Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-12-12 / 49. szám

Nem is olyan régen, négy évvel ezelőtt, a bársonyos forradalmat követően szinte mindenki bízott az egyenlő rajt lehetőségében. Abban, hogy megszűnik a régiók közötti különbségtevés, s ezentúl a rátermetteké és az ügyeseké (nem az ügyeskedőké) lesz a világ. Hogy hol tartunk ma, mindenki önmaga döntse el. Egy biztos: az egyenlő startvonal reménye köd­dé foszlott. Az egészségügyben is. Tizenöt éves múlt A tőketerebesi régió egészségügyé­nek nincs nagy múltja, hiszen 1945-ig az egészségügyi ellátást a közeli kór­házak biztosították csak azért, mert Terebesnek nem volt kórháza. A há­ború után az Andrássy grófok városi kastélyában létesült járványosztályt sebészetté reprofilizálták, majd a bél­és nőgyógyászati, a tüdő- és orr-, fül- gégeosztályokkal bővítették. 1960-ban, az új területi felosztás következtében Keleten új járás, a Tő­keterebesi „született” s bekebelezte a királyhelmeci régiót, illetve Nagykapos és Gálszécs egy részét. A járási székhely kinőtte a korszerűt­len kórházat, ezért 1967-ben meg­kezdődött az új építése. A rendelőin­tézet, illetve a fogászat és a gyermek- osztály 1977-ben készült el, majd 1978 decemberében az egész kórház. A járásban az ágykapacitás 215-ről 630-ra emelkedett, de az egészség- ügyi intézetet tovább fejlesztették. Az évek folyamán intenzív osztályt, pszichiátriát, utókezelő részleget, bőr- és koraszülött osztályt nyitottak, kiépült a korszerű központi betegfel­vevő is. Működni kezdett a gyors mentőszolgálat, a kijózanító és 1990- ben a műveseállomás. Jelenleg a kór­ház 18 osztályán fogadják a fekvő betegeket, az ágyak száma 789-re emelkedett. Az egészségügyi alkal­mazottak száma 1398. Az 1987-90- es esztendőkben a gyakorlatban pró­bálták ki az egészségügy finanszíro­zásának a minisztérium által javasolt új alapelveit. Hogy milyen eredmény­nyel? Nem került nyilvánosság elé. Az viszont bebizonyosodott, hogy az egészségügyi ellátás pénzigényes. 1992-ben a kórház és rendelőintézet üzemelésére (beruházási összeg nél­kül) 217 millió koronát fordítottak, és felkészültek a pénzszűkebb eszten­dőkre. A régióban létrejött a Dél­zempléni Egészség-Alapítvány, amely a kórház műszervásárlását kí­vánja támogatni. Tavaly szeptember­ben dr. Vladimír VojtuS, a patológiai részleg főorvosa került a kórház élére. Szakemberként boncolta kór­háza helyzetét. Az anyagiakkal kezdte. Kívül-belül szürke a kórház (Méry Gábor felvételei) rezettség fejlesztésének szükséges­ségét. — Felmértük az igényeket és lehe­tőségeinket. Tizenöt műszert igényel­tünk, tizenhármat beszereztünk. Az anyagiakat részben mi adtuk, részben a szponzorok, illetve az Alapítvány pénzéből vásárolhattunk. Négy mű­vesével bővülhetett a dialízis-osztály, mammográf segíti a korai diagnoszti­zálást, a sebészeti beavatkozásokat pedig laparoszkóppal végezhetjük. Mivel a régióban a lakosok egészsége egyre romlik, s javulás aligha várha­tó, fel kell készülni például több da­ganatos beteg kezelésére is. Egyálta­lán nem szívet melengető állapotok - vallotta gondterhelten. Lesz Mielőtt Terebesre utaztunk volna, Pozsonyban