Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-21 / 46. szám
„ Várom, hogy levegyék rólam a terhet, hogy másképp élhessem végre az életemet“ - nyilatkozta évekkel ezelőtt, hosszú hallgatás után. A teher, a rágalmak, a mondvacsinált bűnök súlya nem húzza többé Bara Margit vállát. Csaknem három évtizeddel azután, hogy teljesen ártatlanul erkölcsi botrányba keverték, magas fokú állami kitüntetést, az Érdemrend tiszti keresztjét kapta. 1977-es visszavonulása óta most lépett először nyilvánosság elé, művészi pályáját azonban ezek után sem kívánja folytatni. A Szakadék, a Bakaruhában, a Láz, a Ház a sziklák alatt, a Zápor, a Katonazene és még számos, már klasszikusnak számító magyar film legendás színésznője, aki a színpadon Karenina Annát, Erzsébetet és Diana grófnőt játszotta, szerepei sorát lezártnak tekinti. Nem is vágyik már közönség elé lépni, mindennapi örömét a családjától és a természettől kapja meg. • Milyen szavakkal adták át a díjat? Hogy visszaállítsák jó hírét és becsületét vagy hogy elégtételt szolgáltassanak?-Az életművemnek szól az elismerés, bár én nagyon jól tudom: tulajdonképpen ez amolyan kárpótlásféle. Kárpótlás azért a rosz- szért, kegyetlenségért, amit elkövettek velem szemben, ^kárpótlás az elveszített évekért, szerepekért... ez mind benne van, úgy érzem. Egyébként semmire sem számítottam már, se ilyen, se másmilyen díjra, de úgy látszik, mégiscsak vannak néhányan, akik figyelnek és gondolnak rám. Örülök is nagyon, hiszen ezentúl nem vagyok már persona non grata. Mostantól fogva ugyanolyan polgár vagyok, mint más. Eddig ugyanis nem voltam az. • Hanem?- Félreállított. Kitaszított. • Valóban az volt, vagy csak annak hitte magát?-Az voltam, igen. Engem soha, sehová nem hívtak, még csak levélben sem. A kitüntetésem óta most minden megváltozott. Sok helyen várnak, és én el is megyek szívesen. • Partikra, összejövetelekre, vagy elmondani két-három verset a nyugdíjasok klubjában?-Versmondásra vagy önálló estre korábban sem vállalkoztam volna. Olyan eseményekre gondolok, amelyekre színészeket is meg szoktak hívni. Például követségi fogadásokra. Mert most már ott is szívesen látnak. Gyarmati Dezső és Bara Margit részére - ilyen címzéssel küldik a meghívót. Az egyik ilyen fogadáson a pápai nuncius is jelen volt. Jól éreztem magam, hosszú évek után valahogy ismét bátrabbnak mutatkoztam. Olyannak, mint hajdanán. Nem rettegtem, nem idegeskedtem, elszállt belőlem a félelem. • Hol vette át a díjat, a Parlamentben?- Igen. A meghívóban azonban csak az állt, hogy kitüntetéseket fognak átadni, de hogy én is kapok, az nem volt feltüntetve. Amíg nem szólítottak, nem is tudtam, miért vagyok ott. Szorongtam, persze hogy szorongtam, ráadásul olyan messze ültem az asztaltól, hogy amikor előre kellett mennem a tükörfényes padlón, nem is tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy el ne essek. A lányom is mondta, mert ott volt velem, hogy egész idő alatt azon izgult, nehogy megcsússzon a cipőm, mert akkor végem. Közben, ahogy ballagtam az asztal felé, uralkodnom kellett magamon, nehogy sírni kezdjek, mert ez az egész egyáltalán nem olyan érzés volt, mint az, amikor Balázs Béla-díjat kaptam. Annál ez sokkal, de sokkal többet jelentett számomra. • Ez a kitüntetés, gondolom, eszmei súlyánál fogva is értékesebb, mint a korábban kiadott díjak bármelyike.- Más, én is úgy érzem. • Végigfutott az agyában, amikor ott ült a Parlamentben, hogy mi történik, ha semmit se kap, és csak nézőként volt jelen?-Gondoltam rá, persze, hogy gondoltam. Nagyon rossz érzés volt. Amíg nem szólítottak, egyfolytában izgultam. • Megváltozott azóta valami az életében?- Elmúlt a félelmem, és boldogan megyek az emberek közé. • A színpadon nem lenne boldog?- Nem akarok én már szerepelni, elég volt. Meg el is vették annak idején a kedvemet tőle. • Két és fél évtizede már, hogy nem játszik. Nem hiányzik?- Befejeztem, ne hiányozzon. Inkább én hiányozzak. Nem is tudok erről máshogy, csak elérzékenyülve beszélni. Meglepően sokan örültek, hogy megkaptam ezt a kitüntetést, és nem is annyira az ismerőseim körében, mint inkább az utcán. Ismeretlen emberek állítanak meg, hogy gratuláljanak és ez mindig, újra és újra meghat. • És mégsem érzi a színpad vonzását.