Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-27 / 25. szám
Uasúrnap r 1993. VI. 27. Jó idő, széllel Nem az a fontos, honnan jön az ember, hanem hogy merre tart, vallja Szabó Ottó, a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola ötödéves hallgatója. Grafikáit, tollrajzait, festményeit nézve nem nehéz megállapítani: az út, amely kijelöltetett számára, messze viszi majd, s jelentős magasságokba. Határozott vonalai, biztos ecsetvonásai érzéseket, lelkiállapotokat, gondolatokat, sejtéseket közvetítenek, fájdalmakkal, szorongásokkal teli arcokról, kételyektől és kínoktól feszülő testekről beszélnek, lét és nemlét finoman meghúzott határáig kísérik az embert. Rozsnyó, Szepsi, Pozsony. Huszonnyolc év három állomása. Az első mellett a születés dátuma (1965 tavasza), a másodiknál az érettségi időpontja (1983 nyara), a harmadikhoz majd képzőművészeti tanulmányainak utolsó évét, 1994-et írja. Rajzait 1990-ben Győrben, két évvel később pedig Érden láthatta szélesebb közönség, első önálló kiállítására ez év márciusában, Pozsonyban került sor. „Anyám, amíg kamasz voltam, azt hitte, a barátaim fognak elrontani. Állítólag rettenetesen rossz gye* rek voltam. Sokáig csak úgy lehetett féken tartani, hogy elém tettek két füzetet, amit telerajzolhattam, s akkor tudták, hol vagyok, mit csinálok, írni, olvasni korábban megtanultam, mint a korombeliek. Az olvasás rettenetesen nagy élményt jelentett, ötödikesként már az összes Verneregény a fejemben volt. Óriási tudásszomjjal jártam iskolába, de a dolgok lényegét nem ott fedeztem fel, hanem a Bibliában. A megmagyarázhatatlan, az ismeretlen vonzott. Ezekre a kérdésekre pedig csak az evangéliumokban találtam választ. Nem is szeretem azokat az éveimet, amelyeket iskolapadokban töltöttem. Sok mindenre megtanítottak, de az életről nagyon keveset tudtam meg. Ablak mögött állva mennyit érzékelhet az ember a természetből? Iszonyúan keveset. Nekem az iskola inkább csak az üveget mutatta meg, nem azt, ami előtte húzódik. Ezért voltak fontosak a könyvek! Formáltak, alakítottak. A mai képzőművészek között ritka az olyan, aki formálja az embert. Mintha csak maguknak festenének. Eszükbe sem jut, hogy engem, a nézőt bevonjanak a játékukba. Hogy nemcsak látni - érteni is akarom a képet. Küldetésről beszélnek, pedig csak az a dolgunk, hogy sebeket gyógyítsunk. A többi a próféták feladata, akik valamennyiünk gondolkozását mederben tartják. Én ezzel nem azt állítom, hogy az embernek nincs saját akarata, mert van. De akkor lesz csak igazán szabad, ha azonosul az őt mozgató akaratával. Mert bárhogy nézzük is, valaki irányít minket. Hiába ellenkezünk, hiába vívódunk miatta, ezen nem tudunk változtatni. A titkot csak az fedezi fel, aki azonosul ezzel az akarattal. Hogy mi a titok, azt nem lehet szavakkal elmondani, mert megmagyarázhatatlan. Kézzel amúgy sem fogható, de hogy létezik, az már többször is bebizonyosodott számomra.“ (Párhuzamos vonalak. Arc az arcban. A Halál arca egy fiatal nő képében. Elölnézet- ben csupasz a test. hátulról pávatollak fedik. A kar, a láb könnyű mozdulatokat sejtet.) „Elmondom, mitől szorongok. Valahogy úgy képzelem, megyek egy folyosón, amelynek két oldalán ajtók vannak. Bárhová benyithatok, de csak az utolsó ajtó mögött várnak rám, odáig kell eljutnom. Jöhet egy gyönge pillanat, amikor megelégelem a mocskot, a bűzt vagy az emlékeket, de nem mindegy, melyik fordulóban állok meg. Azt az ajtót kell kinyitnom, ahol áll valaki, a többinek nem szabad megállítania. A folyosó maga az élet. Az én életem, amely azt súgja: nemcsak a gyengédséget - a rosszat is itt tanuljuk meg. Itt, a földi létben, ahol apró kis félreértésekből hatalmas szörnyűségek kerekednek. Rettenetes, ami most körülöttünk történik. Bűnt bűnre halmoznak az emberek, ölik, gyilkolják egymást, de az elkövetkező háborúban majd ők válnak áldozatokká. Ennél nagyobb pokol, mint, ami most a földön van, már nem is létezhet. Mintha csak a büntetésünket töltenénk a testünkben. Bennem két ember küzd egymással. Hiú, önző és karrierista az egyik, a másik meg nagyon szeretne jó lenni. Ez is elérhetetlen, hiszen csak törekedni