Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-21 / 46. szám
Tamás Tímea A szirén éneke 1 és tükröd mélyére rejtenél hogy nézzelek ha nézel és képek mélyére temetnél hogy érezzelek ha érzel és becsomóznál a tegnapok egynél több rejtett zugába és odaadnál a holnapnak alamizsnaként hiába és odadobnál mély ölelésű fölfelé nyúló polipkaroknak és elrejtenél a fénybe is csak szemedben meg ne látszodjak 2 és hálómnak szürke szemcséin ringatnálak el éjente és a sarkokat szitáló porba vegyülő aranyszemcse minden parányi darabját összegyűjteném s hintázva szórnám be vele szemedet ha felébredsz ne hiába fürkészd a fény csupasz hátán kábán ébredő világot elsimítanám tegnapod nem húznék az arcodra ráncot Horváth Gyula Végtelen szerelem Talpam alatt meghaltak az utak, hát várlak az Óceán alatt, várlak a kavicsok hasa alatt, várlak a vacogó szájú téli temetőben, várlak földzivatarban, várlak, akkor is várlak, ha már deszkával szögezték be megárvult számat. Márai Sándor Arrólhogy önmagunk előtt nem szabad megbukni (Részlet a Füveskönyvből) Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell; mert a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból, s nem tanácsos megingatni ezt a szerkezetet azzal, hogy egyik vagy másik téglát elmozdítjuk helyéből. Negyven éven túl megtelik életünk rendszabályokkal, melyeket tekinthetnek mások rigolyáknak: mi tudjuk, hogy igazi értelmök a védekezés az anarchia ellen. Felkelés, lefekvés, szórakozások, munkaidő, emberekkel való kapcsolatok, mindezt idővel szigorú törvények szabályozzák. S ha vétünk e törvények ellen, lelkiismeretünk megtelik bűntudattal. Nem igaz, hogy az életmód lehet „spontán“. Te magad lehetsz néha spontán, elhatározásaid, szenvedélyeid, ötleteid lehetnek önkéntesek: de életmódod, mely mindettől független, nem lehet önkéntes és ötletszerű. Ha az embereknek nem tetszik, hogy így vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy ők szeretnék, elképzelik, vagy másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára, megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha a magad törvényei ellen vétkezel, a hűtlenséget keservesen megbánod. Még bűneidben és hibáidban is tartsd be a rendszert, mely életed törvényeiből következik. A világ szemében akárhányszor megbukhatsz. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni; mert ez az igazi bukás. Én sose tudom gondozni, rendberakni a fehérneműimet. Én nem tudok fát rendelni télen. Én nem tudok olajat önteni a lámpásomba. Nekem kell ö, mert ösmeri a gyengeségeimet.- Éppen azért kell megházasodnod, Ábel. Törökné öreg, édes lelkem. Aztán egyszer csak meghal. És mi lesz akkor: másik hónapos szoba? Látod, így nem élhetsz mindenkoron. Az idő napról «lapra múlik, s egyszer csak ráncos arcot mutat a tükör és fehér hajat. Ma már harminc éves vagy ugye?- Bizony.- Keresek neked valami jóravaló leányt. Ábel vállat vont.- Hát keress.- Hiba, hogy nem jársz társaságba. Csodálom is. Annyi szép lány van Pesten. Hogyan nem akad meg a szemed egyen? Hozzánk vasárnaponkint ismerősök jönnek. Már gondoltam egyikre-másikra. Beleegyezel, hogy én válasszak?