-Nem. Csak azt sajnálom, hogy úgy alakult a pályám, ahogy. A színész, ugye, magánemberként is érik az idők folyamán, és most már csak találgathatom, mi lett volna, ha nincs az a botrány, és nem törik derékba a pályámat. • De ha egy jó nevű rendező hívná...- ...nem fog hívni, biztos, hogy nem. Az idősebb rendezők már tudják, hogy semmit sem vállalok, a fiatalabbaknak pedig sorra nemet mondok. Mellesleg, nincs olyan év, hogy hárman-négyen meg ne keresnének. • És mivel utasítja vissza őket?-Azzal, hogy egyszer s mindenkorra befejeztem. • Nem szokott elszomorodni, miután leteszi a telefont?- Elszomorodni? Nem, már nem. Ekkora kihagyás után én már nem akarom elölről kezdeni. Azokat a szerepeket sajnálom csak, amelyek kimaradtak. • Épp ezeket pótolhatná talán.- A jó ég tudja... elmúlt már bennem az adni akarás. Nincs kedvem produkálni magam. Meg aztán amúgy is nehéz a színészek élete. Nem vágyom közéjük. • Lehet, hogy csak azért nem, mert attól fél, kiesett a gyakorlatból?-Nem lehet ebből kiesni. Ez olyan, mint a biciklizés. • Tehát nem az tartja vissza, hogy esetleg kevesebb tehetséggel játszana, nem annyival, mint régen?- Nem. Épp az előbb mondtam: az évek csak érlelik az embert. Tudása, élettapasztalata mindig csak több lesz, a színésznek pedig erre van szüksége. A biciklizést nem lehet elfelejteni, még akkor sem, ha valaki húsz éve nem ült a nyeregben. • Utolsó filmszerepét kitől kapta?- A németektől, a Hazudós Jakabban. • Záróakkordnak jobbat, hatásosabbat aligha kívánhatott volna.- Furcsa iróniája a sorsnak. Azok után, hogy én Pesten rengeteget filmeztem, pályámnak ez a fejezete külföldön ért véget. • Az elmúlt tíz-húsz év alatt összefutott valakivel azok közül, akik miatt vesszőfutásra ítélték? Látta valamelyiküket utcán, vagy villamoson?- Nem láttam, mert egészen mostanáig eléggé zárkózottan éltem, és különben sem tudnám konkrétan megmondani, hogy kinek mit köszönhetek. • Önmagában sem nevez meg senkit, hogy ennek ő, csakis ő volt az oka?-Én inkább több bűnösre gondolok, nem egyvalakire. • Nem akarom feltépni a sebeit, de egy olyan embernek, aki nem tudja, voltaképpen mi is történt önnel, egészen röviden mit mondana?-Hogy rágalomhadjáratot indítottak ellenem. Foltot akartak ejteni a becsületemen. Úgy látszik, nekem egy ilyen országban ilyen sors jutott. Azt beszélték, hogy én voltam a desszert ismert politikusok tányérján. Ez az egész már csak azért is képtelenség, mert ha valaki ilyen prominens személyiségek közt éli a világát, akkor annak ez a pályáján is sokat jelentett volna. Ez ugyanis így szokott lenni. Én viszont egyedül, szekértolók nélkül jutottam előre. És nem én játszottam a legtöbb főszerepet, nem nekem volt a legtöbb fizetésem. Sőt, ha igaz lett volna, amit állítottak rólam, akkor ki sem kezdenek, mert rettegtek volna tőlem. Irtó sötét ügy volt ez, amely a pályafutásomat egészen egyedivé tette. • Ha kevesebb filmben szerepel, ez az ügy akkor is hírnevet adott volna önnek.-Egy ilyen dömpingszerű támadás... hát hogyne?! És akkor a kollégáim irigységéről még nem is szóltam. Mert eszeveszetten irigyeltek, ezt az első filmemtől kezdve tapasztalnom kellett. • Szép volt és tehetséges. Errefelé ez elég ok az irigységre. — Máshol örültek volna neki, itt ellenszenvet szült. Itt a proletár erkölcsöt dicsőítették, meg mindazt, ami ezzel kapcsolatos. Én meg egyedül voltam, nem állt mellettem senki, aki megvédett volna. • Hatvankilenc és hetvenegy között, amikor férjével együtt Kolumbiában élt, nem fordult meg a fejében, hogy kintmaradjon? Hiszen azokban az években már nem lehetett könnyű az élete. — De igen. Gyakran eljátszottam a gondolattal. Ha olyan helyen voltam külföldön, ahol tetszett a környezet és jól éreztem magam, mindig megszólalt bennem egy hang, hogy maradj csak itt szépen, nem kell neked visszamenned. New Yorkot is nehezen hagytam ott, mert abban a városban is szívesen éltem volna. De valahogy mindig megijedtem. Attól féltem, ha kint maradok, akkor az végleges helyzetet jelent majd és minden utat, amely a családom felé vezet, elvágok magam előtt. • Arról nem is szólva, hogy