tudunk a jóra. A maximum, amit mi szeretetből el tudunk érni, az a jóindulat. A rajzoláshoz, a képeimhez nekem indulatokra, feldúlt kedélyállapotra van szükségem. Anélkül nem sokra megyek. Nálam az indulat az eszköz, én az érzések embere vagyok. Alig látok már, fáj a szemem, szédülök az éhségtől, mégsem tudom abbahagyni, mert fogva tart az indulat. Goyát és Raffaellót, Cha- gallt és Kandinskyt nagyon szeretem, rokon lelkeknek mégsem anynyira a festőket, mint inkább a zeneszerzőket érzem. Mozartot és Beethovent. Ők igazi győztesek. Ahogy a Biblia írja: rajtuk nem vesz erőt a második halál, az enyészet. Ők olyan nyomot hagytak maguk után, amely nem veszhet el soha. Az érték nem tűnik el az időben.“ (Férfi áll a szélben. Arányos alakja óriásinak tűnik a kietlen dombok fölött. Háttal áll, arcából semmit sem látni, ruhátlan teste huszadik tavaszát élheti. És nem tudod, honnan jön, hová megy...) „Gyerekkoromban voltak olyan napok, hogy reggeltől estig rajzoltam. Aztán a gimnázium után egyszer csak elmentem otthonról. Nem volt nekem semmi bajom a szüleimmel, szerettek ők engem, és ma is mindenben számíthatok rájuk, de úgy éreztem, el kell mennem otthonról, hogy tékozló fiúként térhessek majd haza. Talán épp az élményre volt szükségem. Csehországba mentem dolgozni, aztán elkezdtem a Műszaki Egyetemet Kassán, de nem tetszett. Eljártam az előadásokra, csak éppen nem nagyon figyeltem. Rajzoltam. A Teslában sem bírtam sokáig. Ültem a kocsmában munkaidő után, és rajzoltam az embereket. Egy portré, egy sör. Közben éreztem: oda sem tartozom. 1987- ben, a somodi művelődési táborban megmutattam egy rajzomat Mensá- ros Lászlónak. Tetszett neki, elkérte. Hajnalig szavalt nekünk, nyitogatta a szemünket. Reggel jött az unokája, hogy Ottó, gyere, a nagypapi már vár. És mentünk sétálni az erdőbe. Nagyon magas régiókba vitt, filozofált, Arisztotelészről és Aquinói Tamásról beszélt. Könyveket adott, amelyeket valósággal habzsoltam. Egyszer, amikor ketten maradtunk, megkért, hogy csináljak portrét róla. Egyfolytában beszélt, amíg rajzoltam őt. Festőkről, művészetről, dialektikáról. Egy idő után már nemcsak válaszolni, hanem kérdezni is mertem. Nem tudom, mennyi része van abban, hogy ott tartok, ahol, de hogy rengeteget köszönhetek neki, az biztos. Nem mondhatom, hogy gyakran találkoztunk, csak a leveleivel büszkélkedhetek. Akárhol járt is a világban, mindenhonnan írt, sőt még könyveket is küldött néha. Teológiai tanulmányaiból is sokat átadott. A hitemben például olyannyira megerősített, hogy ma már minden igyekezetemmel azon vagyok: a véletlen ne játszhasson szerepet az életemben.“ (Földi paradicsom. A Kísértés almája. Szemérmes arccal, szemét lehunyva, testének minden porcikáját megmutatva áll a lány. Mellette a fiú, erős férfikezekben. Maradna, közeledne. érintene, de nem léphet, nem ölelhet. Nincs szó, nincs ígéret, csak a vágy és a növekvő távolság.) „Amikor felkerültem a főiskolára, úgy terveztem, minden kiállítást megnézek majd. Negyedik év első szemeszteréig aztán egyre sem mentem el. Nem mentem, mert a tanárom, miközben korrigálta a rajzomat, folyton hasonlított valakihez. Javítgatta a hibáimat és egyre csak neveket sorolt. Ettől viszolyogtam, ideges voltam. A fenébe, ha én fejből rajzolok mindent, a saját élményeim alapján, akkor miért emleget nekem másokat? A galériákat is ezért kerültem el. Nehogy valaki nyomot hagyjon bennem, tudat alatt bekódoljon. Hét olajképem láttán egy itteni művészettörténész azt mondta: ne engedjem befolyásolni magam, jó úton járok, ne térjek le róla. Ha jó tanácsot akar adni valaki, minden valószínűséggel szakmai féltékenység beszél majd belője. Én nem akarok stílus mögé bújni. Nem is érdekel, hova, melyik irányzathoz sorolnak. Ha nyolcvan évet kell el- töltenem a földön, akkor azt szeretném, hogy ez a nyolcvan év töretlen fejlődés legyen. A portrék, a figurák önmagukban már nem izgatnak. E tekintetben teljesen kiéltem magam. Több mint ezer rajzom van, mert nincs olyan nap, hogy ne dolgoznék. De ha egy prófétát akarok ábrázolni, miből induljak ki? Pisze legyen az orra vagy egyenes? A haja rövid vagy hosszú, sima