Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-21 / 46. szám
Az öregnek hosszú, deres szakálla, nikotintól sárga bajusza volt; piros lebernyegben, sarkos cipódén, kenderkalapban, kosárral a karján odament, visszalépett, majd bátortalanul újra odament a kaszárnya kapujához. Meg akarta szólítani az őrt, de szavát szegte a katona kiáltása:- Ügyeletes tizedes! A tisztes egy urgrással a kapunál termett, mintha csak lesben állt volna. A kérdő tekintetre meg a biztató fejmozdulatra az ismeretlen megkérdezte:- A fiam itt volna? A tizedes elnevette magát. Az őr egykedvű maradt, hideg, akár a kőszobor.- Az ezredben háromszáz fiú van; nem tudhatjuk, hogy a fiát hogy hívják - válaszolta a tizedes.- Manuel... Manuel Zapata, tisztelettel. A tizedes a homlokát ráncolta, úgy ismételgette, kutatott az emlékezetében:- Manuel Zapata?... Manuel Zapata?... Majd magabiztosan így szólt:- Nem ismerek ilyen nevezetű katonát. Az atyafi büszkén ágaskodott vastag cipőtalpán, és gúnyosan mosolygott:- Csakhogy nem közkatona ám! Tiszt a fiam, csapattiszt... A trombitás az őrszobáról hallotta a beszélgetést, odajött, félrevonta a tizedest, és odasúgta neki:- Az az új, amelyik nemrégen jött az iskoláról.- Mi a fene! Az a szószátyár... A tizedes fürkészve végigmérte az öreget. Szegénynek látszott, hát nem merte behívni a tiszti fogadóba. Az őrszobára tessékelte. Az öreg letelepedett egy fapad- ra, a kosarát a keze ügyében tartotta. A katonák odajöttek, kíváncsian nézegették a parasztot, érdeklődőén a kosarat. A kis kosarat zsákdarab fedte. A zsáktető alatt egyszerre kopogtatni kezdett, majd kidugta a fejét egy piros tarajos tyúk; fekete csőre tátva maradt a melegben. A katonák kiabáltak és tapsoltak, mint a gyerekek:- Tyúkleves! Tyúkleves! Az atyafi a várakozás izgalmában és a sok fegyvertől nyugtalanul ok nélkül nevetgélt, és hebeOlegario Lazo Baeza* hurgyán mondogatta, ami az eszébe ötlött:- Az ám... bizony. Tyúkleves... de a fiamnak. Majd hirtelen gond árnyékolta be az arcát, amint hozzátette:- Öt éve nem láttam! Aztán, a füle tövét vakargatva, vidámabban folytatta:- Nem akart ebbe a faluba jönni. A gazdám csinált belőle katonát. Úgy ám, bizony!... Valaki elment az őrségről a hadnagyért, a vállszíj, az öv és a kard súíyától merev és nehézkes léptekkel. A lovardában találták, szemközt a pihenő csapattal, tisztek körében. Alacsony, barna, köpcös, közönséges arcú hadnagy volt. A katona vigyázzba vágta magát, a földet kirúgta maga alól, ahogy összecsapta a bokáját, és jelentette:- Keresik, hadnagy úr. Nem tudom, miféle ötlet villantotta meg a képzeletében az apja félszeg alakját... Felemelte a fejét, és fitymáló hangsúllyal, fennhangon mondta, hogy a társai is hallják:- Ebben a faluban... nem ismerek senkit... A katona kérdés nélkül részletezni kezdte:- Ráncos emberke, lebernyeget visel... Messziről jön. Kosarat hozott... A hadnagy vörösen, bódult döly- fösen a sapkájához emelte a kezét:- Jól van... leléphet! A tisztek arca gúnyosan ragyogott. Nézték Zapatát... Ő nem állta a sok kérdő tekintetet, lehajtotta a fejét, köhögött, cigarettára gyújtott, és a kardja hegyével vonalakat rajzolt a földre. Öt perc múlva megint jöttek az őrségről. Egyszerű kiskatona, igazi újonc, a vigyázzállás gúnyképe. Négy lépésről kiabált, közben csapkodott a karjával, mint a csirke