ha kint marad, akkor nagyon sokan azt hitték volna: azért futamodott meg, mert igaz volt minden állítás, ami elterjedt önről. — Biztosan ezt hitték volna, igaza van. Visszajönni mindenesetre sosem volt kellemes érzés, de kibírtam. Még csak bele sem rokkantam. Meg is kérdezik gyakran, hogy miből merítettem annyi erőt... abból, hogy nem voltam bűnös és tiszta lelkiismerettel éltem. Ausztráliában jártunk tavalyelőtt... istenem, ha én oda születtem volna! Hogy az micsoda gyönyörű ország! Amíg New Yorkban éltünk, azt hittem, az a világ teteje. De most már tudom, hogy Sydney az. • A közönség szeretetét ott aligha érezhetőé. Ezt csak ezen a tájon tudja lemérni. — Nagyon sok magyarral találkoztam Sydneyben is, akik látták a filmjeimet, de valóban úgy van, ahogy mondja: annyi szeretetben, mint itt, másutt nem lenne részem. A hitemben pedig, hogy rövid pályafutásomat valóban jelentősnek tudhatom, az erősít meg, hogy a nézők még ma is emlékeznek rám. Engem ez az elmúlt két és fél évtized nagyon megviselt lelkileg, de ha a pályán sanyargom végig, akkor lehet, sőt biztos, hogy máshogy nézek ki. Ez itt nem Amerika. Ott a korombeli vagy a nálam idősebb színésznők még javában játszanak. Ahogy kapcsolgattam a tévét New Yorkban, rá kellett jönnöm, hogy még azok is virágzó szépasszonyok, akikről azt hittem, nem is élnek már. Magyarországon más a helyzet. Negyven fölött vagy azután már ritkulnak a színészi lehetőségek. Itt az érett, javakorabeli színésznőknek nem nagyon jut feladat. • Ön most akkor kiváltságos helyzetben van. Nem játszik és mégis szeretik.-Végtelenül jólesik, hogy ennyi év után is ezt érezhetem. Hogy az a sok rossz, amit annak idején terjesztettek rólam, mégsem nyomta el a nézők szeretetét. Tizenöt-húsz esztendővel ezelőtt csak a rúgásokat éreztem. Még olyanok is megsértettek, akikhez soha semmi közöm nem volt. Nem akarok hazudni, még ma is fáj, amit elkövettek ellenem, az a sok-sok belső törés, amit begyűjtöttem, biztosan meg fogja rövidíteni az életemet. Hogy az arcomon mindebből nem sok látszik, az csak azért van, mert úgy érzem, a gyerekem miatt is köteles vagyok vigyázni magamra. • Súgta egy belső hang az évek során, hogy legyen csak türelemmel, eljön még az ön ideje? — Soha. Én arra sem gondoltam, hogy rendszerváltás lesz. Legfeljebb abban reménykedtem, hogy valami csoda történik majd velem, és ha későn is, de ki fog derülni, hogy minden, amit rám sütöttek, hazugság volt. Csodára vártam, ami most megtörtént velem. • A Bakaruhában is csoda volt?-Az is. Bár meggyőződésem, hogy én Romániában is filmeztem volna, ha nem költözöm Budapestre. Románul jól beszéltem, a magyar színészeket pedig kedvelték az ottani filmesek. • A holnaptól és a holnaputántól mit vár ezek után? — Nem kell azt konkrétan megnevezni. Szépet és jót. Én nem vagyok nagy optimista, de az ember csak úgy tud élni, ha remél és hisz valamiben. Számomra a lányom, Eszter is csoda. Kései gyerek. Már nem is számoltam azzal, hogy szülni fogok, amikor kiderült, hogy babám lesz. Aztán a férjemről sem feledkezhetek meg. Amikor megkaptam a kitüntetést, teljesen elérzékenyült. Ő mindig a védettséget, a biztonságérzetet jelentette számomra, és ma is mindenben ott áll mellettem. Az utazásokat is neki köszönhetem. Minden egyes külföldi élmény általa adódott, s azokban az iszonyatos, idegtépő időkben az összes kint-tartózkodás olyan volt nekem, mint egy igazi gyógykezelés. Az, hogy én kiszabadulhattam innen és nem kellett félnem, rengeteget segített rajtam. • Pár évvel ezelőtt, emlékszem, azt mondta, az eldugott kis mellékutcákat szereti. A belvárosban gyakrabban megfordult mostanában? — Nem szeretem a belvárost. Hivalkodónak tartom. Én a bensőségesebb, hangulatosabb helyeket kedvelem. Külföldön imádom a nagy forgalmat, a nyüzsgést, a sok embert, Pesten nem. Ott szeretek elvegyülni a tömegben, itt nem. • Előfordulhat, hogy egyszer mégis a Váci utcában futunk majd össze?-Nagyon kicsi a valószínűsége. Engem a budai hegyek sokkal jobban vonzanak. A fák, a természet az én világom, és ez nem is olyan kis világ. Szabó G. László Hara Margit kitüntetése (Helyey Zsuzsa felvétele) „Csodára vártam, és most megtörtént“