- Bele, Eszterkém. De megengeded talán, hogy megmondjam, milyen legyen? Eszter elmosolyodott. Látta Ábelnak a szeméből, mit mond tovább. Hiszen ismerték egymásnak a gondolatait.-Ilyen mint én, nem lehet - mondotta Ábelnak a kezét megszorítva —, hiszen két falevél sincs egyforma. Ábel sóhajtott:- Hagyjuk abba ezt a kérdést, Eszter. Az én életem már olyan, mint a keletien tészta. Ha már egyszer el van hibázva, eldobhatjuk.- Dehát így nem maradhatsz Ábel. Ha valaki tudná, hogy te hogyan ragaszkodói hozzám...- Azt mondaná, bolond vagyok. Bánom is én. Nekem kell, hogy mindennap lássalak. Olyan része vagy a napomnak, mint az ebéd, mint az alvás. Ha egy nap nem látlak, valami hiányzik.- Dehát mit nézel rajtam?- Nem tudom.- Nini a férjem! - mondotta Eszter. A doktor sietve kacsázott hozzájuk:- Itt vagytok? A kocsiért jöttem lelkem: Budára hajtatok át az egyik Karácsony grófhoz. Gyertek haza majd fiakeron. S hogy a társaságra nézett, a doktomé megnevezte őket:-Törökné, a lánya, Berta, Nyéky úr, Berta kisasszonynak a vőlegénye. Berta elpirosodott: olyanná vált az arca, mint a ribizli. A doktor kezet szorított Ábellal. A nőket csak mosolyogva üdvözölte.- Hát csak mulassanak — mondotta —, nekem sietnem kell. Felkapta a kisleányát. Kétszer megcsókolta. S elhajtatott. Egy percnyi kínos csend fagylalta át a társaságot. A doktorné csak akkor sápadt el, Berta még mindig lángoló arccal ült mellette. Nyékynek még a bokája is megmerevedett. Aztán a doktorné szólalt meg erőltetett nevetéssel:- Bocsánat, hogy elcsúszott a nyelvem. Néha szórakozott vagyok. De mindennek megvan a magyarázata — folytatta aztán visszanyerve a nyugalmát. - Hogy önöket együtt láttam, Ber- tácska, arra gondoltam, mennyire összeillenek. Lássa Nyéky úr, maga elvehetné Bertát. Az Isten is magának teremtette. Arra aztán Ábel zavarodott meg. De hamar kerékvágásba talált:- Én el is venném — mosolygott vállat vonva -, de neki bizonyosan jobb az ízlése, hogysem ilyen öreglegényhez hajlana. Törökné elvörösödve nézett Bertára, akinek a szeme könnybe lábadt.- Ilyesmivel nem szabad tréfálni - rebegte a leány.- Mért volna ez tréfa? - mondotta a doktorné. - Különben hagyjuk abba, ha Berta annyira érzékenyen fogja fel. Sétáljunk talán tovább. És a kisleányát kézenfogta. Megindult Töröknével.- Elvégre elmúlt az a regényes idő, mikor a holdfényben gyönyörűségtől dideregtünk, mikor egymás karjába borulva sír- dogáltunk, hogy a sors milyen kegyetlen. Minden láznak van magas heve és lefolyása - ezt már a férjemtől tanultam. A lázunk elmúlt, Ábel, és te még mindig nem nézed józanul az életet. Ábel a fejét csóválta:- Óh, Eszter!- Rosszat mondtam, bocsáss meg.- Igaz az a mondás, hogy a házastársak gondolkodása egybe- lakul. Már te is olyan hidegjózan kezdesz lenni, mint a férjed. Akkor Eszter szeme megnedvesedett. A kezét Ábel kezére tette:- Szegény barátom! * Egy őszi napon Ábelnak levelet vitt egy hordár az iskolába. Kuszáit ceruzavonások. Megismerte Eszter írását: „Ma ne csatlakozz hozzánk. Irénke délben azt kérdezte tőlem:- Miért nem jön hozzánk Ábel bácsi? Képzelheted, hogy megrökönyödtem. A férjem rámnéz:- Ki az?