Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-05 / 48. szám
Majd minden háború békekötéssel ért véget, s olyan néven vonult be a köztudatba, amely városban folytak a tárgyalások. A tizenhetedik században sok békét kötöttek: a bécsit, a zsitvatoroldt (amely az első Habsburg-ellenes felkelés és a tizenöt éves háború végét jelentette), majd a török uralom végét jelentő karlócai békét. Az egyiket éppen 360 éve kötötték meg - Eperjesen. Üllő és kalapács között Ez a rövid, ám találó pár szó jellemezte az 1526 utáni Magyarország helyzetét - egyrészt a török uralom okozta pusztítást, másrészt a Habs- burg-elnyomást. A nemesség lázongott, hogy nem ismerik el a jogait, s az elégedetlenség csakhamar nyílt ellenségeskedésbe csapott át, éppen azok ellen, akiknek a török ellen kellett volna védeni az országot. A nemesség már 1604-ben fellázadt a „törvényes” király ellen, s ez 1619-1626-ban megismétlődött, v^jr A' rebellisek mindig találtak készséges szövetségeseket az erdélyi fejedelmek és az oszmán birodalom urai közt. Ők mindig segítséget nyújtottak a Habsburgok ellen. Természetesén, mindkét felkelés békekötéssel végződött. Európa lángban A nemzetközi porondon eközben jelentős változások történtek. Amikor a cseh nemesség 1618-ban fellázadt a császár ellen, még senki sem sejtette, hogy az addigi leghosszabb és legvéresebb európai konfliktus, a harmincéves háború vette kezdetét. A császári seregek viszonylag köny- nyen elbántak a cseh felkelőkkel és német szövetségeseikkel. A háborúba bekapcsolódott többi állam, elsősorban Svédország, a legyőzhetetlen Gusztáv Adolf okozott II. Ferdinánd- nak gondokat. A svéd csapatok 1632 szeptemberében Lipcse közelében győzelmet arattak és feltartóztathatatlanul nyomultak Bécs felé. Törökország és Erdély akkor még nem 360 éve kötötték meg az eperjesi békét Eperjes a béke tárgyalások korában (A szerző reprodukciója) avatkozott közbe. A svéd diplomácia nem kis igyekezetei fejtett ki, hogy megnyerje Erdély fejedelmét s általa a török szultánt is — háborús terveinek. I. Rákóczi György nemrég került trónra, s Bécs részéről számos ellenséges megnyilvánulást kellett kivédenie. Magyar protestáns mágnásként kiváltképpen Felső-Magyarországon örvendett népszerűségnek. Nem sokkal korábban konfliktusba került a császárral - ami Rákóczi számára a nem túl kedvező békeszerződéssel végződött (Kassa, 1631. április 3.); elveszítette azokat a területeket, amelyekre előde, Bethlen Gábor után igényt tartott. Egy hadjárat biztosítaná számára a Béthlen-örökséget, elnémítaná hazai eliénfeleit s nem utolsósorban a tekihtélye is megnőne a külföld előtt. Magyarországon hatalmas felkeléssel számíthatott és svéd győzelem esetén királyi koronával is. Ezért fogadta el Oxenstierna svéd kancellár ajánlatát, hogy azonnal bevonuljon Magyarországra, mihelyt a svédek megkezdik Szilézia elfoglalását. Vég nélküli tárgyalások Rákóczi terve nem maradt titokban a császár előtt, s mivel II. Ferdi- c/nánd nem tudott elképzelni nagyobb csapást egy magyarországi felkelésnél, s egyúttal hadviselést Erdéllyel s talán Törökországgal is - mindenképpen el akarta kerülni a konfliktust. 