Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-12 / 49. szám
Szlovákiában a politikai élet egyik legjellegzetesebb figurája s egyben legtitokzatosabb alakja is JÁN BUDAJ. Interjút a VASÁRNAP részére sem népszerűségének csúcsán (amikor a ’89-es forradalom pozsonyi eseményeinek egyik vezéralakja volt, majd pár hónapra a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke lett); sem pedig azután (amikor őt bizony a politikai élet süllyesztőjébe rántotta a leddhetetlenségi vizsgálatok örvénye) nem adott. Hogy ez az elzárkózás a véletlen műve volt-e, kár firtatni; tény viszont, hogy most egy kiadós beszélgetés tanúja lehetett a riportermagnó. Ezúttal a terjedelmes interjú második részét közöljük. a bajok gyökerét inkább abban látnám, hogy a szlovák ember - már a mentalitásából eredően is - nemigen kedveli, ha kettős mércét alkalmaznak vele szemben. Ezt egyébként Meciar is tudta, s ez volt a kiskapu, amelyet sikerűit szélesre tárnia. Hozzátartozik a tényékhez, hogy Havel elnök suta helyzetértékelése, illetve a prágai diplomácia baklövései csak segítették őt ebben. Itt van például az az epizód, amikor azzal vádolták Meciart, hogy titkos ügynök volt. Nekem akkorra már megszakadtak vele a kapcsolataim, és most sincs okom rá, hogy makuInterjú Ján Budajjal- Nemcsak fintora a sorsnak, hanem a honi politikai klíma jellemzője is, hogy nyíltan liberális színezetű szlovák párt csupán 1993 novemberében, tehát négy esztendővel a bársonyos forradalom után jött létre! Az már kevésbé véletlen, hogy a Demokraták Szövetségében az alelnökök egyike éppen ön, a pártelnök pedig Milan Knazko lett. Hadd legyek rosszmájú: nem tartanak attól, hogy a választók előbb-utóbb a szemükre vetik: nyeregbe segítették azt a Vladimír Meciart, akit mostanában oly előszeretettel szidalmaznak... — Való igaz, hogy annak idején egyengetői voltunk Meciar felfelé ívelő útjának. Ám ennél sokkal lényegesebb, hogy őt elsősorban a helyzet, az adott körülmények összjátéka tette, úgymond, naggyá. Elvégre ebben azok sem tudták meggátolni, akik 1991 tavaszán megbuktatták őt. Sőt! Talán épp az örökös csepülés tette sokak szemében mártírrá. — Budaj úr, bizonyos tekintetben az önében is, hiszen úgyszintén sokszor hibáztatta például Fedor Gált azért, hogy hőssé avatta Meciar urat. Ön szerint tévedés volt megvonni Meciartól a bizalmat, amikor kiderült, hogy az 1990-es választásokat követő szlovák kormány miniszterelnöke ,, m unkamódszerei nek“ egyike a hazudozás? Ráadásul most hozzáfűzhetem: az 1993 márciusában történtek, azaz Knazko úr látványos szakítása a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalommal — utólag — Fedor Gál döntését igazolták. — Nem tartom szerencsés dolognak az időpontok összemosását. Fedor Gál ugyanis tudatosan vállalta annak ódiumát, hogy a legnépszerűtlenebb politikus legyen, ő valamennyi népszerűségi ranglista legalján tanyázott; s ez is jelzi, hogy a gyakorlati politizálásról mennyire irreális elképzelései voltak. Ennek ellenére úgy határozott, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen elnöke marad; ugyanakkor Meciart parlamenti vita nélkül, tehát a demokratikus játékszabályok megkerülésével és csak az SZNT elnökségének döntésére támaszkodva menesztette. Egy olyan pillanatban, amikor az ő népszerűsége szinte a nullával volt egyenlő; Vladimír Meciart viszont a lakosság 80 százaléka úgyszólván istenítette! Fedor Gál ráadásul ott vétette a következő