a szárnyával:- Keresik, hadnagy úr! Falusi ember... Azt mondja, hogy urasá- god apja... A hadnagy nem utasította rendre alárendeltjét a viselkedéséért, hanem csak eldobta a cigarettáját, dühösen rátiport, úgy válaszolt:- Elmehet! Máris megyek. És hogy elkerülje a magyarázkodást, az istállóba ment. Az ügyeletes tisztet zavarta az öreg szívóssága meg az őrmester folytonos jelentgetése, hát ő is elment Zapatáért. Közben szegény apa, akinek férfiszíve gyerekszívvé lett az évek során, egyre izgatottabban figyelt. A legkisebb zajra kitekintett, nyújtogatta pulykáéhoz hasonló vörös, ráncos nyakát. Minden lépés fel- rezzentette, azt hitte, a fia jön, hogy átölelje, hogy új életéről meséljen, hogy megmutassa neki a fegyvereit, felszerelését, lovait... Az ügyeletes tiszt úgy talált rá Zapatára a lóistállóban, amint az látszólag éppen ellenőrzést tartott. A tiszt nem sokat teketóriázott, szárazon mondta:- Keresnek... Azt mondják, az apád. Zapata elfordította a tekintetét, nem válaszolt.- Az őrszobán van... nem tágít. Zapata toppantott, dühösen rágta a száját, és kiment az őrszobára. Mikor belépett, az egyik katona elkiáltotta magát:- Vigyázz! A raj úgy ugrott föl, mintha dróton rántották volna. A terem megtelt kardcsörgéssel, lábmozgással, sarokcsattogással. Az öreg elkábult, hogy így megtisztelik a fiát, és elfelejtkezett a kosárról, a csirkéről, és kitárt karokkal sietett felé. Mosolygó arca olyan ráncos volt, mint egy vén fa kérge. Örömtől reszketve kiáltotta:- Manungo! Manunguito! A tiszt hűvösen üdvözölte. A paraszt ölelő karjai lehanyatlottak, arcizmai rángatóztak. A hadnagy feltűnés nélkül kivezette a kaszárnyából. Az utcán a fülébe súgta:- Hogy juthatott ilyesmi az eszébe!... Meglátogatni engem!... Szolgálatban vagyok... nem hagyhatom ott! Azzal hirtelen visszament. A paraszt zavartan és remegve odabotorkált az őrségre. Gondolt egy nagyot, kihúzta a tyúkot a kosárból, és odaadta az őrmesternek.- Itt van, a maguké, csak a maguké. Elköszönt, ment, vonszolta azt a csalódásban elnehezült lábát. De a kapuból könnyes szemmel visszaszólt:- A gyerek nagyon szereti a mel- lehúsát. Adjanak neki egy darabkát belőle!... Halász Tünde fordítása * chilei író Az apa A kis borbélyüzletben lappang a fény. Megnől, amikor a lámpa levegőt kap; megijed, összehúzza magát, amikor nem mozdul se a szél, se az ember. A borbélymester - köpcös, puffadt, iszákos ember - nagyot sóhajt.- Romlás, romlás - mondja.- Mit mondasz? - kérdezi a felesége, s maga elé nyújtja a karjait tapogatva. Vak, hat éve, hogy nem lát semmit. Olyan, mint egy nagy halom rongy az asszony, de szája van, orra, s benne még a két vak, hideg szeme. A borbély, Georgi nem felel néki. „Any- nyiba se veszlek, mint egy legyet - gondolja haraggal. - Eh, eleget ugráltál a szívemen - duzzogja -, amikor még kacérkodni tudtál. Most kushadj, örülj, hogy enni adok neked. Ki vagy te? Vak asszony, koldus. Elengedlek, s átmegy rajtad a kocsi.