1632. november 6-án, miután a lützeni csatában Gustáv Adolf elesett, a fejedelem is feladta eredeti szándékát, és jelentette a császárnak: kész tárgyalni. De megbízottait nem volt hajlandó elküldeni Bécsbe, és a tárgyalás székhelyéül Eperjest választotta. A küldöttek 1633. február 1-jén tanácskoztak első ízben. Ferdinánd nevében Sennyey István győri püspök és királyi kancellár, Forgách Miklós kassai főkapitány, Ostrosich István, Mikulich Tamás és Tassy Gáspár - a fejedelem képviseletében Kova- sóczy István, Torda megye főispánja, marosszéki székely kapitány és fejedelmi kancellár, Kapy András, Kolozs vármegye főispánja és fejedelmi kancellár és Balásházy László, szolnoki alispán és fejedelmi táblabíró jelent meg. Az első tárgyaláson, február 5- én a felek előterjesztették egymásnak ellentmondó követeléseiket. A császár azt követelte, Rákóczi következetesen tartsa meg a kassai békekötés minden megállapodását, éllenfeleinek adja vissza vagyonukat és hagyja el Munkács várát, amely akkor Bethlen Gábor özvegye, Brandenburgi Katalin hitbérében volt; a fejedelem azt követelte, a császár mondjon le Munkácsról, Tokajról, Mádról, Tárcáiról, Szádvárról, engedje át az örökös borsodi főispánságot, a császári seregek vonuljanak ki az ónodi várból, magyarországi birtokait ne adóztassák és közkegyelmet követelt a császár ellen szegülőknek. Az egyik félnek engednie kellett követeléseiből, s ez csakis a császár lehetett. Április 13-án követei újabb javaslatot terjesztettek elő, teljesítve Rákóczi követeléseit, kivéve Munkács feladását és a császári katonák távozását Ónodról. Rákóczi viszont éppen a munkácsi erőd megszerzését tartotta fontosnak — így a tárgyalások ismét holtpontra,jutottak. Június végén sem jutottak dűlőre, amikor a császár 50 ezer forint ellenében hajlandó lett volna lemondani Munkácsról. A békealkotó bíbomok és a vérszomjas nádor A fejedelem hajthatatlan volt, de a császár is kezdte elveszíteni a türelmét. Rég kitört volna^- háború, ha nem Pázmány Péter érsek Ferdinánd főtanácsadója. Ö volt az, aki még 1633 elején azt tanácsolta a császárnak: egyezzen meg a fejedelemmel. Józanul mérlegelő politikusként tisztában volt a lehetséges háború következményeivel, s azt is tudta: a magyar nemesség nagy része a császár ellen fordulna. Mindenárön a béke megőrzése mellett volt: „...két bajból a csekélyebbet kell választani... A háborút kerülni kell!” Sikerült meggyőznie az uralkodót, engedje át Munkácsot. Esterházy Miklós nádor egészen más véleményt hangoztatott. Gyűlölte Rákóczit, nem bízott benne, hogy megelégszik eredeti követelményei teljesítésével: „nem hiszem, hogy Magyarország elég volna neki”. Ellenezte a tárgyalásokat, a háborút javasolta, erről tanúskodik a császárhoz írt levele is: „Rákóczi ambitiojá- nak és hírvágyának csak a félelem vethet határt”. Gyűlöletében odáig ment, hogy júniusban - valami régi adósság fejében elfoglaltatta Rákóczi lednici várát. Az ügy rosszul végződött volna, ha Pázmány ismét közbe nem lép. Nyáron, amikor a tárgyalások megszakadtak, mert a fejedelem nem mutatott hajlandóságot 50 ezer forintot fizetni Munkácsért és visz- szaadni Prépostvárynak az elkobzott vagyonát, rábírta a háborgó császárt, hogy még egyszer kísérelje meg a tárgyalásokat. Rákóczi akkor megértette: a császár nem hajlandó további engedményekre, és nyolc hónapig húzódó tárgyalások után a két fél küldöttei megkötötték az Epeijesi béke néven ismert egyezményt. A szerződést 12 pontban foglalták össze. Az első pont újból megerősítette a korábbi (bécsi, nikolsburgi, pozsonyi) békekötéseket, valamint a kassai béke- szerződés 2. és 9. cikkelyét. A második pont szerint Ónod vára Rákóczit illeti meg, azzal a feltétellel, hogy oda törököt be nem enged. A legfontosabb a hatodik pont, mellyel Rákóczi a maga és a két fia számára 200 ezer forintért megszerezte a munkácsi várat és uradalmat. A hetedik pont kimondta, hogy Mádot a tulajdonosnő halála után a fejedelem örökli. Az utolsó pontban a császár kötelezte