- Egy úr — feleltem egykedvűen —, aki a menyasszonyával szokott sétálni a Ligetben. A gyerekkel nyájaskodnak. Holnap csald ki Törökéket sétálni. Lehet, hogy Lidi néni velünk lesz. Az is lehet, hogy a férjem. Lehet, hogy az arcom mégis elárult. Gondolj hát arra, hogy ha a férjem netalán kijönne, egy fiatal nővel lásson téged. E.“ Ábel megdöbbent. Szombat volt aznap. Könnyen rábeszélhette Törökéket, hogy másnap kimenjenek a Városligetbe. Néha esténkint különben is szokott velők sétálni a Duna- parton. Olyan bizalmas viszony volt köztük, mintha rokonok volnának. És kedves is volt a társaságuk. Berta iskolát végzett eszes leány. Lehetett vele beszélni nemcsak a zsemlyemártásról. Hogy mind a két nő folytonosan érintkezett a felsőbb társadalmi körrel: ragadt reájok egy kis lelki parföm. Hát másnap kimentek a Városligetbe. Már sárgultak a fák. A vadgesztenye-fasor már el is hullatta a levelét. Öktóberi napfény melengette a levegőt. A fasorban a doktornéval találkoztak. Kocsiban ült a kisleányával. A lovak lépésben haladtak. A doktorné örömmel intett nekik üdvözlést. Megállította a kocsit, és kiszállt:-Milyen szerencse! Mily ritka szerencse! - örvendezett. - Mink is sétára jöttünk. Törökék kelletlen nyájassággal viszonozták az örömét, s hogy a doktorné hozzájuk csatlakozott, vele sétáltak tovább.- Ez a kegyed kisleánya, nagyságos asszonyom? - kérdezte Ábel.- Igen, tanár úr. Mutatkozzál be, Irénke. És Irénke készséggel engedelmeskedett:- Öjdög íjén vagyok. Ábel az ölébe kapta, s odatartotta Bertának:- Ugye milyen szép? És ördög a neve! A doktorné a kislányához hajolt:- Ez Berta néni, ez Ábel bácsi, ez Török néni. És mosolyogva fordult Törökékhez:- Meglássák, hogy nem feledi el. A kisleány néhány perc múlva csakugyan megszólalt:- Ábel bácsi, gyerünk a hattyúkhoz! A tóparton voltak. A kisleány perecet kapott és a hattyúknak dobálta. A hölgyek leültek a padra. Ebben a pillanatban feltűnt a tóparton egy kacsajárású, szürke- cilinderes, fekete-bajszos úriember. Ábel Bertához csatlakozott. Néhány percig némán izzadtak egymás mellett, Ábel aztán megszólalt:- Bertácska — mondotta —, a doktorné nyelvén néha az angyalok szólalnak meg. Én igazán el is venném magát, ha ez csak a szív kérdése volna. De hogyan gondoljak én házasságra, amikor olyan csekély a fizetésem, hogy magamnak is alig elég. Mindezt egykedvű beszélgetésképp mondotta, csak éppen, hogy ne hallgassanak.- Nekem van annyi hozományom — felelte halkan Berta —, hogyha férjhez megyek, nem kerülök költségébe a férjemnek.- Mi a manó?- Tízezer forintom van, sőt több is. Ábel elámulva állt meg.- És énhozzám, hozzám jönne?- Oh - rebegte Berta könnyes szemmel -, hiszen nekem gyermekkorom óta ez volt az egyetlen álmom. Ábel csak nézte. A leány lesütötte a szemét. A hangja remegett. Ha nem a Ligetben vannak, idegen járókelők között, bizonyára a nyakába omlott volna Ábelnak. De így csak álltak mind két gőzoszlop.- Gondolkodjunk Bertácska nyugodtan, - rebegte Ábel. S megszorította a leány kezét. És szótlanul sétáltak tovább. * Másnap aztán Ábel ismét maga ment a találkozóra.- No te jól felzavartad a vizet, halacskám - mondotta Eszternek. - Mégis hallod pogány tréfa volt. (Folytatjuk) Szerkeszti: Mislay Edit Nagy József illusztrációja * S