vagy göndör? Szakállat is rajzoljak neki? Újra és újra ugyanazok a kérdések. Kandinsky képei állnak most nagyon közel hozzám a nonfiguratív korszakból, ahol már csak a színek énekelnek. Én is megteremtettem a magam filozófiáját, hogy melyik szín mit jelent. Ott van az olajfestményeimen. A figura csak fogódzó rajtuk, a színek még többről beszélnek. A gondolat a háborgó arc mögött van, színekbe ágyazva. A szeretetet, a jóra vágyást a tökéletességre való törekvést jelzem a sárgával, a kék a hidegség, a gyűlölet színe, szemet szemért, fogat fogért, harsogja. A piros arra kér: szeresd ellenségedet! A barna a melegség, a zöld a sárgából és a kékből kevert érzelmek színe. Út, amely a rossztól a jóhoz vezet.“ (Fák, szirmok, földek. Az ébredő Tavasz. A „képkeret“: anya, mezítlábas gyerekével. A próféta köszöntése. A rejtőzködő arca. Mindez együtt: a lélek márciusa.) „Grafikában, egyre inkább úgy érzem, erősen meg van kötve a kezem. A vonal mindig egy objektumhoz, a vizsgálódás tárgyához kapcsolódik. A festészetben a színek is élnek, ott minden árnyalatnak külön funkciója van. Nem akarok elszakadni a grafikától, de igazán kiélni festés közben tudom magam. Az egyik próza, a másik költészet. A festmények felizgatnak, tovább foglalkoztatnak, a Ngrafikák legfeljebb megérintenek. y\z elcsúszott részleteket, hibákat, amelyeket elkövetek, nyomtatás után a tükörkép mutatja meg. Rézlemezre rajzolok metszőkéssel és tűvel. Fekete aszfaltréteg borítja a lemezt, abba karcolok. A sav, amellyel maratok, a legfáradságosabb munkát is elvégzi helyettem. Csak le kell mosnom a lemezről és maradnak a kemény vonalak. Ha festek, kevesebb dolgom van. Alapot viszek a vászonra és már mondhatom is a magamét. A korlátokat nem tudnám elviselni. Stílusba zárkózni nem akarok. Irányzatok helyett az igazságot keresem. Ha szomorú vagyok, az egész környezetemet le tudom hangolni. Ha jókedvű, az vált ki bennem indulatot, hogy bánatos arcot látok. Otthon, Vendégiben, azt mondják az ilyen emberre: jó idő, széllel. És én tényleg az vagyok. Alapjában véve derűs, de gyakran robbanok.“ (Krisztusi arc, krisztusi intés. Hátul a bűnös, késsel a kezében, elöl az áldozat, izmos karokban, sebzetten. Akkor tudod meg... szólna az intelem, de hallgat a száj és nem beszél a szem.) „Anyámat az iskolában tanító néninek szólítottam. Ötödikig az ő osztályába jártam, így a szigorból duplán kijutott. Nagyon komoly alapokat kaptam tőle, rengeteg szépet. Apám jó szívű, csendes, nyugodt ember, mindent megtesz, hogy a kedvemben járjon. Jóízűen vitázni csak az öcsémmel tudok, aki fizikus. Ha két hétig nem látom őt, már nem is érzem jól magam. A feleségem is tanítónő. Mellette a csillagos égig elrugaszkodhatom, akkor sem fog vissza. Az egekre meg szükségem van, legfeljebb zuhanok néha. Gyökereim nincsenek. Olyan vagyok, mint westernfilmekben a gaz, amelyet hol ide, hol oda fúj a szél. Veszem a hátizsákomat és megyek. Miért ne legyenek álmai az embernek? Azokba legalább nem szól bele senki. A szorongás mindennapi kenyerem. Azzal élek, az visz előre, abból merítek. Ha imádkozom, sohasem kérem az Istent, hogy szabadítson meg tőle. Inkább azért fohászkodom, hogy fogadjon el szolgájának vagy legalább a szolgáját szolgálónak. A magyarságomra büszke vagyok. Sosem hangoztatom, de valóban az vagyok. Festeni is magyarul festek. Aki tüzetesen megnézi a képeimet, az tudja, hová, melyik régióba tartozom. Az érzelmeimet, a gondolataimat, a szenvedéseimet magyarul adom. Mindent, ami belém ivódott, a fájdalmaimat, a kínjaimat, a gyötrődéseimet magyarul élem meg. Igen, égetem magam. Ezt teszik velem mások is. Égetik a lelkem. Jó dolgomban, boldogságomban festeni sem tudnék, kellenek a sebek. A vidámság, a derű jön és elillan, ami tartósabb és fontosabb, az a fájdalom. Az idő számomra itt-tartózko- dási engedély. Engedély, amelyhez hangulatot kapok, hogy dolgozni tudjak. Rajzaim nem a kezemből - az agyamból születnek. A kezem csak segédeszköz, de anélkül, amit fentről, Tőle kapok, nem sokra mennék. Ő pedig jót akar nekem.“ Szabó G. László Méry Gábor felvétele Szabó Ottó vallomása Szabó Ottó: Isten veled, józan ész