hibát, hogy a leváltott Meciar helyett, hiteles alternatívaként, nem tudott másvalakit felmutatni. Vagy legalábbis olyan érveket felhozni, amelyek szükségszerűen csökkenthették volna a megbuktatott kormányfő népszerűségét. így lett akkoriban a valóban valótlanságokat is állítgató Meciarból már-már nemzeti hős. — Őszintén szólva nagy kár, hogy Fedor Gál és ön szöges ellentétekbe kerültek egymással; holott ’89 novemberében - Pozsony főterén s az emlékezetes tévévitákban — százezrek rokonszenveztek mindkettőjükkel. Gál úr talán azért szemlélte némi távolságtartással az 1990 tavaszán kibontakozó nagy nemzeti nekibuzdulást, mert felülkerekedett benne saját zsidóságának tudata. Ugyanis szemforgatás lenne elhallgatni, hogy az elvakult nemzetiek sokadalma Tisót éltette és a zsidókat szidalmazta. Lényegében Miroslav Kusynak is ezt kellett megtapasztalnia, amikor a rendszerváltás első évfordulóján nyilvánosan rátámadtak... — Nézze, Szlovákiában ezek a dolgok csak másodlagos jelenségek voltak, a tömegekre nem a lincshangulat volt jellemző. Én nem épp ellenkezőleg, a feszültségek fokozására használták föl. Ezeket az iratokat ráadásul a föderális szervek birtokolták, így — tromfként — a szövetségi állam fennmaradásáért vívott harcban is bevetették azokat. A sors iróniája, hogy a dolgok rendre visszájára fordultak, hiszen az ominózus iratok zöme Prágában rekedt, és a DSZM épp abból kovácsolt óriási tőkét, hogy az efféle vádak sorra fiaskóval végződtek. — Budaj úr, velejárója az élveboncolásnak, hogy rákérdezzek: nem lett volna célszerűbb, ha ’89 novemberének örömittas hangulalátlan lelkű embernek, erkölcsös politikusnak tartsam. De mi okon fordult volna el tőle az egyszerű halandó, amikor kiderült: hiába állítgat- ják róla a szövetségi médiák, hogy KGB-ügynök, ha bizonyítékokkal erre vonatkozóan nem tudtak előállni. Viszont az, hogy ügynökjelöltként a neve ott szerepelt az StB nyilvántartásaiban, az akár némi ellenzéki aktivitást is sejtethet; elvégre ugyanebben a „rangban“ az akkori Csehszlovákia legelső embere: Václav Havel is rajta volt ama ominózus lajstromon. És Havel ezt sokáig eltitkolta a nyilvánosság előtt, pedig semmi oka sem volt rá. E kettős mérce sok tekintetben mérgezte a társadalmi légkört. — Nemkevésbé izgalmas kérdés: ’89 decemberétől milyen szerepet játszottak az StB ilyen-olyan lajstromai, kinek az érdeke volt megkaparintani azokat? És vajon a „luszt- rációs“ hókuszpókuszok mennyire terhelik az ügyben kompetens politikusok, illetve az érintett személyek lelkiismeretét?... — Nem szeretnék az áldozati bárány mezében tetszelegni, de úgy tűnik: Szlovákiában én voltam az egyetlen, akit emiatt, még 1990 júniusában, nyilvánosan pellengérre állítottak. Ily módon nézővé lettem a politikai közelharc lusztrációs játszmájában. Abban, ahogy ezeket a dokumentumokat az egymást követő politikai garnitúrák nem a társadalmi klíma megtisztítására, haFotó: Prikler László tában, ott, a főtéri tömeggyűlések bármelyikén egyszerűen szóba hozza, hogy az StB - esztendőkkel korábban - az ön aláírását is megszerezte?! Ezzel az őszinte gesztussal még jobban belelophatta volna magát az emberek szívébe...