hírét vettük, hogy az egészségügyi miniszter CT-t ígért az igazgatónak. Megragadtuk az alkal­mat, s rákérdeztünk a tomográf sor­sára. — Erről, ha lehet, ne is beszéljünk, mert ideges leszek. Most tudtam meg, hogy a kormány a CT-t nem hagyta jóvá. Pedig az egészségügyi miniszter megígérte, hogy a rétegröntgent tomográf Tér eb esen? A munkáért bér jár- Október végén a 18 millió koro­nás adósságunkból 15 millió a gyógyszertartozás. De mit tehe­tünk, ha az e havi juttatásból - 8 mil­lió 200 ezer korona - 800 ezer marad az üzemelésre. Az élelmiszerért vi­szont 1 millió 200 ezret, az energiáért havi 1 milliót kellene fizetnünk... Két lehetőségem van tehát: vagy fize­tést adok az alkalmazottaknak (7,4 miliő korona) vagy az adósságokat törlesztem. A munkáért bér jár, a ta­karékoskodásnak pedig határai van­nak. Nem lehet pénzhiány miatt be­zárni a júniusban átadott művese- állomást, amely a Varannói járás be­tegeit is ellátja. Annak ellenére, hogy a nyolc dialízis megállás nélkül üze­mel, vannak betegek, akiket a vára­kozók listájára kellett venni. A költ­ségvetés nem foglalja magába például azt, hogy egy vesebeteg kezelése évi 350—400 ezer koronát emészt fel. Az igazgató beszámolt arról — noha személyesen fájlalta —, nekik is el kellett búcsúzniuk a nyugdíjas korú alkalmazottaktól. Az anyagiak hiá­nya miatt, a takarékosságot szem előtt tartva reprofilizálták néhány ke­vésbé kihasznált kórházi részleget, elvétve pedig sor került az ágykapaci­Dr. Vladimír Vojtus igazgató tás-csökkentésre is. Tekintetbe vették viszont, hogy a járásban sok beteg szorul utókezelésre, ezért a 30 ágyas osztályt 56 ágyasra fejlesztették, ezenkívül bővítették a pszichiátriát.-Az egészségügyi dolgozók ked­vezőtlen munkafeltételek között dol­goznak, s ma azt sem tudjuk, mit jelent majd a gyakorlatban a teljesít­ményorientált bérezés. Ma a pont értéke 6 fillér. Az igazgató szóba hozta a műsze­— a Siemens cég hiteléből — megkap­juk. Nem hagyom annyiban! - mél­tatlankodott. Az igazgatót kérdésünk valóban felzaklatta, s igyekezett meggyőzni bennünket arról, mennyire kell nekik a műszer. Egy percig sem kételked­tünk abban, hogy a CT-t Terebesen kihasználnák. A baj csak az, s talán ezért sem tudtunk osztozni az igazga­tó haragján, hogy 25 kilométernyire a várostól, Nagymihályban, illetve 35 kilométernyire, Homonnán üzemel­nek tomográfok. Véleményünket kö­zöltük az igazgatóval és hozzáfűztük azt is, hogy az ugyanennyi lakosú Királyhelmeci járás nem is álmodhat imég sokkal olcsóbb műszerekről sem. Nem támogatja őket sem miniszté­rium, sem Alapítvány. — Amikor a kórház élére kerültem, célul tűztem ki a CT megszerzését. Igaz, hogy a két említett városban van tomográf, de tőlünk hetente csak négy beteg kivizsgálását vállalják. Ki­számítottuk, ha volna saját műsze­rünk, húsz beteg esetében használ­nánk, és persze kisegítenénk a szom­szédos kórházakat. A királyhelme- cieknek sem kellene 85—95 kilomé­tert (illetve a dupláját) utazniuk, ha­nem csak 60-at, illetve oda-vissza 120 kilométert. Addig nem nyugszom, míg a tomográfot meg nem szerzem- mondta tulajdonképpen szimpati­kus határozottsággal. Maga a kórház