magát, hogy a szerződés érvénybe lépése után (november elejével) közkegyelmet hirdet. Semmilyen alku nem tart örökké Ez a régi igazság az Eperjesi béke esetében is beigazolódott, s ez már a megkötése pillanatában is mindenki számára világos volt. Pázmány azt is sikernek könyvelte el, ha a béke legalább egy évig tárt'. A monarchia, ha a katasztrófától nem is, de sok bajtól megmenekült. A fejedelem megerősíthette helyzetét Erdélyben s a sokat próbált Magyarország néhány évig viszonylag nyugodt gazdasági és kulturális fejlődésnek indult. A békés időszak felülmúlta Pázmány Péter várakozását, több mint egy évtizedig, 1644 februárjáig tartott, amikor is I. Rákóczi György francia és svéd szövetségeseit támogatva átlépte Magyarország határát, hogy további Habsburg-ellenes felkelést szervezzen. De tíz év alatt sok minden megváltozott, a monarchia megerősödött és a fejedelem csakhamar felismerte: az eltékozolt történelmi lehetőség sosemismétlődik meg. Kónya Péter sgywmR Víz Kosztolányi nyomán - szabadon „ Világos pillanataimban lelkemhez ölelem egy szegény embertestvéremet, s ebben az érzésben vagy akár érzelgésben több irgalom és részvét van, mint a világ összes tudálékos könyveiben. De tudom, hogy a kérdésnek - a nagy pömek - nincs megoldása és orvossága, csak az a mélység, bibliai pesszimizmus, hogy mindnyájan siralomvölgyben vagyunk, és aszerint kell cselekednünk, annak is, aki vizet ' kér, és annak is, aki vizet hoz.“ (Kosztolányi Dezső: Egy pohár víz) Az a cselédlány tizenöt éves volt 1921-ben, akit egy szelíd felszólító mondat nyomán elkezdődött gondolatfűzéssel tárcájának halhatatlan alakjává tett a nagy magyar író. Nemcsak a nagyívű esztétikák és lélektanok tudatosságával megformált regényeiben foglalkoztatta Kosztolányit az ember embernek való kiszolgáltatottsága, a lelkek egymáshoz csapódása és lelki apokalipsziseket okozó ütközése. Mintha az öt évvel később megjelent Édes Anna lelki meghatározottságainak hordozója ez a kis pesztonka lett volna. A gyerekként eleget nem játszó, mert korán otthoni munkára fogott vagy cselédsorba kényszerített falusi leánykák tömegeinek életén keresztül Kosztolányi Dezső az emberi élet méltóságra, tisztességre és tiszteletre született mivoltát mutatta meg nekünk. — Kérek egy pohár vizet — mondta a cselédnek, s az óhaj nyomában a lelkiismeretfurdalás szabadult el az íróban. De több volt ez mint lelkiismeretfurdalás. Az újságírást, mint megélhetést adó foglalatosságot művelő zseni, kora úri magyar társadalmáról is ítéletet mondott. S ez a bírálat semmivel sem volt könyörületesebb, mint az Édes Annában lett. Majdan, öt év elteltével, amikor elkészült a világ legtisztább forradalmainak regényt?,^amelyek az ember lelkének méltóságáért vívathak meg. Örökkön örökké, mint Isten, aki kiválasztottait teszi méltóvá a zsarnokok ellen ilyetén való lázadásra. Senki sem tudhatja már meg, hogy hány hasonló sorsú kis pesztonka bújt meg a cselédszobákban; hánynak volt közülük karácsonyra kapott játékbabája, amit ijedten dugtak a takaró alá, ha becsengette őket a „nagyságos“ vagy a „nagysága“. Mert Kosztolányiék kis cselédjének volt, s hagyták is vele játszani. A huszadik századi magyar irodalom Arany Jánoshoz méltó nyelvzsenijének esete a pohár vizet elé tevő lánnyal, egyszerre szól a ma annyira vágyott polgári életről és a parasztság sorsáról. E mindenkori pohár vízben a zavaros történelemből merített tisztaság van. E tisztaság az írói merítés közben lett életet, hitet, lelket adó folyadékká. Egy-egy mondat, tárgy, mozdulat, megremegés vagy sóhaj a teljesség