Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-28 / 47. szám
Ú gy kezdődött ez a nap is, mint a többi. Reggel felébredt. Szemét még nem nyitotta ki. Öt perccel ezelőtt még álmodott, még más életet élt. Egy francia kisvárosban járt, hosszú, kanyargós főutcán, az emberek gyéren lépegettek az egy-kétemeletes házak között. Tulajdonképpen, ezt álmában is érezte, ez az utca nagyon hasonlított egy magyar vidéki város főutcájához, ahol már valóban járt. De a francia városban mulatók, színházak voltak, amiknek csak az előcsarnokába lépett be, az emberek pedig szótlanul és merően mind őt nézték. Ez zavarta. így ébredt, ezzel az érzéssel. Felnézett a mennyezetre, amelyet fehérre meszelt a napfény, oldalára fordult, kibámult az ablakon. Kék ég, meleg napáigarak nevettek rá. Kiugrott az ágyból. Egykettőre megmosdott, felöltözött, de amikor elkészült, kedvetlenül állt meg. Nem megy be dolgozni, minek. Már napok óta nem megy be, és nem tudja semmi mással indokolni, mint hogy unja. Mindent un. Önmagát a legjobban. Állt az ablaknál. Egy négyemeletes ház legfelső emeletén lakott, a környéken csupa alacsony házacska állt, így szobájából akadálytalanul ellátott a budai hegyekig. Azok úgy emelkedtek a láthatár szélén valami kékes, sejtető ködben, mint a boldogság szigete, túl az elcsigázott város szürkeségén, volt ebben a távoli odaadásban valami kacér és hívogató, ami egyik pillanatban arra csábította a férfit, hogy elmenjen a hegyek közé, de a másik percben újra érezte, mint napok óta, a kedvetlenséget, fásultságot. Elfordult, leült egy székre, és csak bámult maga elé. Rossz nap volt. Szintté mindegyik nap rossz. Nyílt az ajtó, bejött Stöckemé, a főbérlője. Kávéscsészét és zsemlét hozott bádogtálcán, amelyen nem volt terítő.- Jó reggelt - üdvözölte. - Itt a reggeli. A férfi nem volt éhes, de megköszönte. Stöckerné szeretett volna beszélgetni, de érezte, hiába reménykedik, hát békén hagyta, indult vásárolni. Mielőtt kiment volna, lelkére kötötte, ha úgyis itthon marad megint - a megintben volt némi számonkérés, a férfi úgy tett, mint aki nem hallja -, nyisson ajtót, ha csengetnének, végtére is kereshetik. Ráhagyta, csak menjen már előle. Fárasztotta ez az örökös beszédre való készség. A kávéra nézett, sötétbarna, szomorúságot rejtő felszíne volt, amin reményvesztett hajótöröttként úszkált néhány földdarab. A kávéból bánat áradt, máris érezte, hogy rossz. Igaza volt. Mikor megkóstolta, érezte, zavaros ízek vegyülnek össze, mintha összeesküdtek volna a zamat ellen, elnyomták a kávé természetes illatát. De a zsemle jó volt, friss és ropogós, azt beletömte a szájába, és behunyt szemmel hörpölte a kávét, ✓ ami végre lenn volt. Ismét felkelt, ténfergett a szobában, a gyomra szelíden háborgott. Arab karavánra gondolt, amelyben humuszos arabok karcsú, buta képű tevéken vonulnak a sivatagban, és mindenütt homok porzik a lábuk alatt. Aztán fel- kél a szél, az ég elborul, orkánná izmosodik, fekete felhőkké egybeolvadva száguld a számum. A tevék horkannak, az arabok elkezdenek imádkozni, a szél fúj. A szél nem fújt. Kinn szélcsend volt, látta a fákat, ahogy meg se rezzen lombjuk a napfényben. Elgondolkozott, szeretne-e tevén nyargalni a homokvihar elől, rájött, nem szeretne ő semmit. Nézte a mennyezetet, észrevette, hogy megrepedt egy helyen, és a vakolat is lepattogzott. Eszébe jutott, fejére is dőlhet az egész. Éjjel, mikor alszik. Mire észreveszik, agyonverték a téglák. Számít? Nem számít. Számít. Kicsit. El kéne költözni ebből a lakásból, ahol úgy sincs nyugalom Stöckerné miatt. Mindig zaj van. Most is csöngettek. Kiment ajtót nyitni, az ajtóban ott állt a király. Korona volt a fején, a vállán hermelinnel szegett bíbor palást, kezében pedig jogar.- Isten hozta, felség. Kegyeskedjék befáradni. A király megindult befelé. A keskeny előszobában nem fértek el egymás mellett, előreengedte. Odabenn a király leült, ő várta a kínálást, de elmaradt, hát csak állt. A király mereven nézett rá, ezt nem érezte udvariasnak. Ha már nem ülteti le a saját otthonában, legalább beszéljen. Kezdje ő? Felőle!