- Szerintem ezt még hónapokkal később is megtehettem volna, leszámítva az 1990-es szabad választások előtti utolsó napokat. Mégsem tettem úgy, mert mindaddig, amíg a VPN vezérkarából nem szóltak nekem erről mások, addig nekem eszembe sem jutott, hogy ott szerepelek a titkosrendőrség levéltári nyilvántartásaiban. Annak idején ugyanis azonnal visszavontam az együttműködési ígéretemet; arról pedig már nem is beszélve, hogy a kommunistaellenes köröknek azon csoportjához tartoztam, amelynek tagjai - besúgás helyett - folyvást borsot törtek az StB orra alá. Sejtelmem sem volt hát arról, hogy a sosemvolt együttműködés ellenére, ők viszont tíz-tizenöt esztendő múltán is rajta hagytak az ügynöklistájukon. Az én lelkiismeretem tiszta, ezért egyetlen pillanatig sem kellett tartanom a tömegek haragjától. Más kérdés, hogy a VPN-ben, ahol nyilván jóval korábban tudtak minderről, a férfias beszéd helyett, miért titkolództak előttem. — Bárhogy is történt, nem a riporter dolga, hogy feloldozást adjon. Inkább afelől érdeklődnék, hogy az idő távlatából nézve mennyiben bizonyult kedvezőtlennek a Nyilvánosság az Erőszak Ellen 1990-es választási jelölőlistája? Például ott szerepelt rajta Marián Calfa, a hajdani Strougal- és Adamec-kor- mányzat minisztere, igaz, akkor már a novemberi eseményeket követő új kormány szövetségi miniszterelnökeként; vagy éppenséggel Milan Cic, aki viszont 1989 nyarán - Carnogursky, Kusy és társaik perbe fogásának idején - szlovák igazságügyminiszter volt!- Tény és való, a múló évek prizmáján szemlélődve ma már világos, hogy hiba volt, legalábbis a forradalom győztes mozgalmában, a megdöntött rendszer élvonalbeli politikusait újra frontemberekként futtatni. Ez meggondolatlanság, erkölcsi megalkuvás volt.- Időben az esztendőkkel ezelőtti eseményeknél maradva: véleménye szerint mikor terelődött tévútra a kisebbségi kérdés? Miként látja: ésszerű volt a hajdani Független Magyar Kezdeményezés és az akkoriban még a népszerűségének csúcsán álló NYEE közös fellépése?- Kilencvenben az FMK-val közösen vállalt választási jelölőlista aligha rontott az akkori VPN választási esélyein. Más kérdés, és ezt szintén őszintén kimondom, hogy akkori szavazatainak csekély száma ellenére az FMK mind a parlamentben, mind a kormányban magas tisztségekhez jutott. Az FMK ennek ellenére aránylag hamar faképnél hagyott bennünket és a Magyar Polgári Párttá szerveződve a saját lábára állt. Ezzel lezárult együttműködésünk legszorosabb időszaka.- Netán úgy érzi: tévedés volt közös hajón evezni?- Ezen manapság már kár tűnődni. Azt viszont elgondolköztatónak tartom, hogy az 1990-es választásokat követően a NYEE mekkora elszigetelődésbe sodródott. Ez viszont mitsem változtat azon, hogy az itteni magyarság — elsősorban a józanul gondolkodó értelmisége révén - aktív részese volt a forradalomnak. Sőt! A rendszerváltás előtti ellenzéki törekvéseknek is. Engem ez arra a reményre jogosít, hogy ugyanezek az emberek a jövőben nem csak magyarokként, hanem szlovákiai magyarokként is megnyilvánulnak. Annál is inkább, mert az önálló Szlovákia nemcsak történelmi valóság, hanem az együttélés egészen új, eddig ismeretlen fejezetét nyitotta meg. Közelíteni egymáshoz csupán akkor lehet, ha ezt mindkét fél így kívánja. Esetünkben a szlovákok és a magyarok egyaránt. A kommunizmus évtizedei után egyikünk sem mondhatja magát valóban kifinomult demokratának; ráadásul a közös történelmünk sem tanúskodik igazi toleranciáról. Tanulnivalónk és pótlandónk egyaránt bőven akad.- A politikusok napi torzsalkodása nemigen igazolja ezt a kincstári optimizmust...