lehet, önmaga az ember. Feltéve, hogy felismeri helyét a teljességben. ... és jönnek a hangulatok, a töredékes mondatokból kihullott szavak, a fénytöréses emlékek. Semmi sincs a helyén. Az emlékezet mint pohár víz, töri mega történéseket. Máshol látom a tárgyat, mint ahol a valóságban lenne, máshol cövekelt le a jelenvaló indulat és máshol a lélek múlandó csendessége. Talán az egymással átellenben lévők kerülnek egymás mellé. Talán az érintkezők távolodnak a legmesszebbre. Nem tévedések ezek, de mégcsak nem is az idő szépítő ereje teszi velünk ezt. Ifjúságát csinosítja így a lélek. Szép öblöket alkot az emlékezet, ha akár egy tisztes polgári úriház konyhájára gőndpl is édesanyám, ha nagyanyám és önmaga gyereklányságának cse- lédeskedéséről szól szemérmesen. Emlékeiben most is szereti azokat az idegeneket, akikre mostak, vasaltak, vagy éppen gyerekeiket pesz- tonkálták. Kosztolányi tárcája és regénye döbbentett rá: anyai ágról igazából önmagukat parasztnak tartó, csak a cselédeskedés nélkül életüket teljességben fenntartani nem tudó elődeim vannak. Furcsa sorsot rótt ki rájuk az Isten. Államfordulatok ide vagy oda, a hozzájuk hasonlók mindig más emberek, vagy a negyven esztendőn át boldogságot hazudó rendszerben: önmaguk cselédei voltak. Mi a különbség? Csak annyi, mint a pohár víz fénytörésében látható tárgy képe és a valóság között. Szerencsés esetben az egy pohár vizet kérő nagyságos úrban az állandósult lelkiismeretfurdalás motiválta is tisztességét. Ennek következtében a bánásmód nosztalgikus emlékeket ébreszt. Viszont, az ember önmagához a legkönyörtelenebb, s kétszeresen az, amikor Istentől való szegénysége ellenében elindul. Kifelé araszol- gatva a nincsből. Először házat épít, majd gyerekeit taníttatja, s mikor rádöbben, hogy mindez mindennapjaink szerves része, már csak a fáradt öregséget érzi. S még jó, ha „úrnak“ taníttatott gyermekeit boldogulni látja. Útravalóként adta a tarisznyába a figyelmeztetést: „Ha nem tanulsz, robotolni fogsz, mint mi!“ Néha, néha már a segítségükre szorul? Nagyobb megaláztatásnak véli ezt, mintha cselédként kellene még ma is tengetnie életét. Holott gyermekei elé is odatette a pohár vizet, melyet saját életének kútjából merített. Vissza kellene adni ezeket a sokszor száz vagy ezeregy pohár vizeket. Nemcsak azért, mert az őket önmaguk cselédeivé tevő állam- rend elmúlt, s egyre inkább a mások cselédeit újra szaporító csírázik ki itt és ott. Kosztolányi Dezső zseniális írói tehetségéből és polgári erkölcséből fakadó lelkiismeretfurdalását kellene megőrizni azoknak, akiknek szülei kis pesz- tonkák, ételért s évi egy rend ruháért gazdag rokonnál ingyen cselédeskedő béreslegények voltak. Meg azoknak is, akik - bizonyára tévedésből - úri középosztályról álmodoznak, polgári középosztály helyett. Mert a kettő nem ugyanaz. Az úr ugyanis az egy pohár vizet vagy melegnek, vagy hidegnek, vagy kevésnek, vagy soknak tartotta volna, s kizavarja a cselédet a szalonból. Ezért érezhette magát kínosan a polgárság legnagyobb magyar írója és költője, s írt lelkiismeretfurdalástól hajtva tárcát, novellát vagy éppen lélektani regényt. Aki nem áldatott meg tehetséggel, zavarában talán megkínálta vízzel a poharat behozó cselédet. Polgár röstelkedett polgár előtt. Mostanság meg restelkedjen az „úrnak“ taníttatott és kisipart űző vagy nagyipart vezető, Kelettel és Nyugattal kereskedő, vagy a szülei pénzén szerzett tudásának árát a munkaadótól kellő öntudattal megkérő fiú vagy leány. Szüleinek semmijük nincs a beléjük helyezett tőkén és a befogadó szülői házon kívül.