- Hogy van felséged? - kérdezte udvariasan.- Köszönöm, lehetnék jobban is - szólt a király lassan és méltósággal.- Persze, az uralkodás fárasztó.- Nem. A népszerűséget könnyű megszerezni, ha van, aki engedelmeskedik, uralkodni is könnyű. Nagy pompa, kicsiny tett, valaki, aki kitüntet - ennyi a népszerűség titka. Hamar megtanultam.- De minek köszönhetem a látogatást?- Elhatároztam, személyesen keresem fel minden alattvalómat. Beszélni fogok mindegyikkel. Ez teremt bizonyos kapcsolatot.- Felséged bámulatos. Mint egy szocialista vezér. A király mosolygott.- Azt hiszi, olyan nagy a különbség közöttünk? Mindketten a közjóért cselekszünk. A közösségben egyébként én is benne vagyok, s az udvar kisugárzásában a szocialista vezér is. Egyszerű.- Felséged olyan egyszerű, mintha nem is volna király.- Nem vette észre, hogy a király és a szemetes közt annyi a különbség, hogy az utóbbi többre tartja magát?- Felséged kijelentései találóak.- Találóak, mert célra törekszenek, miniszter úr.- Miniszter? Ez én volnék?- Persze. Kineveztem kultuszminiszteremmé. Okos embernek látszik.- Miből következteti, felség? Alig beszéltünk.- Okosan hallgat. Keveset beszél, nem hízeleg és nem opponál. Ilyen embereket keresek. A férfi meglepődött, mennyire természetesnek érezte, hogy miniszter lett.- Talán érdeklődnék felséged felőlem, ha ennyire bizalmára méltat.- Felesleges. Minden lényegest tudok önről. Pesszimista.- Ez igaz.- Én optimista vagyok. A pesszimista az igazi optimista. Ne csodálkozzék. A pesszimista fél a haláltól, mint a legnagyobb rossztól, és ettől való félelmében látszólag nem becsüli az életet. Pedig hát miért fél? Mert szereti az életet, ezt az életet. Az optimista pedig nem fél a haláltól, mert nem becsüli sokra az életet, ő az igazi pesszimista. A szeretet nem más, mint félelem attól, hogy elveszítjük azt, amit szeretünk.- De így leomlanak a határok az ellenkező felfogások között.- Minszter úr, gondolja, hogy olyan nagy az ember és olyan nagyok a gondolatai, hogy erős épületet alkothatnak? Azt hiszi, léteznek határok? Téved. Határokat csak ember szabott, mert véges. Tér és Idő kacagnak az embereken, állnak a maguk örökkévalóságában és elpusztíthatat- lanságukban. Mert mi az idő? Az anyagok romlandósága. Mi a tér? Az anyagok kiterjedése. Ha anyaggá lennének, elpusztulnának, de mint szellemi fogalmak, időtlen időkig élni fognak. Örökké.- Őrökké? - válaszolta a miniszter. - Milyen könnyedén mondják ki az emberek ezt a szót. Nem is tudják, hogy mit jelent. A tér és idő realitás, mégse tudják felfogni.- Igen, mert ezek abszolút dolgok, és az ember csak a relatív megismerésének befogadására képes. Hogy egyáltalán észrevesszük őket, azt az anyagnak köszönhetjük, mely romlandóságával és kiterjedésével figyelmeztet erre. Csönd lett. A király jogarát forgatta.- Gondolkozott már miniszter úr a lélekről és a lélek halhatatlanságáról?- Nem. Ezeket éreztem.- Én bebizonyítom a lélek halhatatlanságát. Ugyebár ott lát egy mintát a falon? Látja, mert világos van. Ha most sötétség támadna, nem érzékelné. Nem mert a minta eltűnt, hanem mert ön nem látja. Nos, ön érzi a lelket, tehát a lélek létezik. Ön meghal, ennek folytán a lélek sem önnek, se másnak nem érzékelhető. De nem azért, mert megszűnt a léte, csak olyan sötétségben van, amit ma még nem bírunk áttörni. A halál a lélek sötétsége.- Ez szép teória, felség.- Sok teóriám van, miniszter úr. Egy élőlényt test és lélek, szellem és anyag alkot, azonban vannak a földön jelenségek, amelyeknek csak szellemét ismerjük. Ahhoz, hogy ezek lények legyenek, szükséges, hogy testük is legyen. Jóság, rosszaság, szépség, bölcsesség, ezek a dolgok lelkei.- Ezek mind abszolútak?- Az abszolút rejtély, de elképzelhető, hogy van az embernél magasabb rendű anyagi világ, amelyben a világlelkek érzék feletti testi életet élnek. Ön teljességgel hihetetlennek tartja a görög mítoszok világát? A miniszter nem válaszolhatott, mert ismét csöngettek. Szégyellte, hogy elnézést kell kérnie, de nem kerülhette el, hogy kimenjen. Stöckerné jött meg kosárral, kacsával és zöldséggel.