és a rendelőintézet semmiben sem tér el a valamikori megalomán stílusban épített szocreál szörnyektől, amelyekre leginkább a szürkeség a jellemző. Mi tagadás, talán ez volt az oka, hogy nem sokáig nézelődtünk, beszélgettünk a bete­gekkel. Igaz, nem is mutattak nagy hajlandóságot erre. Meg aztán volt a „levegőben” valami, ami elkedvet­lenített. - A megszólítottak nem vol­tak közlékenyek — nyugtattuk egymást a kollégával, amikor elemez­tük rossz érzésünk okait. Csak otthon, riportírás közben ébredtem rá, mi volt a bajunk. Ön­kéntelenül összehasonlítottuk a két keleti, a királyhelmeci és a terebesi kórházat, a lehetőségeiket, az esé­lyeiket. Rá kellett döbbennünk, hogy míg az adósságmentes királyhelmeci kórház túlélési gondokkal küzd, Te­rebesen (a 18 milliós adósság mellett) az elutasított 20 milliós beruházás miatt keseregnek. Észre kellett venni, milyen körülmények között s milyen segédeszközökkel kénytelenek dol­gozni ott és itt. Igazán nem vethető a terebesi igazgató szemére, hogy céljai megvalósítása érdekében ki­használja a lehetőségeket, s talán is­meretségeit is. Csak hát négy évvel ezelőtt mintha az egyenlő startvonal­ról, az esélyegyenlőségről lett volna szó... De miért is várom, hogy épp az egészségügyben valósul meg a haj­danvolt, mesének tűnő álom?! Péterfi Szonya Jog a hazára Valahol Csehország és Szlovákia határán. Az éjszaka sötét. Csak az éjjeli pillangók és a kamionsofőrök dolgoznak. Még a röptető stricik is szunyókálnak. Visszatérve az autóspresszóból ez az életkép fogad, illetve Sz. J., a sofőr közli velünk a röpke tíz perc alatt felmért tényállást. Valaki még ugratja is:-Te, hát ezek a férjek. így futtatják az asszonyt. Itt is kell a zsebpénz. Ami igaz, az igaz: az autók Ladák, Skodák. Miféle strici az olyan, amelyiknek nem telik legalább Fordra? Jól álcázott. Elindulunk. Az autópálya felhajtója előtt két árny integet. Rájuk villantva a fényszórót már látjuk a lányokat. Tele az autó kolléganőkkel, sem Sz. J.-nek, sem nekem nem jut eszünkbe más:-Ezeknek már fájront - mondjuk szinte egyszerre. Kolléganőink nyomban reagálnak:- Kitennétek minket, ugye, ti kis stricik? Esküdözünk. Mi őket? Soha. Meghagyjuk ezt az örömet a férjeiknek, meg aztán elég gond van a feleségeinkkel. Úgy is. Valamelyikünknek aztán szöget üt a fejében: ezek útlevéllel űzik a legősibb mesterséget. Kettészakadás ide, vámunió oda, az élő hús minden zavar nélkül ingázik Csehország és Szlovákia között. Politikamentes, nyelvtör- vénymentes és vámmentes szex. De még meny­nyire hogy az! Jóval a határátkelőhely előtt újabb autóspihenő. Az innen kikanyarodó feljá­rónál is hosszú hajú árnyak integetnek. Boldog békeidők járnak ám errefelé. Csak a politiku­sok tévesztik össze az útjelzőtáblákat. Van aki belehal. Van akibe belehalunk? Az utazó ember képzettársításai a leghajme­resztőbbek. Kénytelenek vagyunk az egyikünk által sem szeretett R. Z. emlékének adózni. Azt se tudhatjuk, meddig jut eszébe egykoron volt csehszlovák állampolgároknak A. D. autóshalá­la, a Prága-Pozsony autópályán haladva. Meg a rejtélyek, amit a sors tartogat mindannyiunk számára. Valaki a föderációba pusztult