- A kormányzat stílusát, napi munkáját meghatározó mozgalom valóban sajátos módon politizál. Ugyanakkor tévedés lenne a Meciar vezette HZDS-t egész Szlovákiával azonosítani. Mint ahogy a szlovákiai magyarság sem jelent egyet csak Duray Miklóssal, hiszen az itt élő magyarok rokonszenve négy párt és mozgalom között oszlik meg.- Budaj úr, a nemzetiségi acsar- kodás láttán néha-néha eszébe jut még, hogy ’89 novemberében Pozsony főterén tízezrek skandálták lelkesen: Vivát Hungária!- Az ilyesmit nem lehet elfelejteni, bár a dolgok természetes velejárója, hogy előbb-utóbb mégiscsak a különbözőségek dominálnak. Természetesen, ez nemcsak a szabad véleménynyilvánítás jogát rejti magában, hanem — elsősorban a politikailag kevésbé tapasztalt emberek körében - a manipulálhatóság veszélyét is. Különösen akkor, ha akad egy-két politikus, aki az egyéni, olykor rögeszmés ambícióit fölérendeli a józan ész normáinak. Okulásképpen elég visszagondolni a kommunista érára... Szerencsére, a nyitott társadalmak sajátja, hogy azokban békés eszközökkel fordítható más: toleránsabb s gazdaságilag prosperálóbb irányba a fejlődés szekere. — Ön ritka nyilatkozatainak egyikében leszögezte: „A prágai OF, azaz a Polgári Fórum számára kellemetlen volt tudatosítani, hogy Szlovákia, ha úgy kívánja, akkor elnyerheti a függetlenségét; elvégre egy demokráciában ezt senki sem gátolhatja meg.“ Ám ha ez így van, akkor miért kerülgeti a rosszullét a szlovákság zömét a kisebbségben élő magyarság oktatási és kulturális autonómiaigényének, helyi önigazgatási óhajának hallatán? — Nem hinném, hogy nem sejti az ehhez fűződő bizalmatlanság okát: ha tudat alatt is, de a szlovák közvélemény irredentizmussal vádolja a magyar kisebbséget. Ez a kisebbség ugyanakkor joggal várja el a többségi nemzettől, hogy az legyen nagyvonalú, a kiegyenlítő jogokat tekintve is bőkezű. Ezek a dolgok szorosan összefüggnek egymással, és a kölcsönös bizalom, illetve a vádaskodások mellőzése nélkül lehetetlenség ötről hatra jutni bennük. A kisebbségi pártok felelőssége ebben a tekintetben semmivel sem csekélyebb, mint a többségi nemzeté, amelynek nemcsak öntudatosnak illenék lennie, hanem nagyvonalúnak is a szóban forgó kérdésekben. Hogy manapság olyan kormánygarnitúra van hatalmon, amely nemcsak a magyar kisebbséggel, hanem a szlovák ellenzékkel szemben is goromba; hogy olyan emberek vannak uralmon, akik a gyanúsítgatás beteges rabjai; hogy a napi politizálás mikéntje Szlovákiában inkább a keleti stílust, semmint a nyugati szokáshagyományt követi; hogy az ország ügyes-bajos dolgait jelenleg alkalmatlan politikusok irányítják — mindez együttvéve Szlovákiát a teljes gazdasági lecsúszás és a nemzeti villongások felé lökheti. — Budaj úr, megvan még az a jellegzetes sapkája: a budajka? — Természetesen. Sőt! Ha hideg van, olykor hordom is. Önmagamat is, a múltamat is zokszó nélkül vállalom. — Azt is vállalná, ha önre fognám, hogy Ján Budaj a bársonyos forradalom Robespierre-je? — Különös kérdés... A forradalmárokat most senki sem küldte a guillotine alá, most csak félreállították őket, ami számomra is megadta annak lehetőségét, hogy belsőleg átalakuljak, hogy megtanuljak megbocsátani. Elvégre ugyanazok élünk itt: azok, akik a változásokat okozták; és azok, akiket elsöpört ’89 szele... És ha én lennék Robespierre, akkor kicsoda volt Fedor Gál? Talán ő volt Danton?... így vagy úgy, a foradalmárok ezúttal életben maradtak, és most farkasszemet nézhetnek a már megváltozott, e saját maguk által kívánt hétköznapokkal. — Köszönöm az interjút! Miklósi Péter