- Volt itt valaki? - érdeklődött.- Még itt van. A király - felelte komolyan a férfi. Stöckemé összehúzta a szemét.- Az az alacsony, sovány úr, aki a múltkor itt járt? Á Király úr? A férfi legyintett, otthagyta. Visz- szament a vendégéhez.- Felségednek egy másik alattvalója érkezett meg - jelentette.- Szólítsa be, miniszter úr, hadd szóljak vele is - mondta a király, aki egy könyvet lapozgatott. A férfi engedelmesen visszament Stöckerné- ért.- Stöckerné, jöjjön, a király önnel is beszélni kíván.- A Király úr? Velem? Kötényébe törölte a kezét, bement. Utána a lakója. Amint beért, s meglátta a királyt, összecsapta a kezét.- Jézus Mária - kiáltotta -, hát ez mi? Ne tréfáljon az úr, hiszen elmúlt már farsang. Minek ez a maskara?- Tiszteletteljesen beszéljen őfelségével - feddte meg a miniszter.- De hát mit akarnak az urak? Minek egy szegény öregasszonyt így megtréfálni? Na, nevessenek már! De a férfiak nem nevettek. A király összébb húzta palástját, amely alól kilátszott az utcai ruhája. Magasra tartotta a jogart, és most már teljes testtel Stöckeméhez fordult:- Alattvalóm! Népem bajait megtudakolni járom az országot, s elsőnek ide jöttem, ebbe a lakásba, ahol a miniszter úrnál - és a férfira mutatott - szíves fogadtatásra találtam. Most tőled is érdeklődni óhajtok. Hogyan élsz?- Miniszter? Ez a munkakerülő? Ez a csavargó? Eresszenek el! - si- koltotta Stöckemé, aki kirohant, és hallatszott, hogy kinn a folyosón fellármázza az embereket. A király elcsodálkozott. , - Milyen fegyelmezetlen alattvaló. Úgy látszik, csak elméletben ismerem a népet.- A kávéja is ihatatlan - vigasztalta a férfi. - Mi várható tőle? Kinn zaj hallatszott. Nehéz férfiléptek döngtek az előszobában, majd három markos férfi lépett be, széles válluk mögött Stöckemé leselkedett. A király a miniszterre nézett, a miniszter a királyra. Sápadtak voltak mind a ketten.- Mit akarnak ezen emberek? - kérdezte a király.- Nem tudom. Talán anarchisták, mert vadul néznek ránk. Nem értem, mert ismerem őket. A szomszéd szabó legényei. A jövevények nem vártak tovább. Kettő a királyhoz lépett.- Jöjjön, tata. Remélem, csak dili- nyós, de nem bánt - mondta az egyik. A király megint a miniszterre nézett.- Ezek őrültek, szegények?- Persze. Te meg az agytröszt. Na, le a gönccel, tata. Le akarták venni a királyról a palástot, de a miniszter hozzáugrott, és karjával védelmezte. Átfogta, úgy szorította rá a bíbort.- Jé, hát maga is?- Mondtam - sikoltotta Stöckerné. - Sose volt ez épeszű, nem láttam én az életben még ilyen fiatalembert, nem törődött soha semmivel. Ekkor egy asszony lépett a szobába, és a királyra pillantott, szelíd jóakarattal. Á király ismerhette, mert megrándult az arca, de nem szólt egy szót sem. Az asszony odalépett mellé.- Eresszétek el - mondta csöndesen -, ez az én nagybátyám. Hóbortos szegény, azt hiszi, király, de nem vét a légynek sem. Itt lakunk az első emeleten. Csöndes ember, kérem, naphosszat olvas, mindenféle nehéz műveket. Nem tudom, hogyan szökhetett el, hisz vigyázunk rá nagyon, sose látják a lakók. Na jöjjön szépen, Gyula bácsi. A király felpattant. Egyáltalán nem olyannak látszott, mint aki senkinek sem tud véteni.- Én nem vagyok Gyula bácsi, én a király vagyok. Hozzám ne nyúljon senki, mert hívom a katonaságot. És ha a miniszteremet bántani meritek, intézkedem. Ketten megragadták, hogy levezessék, és a koronát levegyék a fejéről, a harmadik a minisztert fogta volna le, de az nekiesett a szabólegényeknek, és a király is segített neki. A koronája elgurult, ő ököllel verte támadóit, a miniszter magas, majdnem női hangon buzdította. Stöckerné sikoltozott, az idegen asszony monoton hangon ismételte: „Gyula bácsi! Az istenért. Gyula bácsi!“ A KIRÁLY LTOM I-------------- ---------------------— :1 Csontváry Koszlka Ihadar: Pompeji Have (A Chirurgus háza a Veziívval), I 1897-1898 (Mérv Gábor foloreproáukciói)