bele, valaki az önállóság áldozata lett. Ezoterikusok és a titkosszolgálatok őrzik a titkát annak, hogy a szövetségi parlament két utolsó elnöke szlo­vák volt, s az egyik a szövetségi állam fővárosa előtt lelte halálát, a másik az önálló Szlovákia fővárosa után. Ezt már csak azzal lehetett tetézni, amit egyikünk összegzett: A sorsszerű­ség jelét kell látni abban, hogy a szövetségi parlamentet annak elnökeként feloszlató szlo­vák politikus az önálló Csehország és Szlovákia határán szörnyethalt. Vagyis: bármennyire is együttérzünk a családdal, a hozzátartozókkal, a politikusi sors Isten által itt is kimérettetett. — Akárcsak ránk a kettészakított ország - fűzte hozzá kolléganőnk. - Mert határ ide, határ oda, nekem Prága ugyanúgy fontos, mint Budapest vagy Pozsony. Hát ez az. Bennem is ez él: a lelkemben. Viszont a határátkelőhelyeken, a hivatalokban, a bíróságokon, a rendőrségen, az ügyészségen nem a telkemet firtatják. Igazolványokat köve­telnek. Néhány hete Karel Steigerwald cseh dráma­írónak a Lidové novinyban közzétett írását olvastam, amelyben családja egyik tagjának állampolgársága elismeréséért megjárt lelki kál­váriáját írta le. Kétszeresen voltam érintett a dologban. Van szerencsém ismerni azt a höl­gyet, akinek családja valamikor Losonc környé­kén élte a zsidó kisebbség életét, amíg többsé­güket el nem pusztították a fasiszták. Most az író feleségét - az unokát - alázta meg egy cseh hivatalnok. Nincs egyedül, az bizonyos. Magánügy: egyik fiam édesanyjával Cseh­országban él. Jóval régebben, mint azt a sokat emlegetett törvény előírja. Mégsem kapja meg a cseh állampolgárságot, míg nem engedélye­zem. Mert másképpen aligha tudom értelmezni azt a levelet, amelyben édesanyja erre kér. Meg fogom tenni. De mégiscsak jó lenne tudni, milyen következményekkel jár. Ne adja Isten, baj, betegség, szerencsétlenség éri édes­anyját. Kezdődhet a visszahonosítás, akkor ki adja beleegyezését a nem kívánt helyzet megmászásába? Melyik politikust, vámost, ha­tárőrt, hivatalnokot érdekli, hogy mit érez lelkében a fiam, annak édesanyja, Prágáért és Brünnért rajongó kolléganőim és jómagam... A világhírű brünni színész, Bólék Polívka tegnapelőtt nem az útlevelemet kérte, amikor keblére ölelt immár saját színházának kávéhá­zában. Örült a lelkünk, hogy ezúttal nem Buda­pesten, Szófiában, Ceské Budéjovicén, hanem az ő színházában találkoztunk. Saját színházá­ban. Ilyen helyen az embereket nem az útlevél, nem az állampolgárság, nem a nemzetiség ér­dekli. A színház nem államhatár. Szívünk szerint lehet nekünk lelki hazánk Csehország, de ennek tudata határokba ütkö­zik. Rossz politikusok állította határsorompók­nak. Nehéz elviselni, hogy nemcsak Budapest felé, de már Prága felé utazva is firtatják kilétünket. Lanzhotban és Komáromban. Egyformán. Sért. Csak az autópálya feljárói előtt integető hosszú hajú árnyakat nem sérti. Számukra a lé­lek fölösleges fényűzés. A test a fontos, amelynek gazdája a kéjért fizet. Az éjszaka sötét. Egy szörnyethalt politikus árnya kísért. Valahol Csehország és Szlovákia határán. (h^&rtcvg Látogatás a tőketerehesi kórházban

Next

/
Oldalképek
Tartalom