“- Romlás, romlás - suttogja hangosabban, s kitép egy szál szőrt a füle mögül. - Sírsz? - mordul hirtelen az asszonyra. - Hát sírj csak. Te, te... jóféle. Ki látott már vakot sírni? - méltatlankodott Georgi. S hiába, legszívesebben csak az jön vissza a fejébe, hogy - romlás, romlás. Egyszer missziós gyűlésen volt. Esett a hó, jött a karácsony, bement egy fülledt szobába, és ott az emelvényen állt egy nyugalmazott ezredes. Georgi bement, hogy tisztuljon, javuljon. Ne kívánja, hogy Domoszlovi kitörje a lábát; hogy a Békincset rajtaérje a rendőri biztos: nincs fertőtlenítőszere az edényében; hogy Gombás hússzor használ egy állkendőt, s a Szipánál, uram bocsáss, a saját hajában is nyüzsögnek a tetők. Pár imaszót akar mondani: azt hitte, csengetnek majd, s felmutatják az ostyát. Ehelyett az ezredes elkezdte őt s a többi jelenlevőt szidni. Az ezredesnek nehezen járt a lélegzete, s minél jobban kiabált, annál rosszabbul érezte magát. S amint itt fulladozott, kiabált, mintha az utolsó óráját élné. S épp azért viszolygós is volt minden szava... hogy a szegénység gyalázatossá változott... az ember nem nyelhet le egy falatot se... kinézik, éhes farkasszemmel... lopnak, bu- j álkodnak... káromkodnak... piha - s az ezredes megrázta a két csontos öklét -, ámde megver a Sátán titeket, jön - mondta -, s a fületekbe tüzet gyújt, a szívetekre vipeGelléri Andor Endre rát eriszt - majd a hadastyán nem győzte tovább a kiabálást, s a szemét szomorúan a földre szegezve így szólt még: - Romlás, romlás. Azóta Georgi folyvást ismétli ezt. Ezzel mintha el tudná mondani az egész életét. Dühödten néz a feleségére: ez, ez a banya az oka mindennek.- Mondd csak, Jozefa, nem udvaroltam én a Kürgács leányának? Erre felelj!- Udvaroltál - bólintja engedelmesen az asszony.- Szép lány volt, szűz, igaz vagy nem?- Szép lány volt, szűz, úgy amint mondod, apuska.- Gúnyolsz?- Nem gúnyollak, apuska - elhallgat, s megtörtén mondja -, Iádd, de én vak vagyok.- Mit mondott nékem a Kürgács? - folytatja a borbély mester. - Imhol van tizenkét pár lovam. Imhol van tizenkét kocsisom. Jó, ne légy fuvaros, légy borbély. Veszek neked széket, tükröt, miegymást. Jó, maradj a szakmádnál. Ha kell, hát ustorral behajtom hozzád a kocsisaimat vendégnek. S ki volt a te apád, Jozefa? Mint a bolha. Ugrá- lós, hencegős, iszákos, hazug. Elverte anyádat, megcsalta a barátait, s a végén karácsonykor is lopott. Még szerencse, hogy felakasztotta magát. Hát ide keveredtem én. Azt mondd meg, el akartalak én venni téged? Szólj! Milyen volt az inged, mondd? A vak asszony egészen nyugtalan lesz.- Ne bánts - s a falat tapogatja. Georginák hirtelen megcsillan a szeme, belenéz az estébe.- Elhallgass - mondja -, jön valaki a hangja susogó lesz -, nagyúr, köpenyes. Kinyitja az ajtót, s a csengő csilien. Aztán megfordítja a borbélyszéket a levegőnek.- De rég nem láttam uraságodat - mondja hízelkedve, s kendőt bont. A vak asszony az orrával szimatolja: ki lehet az, aki bejött, s miért nem mukkan.- Hogyhogy erre tetszik járni? Hallom, hogyne hallanám. Hja, sok a dolga nagyságodnak. Megy, s a szíjon fenni kezdi a borotváját.- Oszt a kocsi már mind tele van? - kezdi újra. Az asszonya kész nyugtalanság. Csak merné megkérdezni: ki ül a székben? Oldalt előrehegyezi a fülét: hátha ő is hallaná a nagyságos beszédét. De most az ura is susog, majd odalép hozzá, s megfogja keményen a csuklóját.- Ide figyelj, Jozefa, itt van ő, eljött érted. Visz.- Kicsoda? - kérdezte az asszony. A borbély odahajolt hozzá.- A halál - súgta néki.- Eressz, Mátyás - rémüldözik az aszony.- Itt van ő, beszélj, mi a bűnöd, aztán menj, elvisz a nagyságos úr. Ne cifrázd. Mondd meg a nagyságos úrnak... mikor csaltál meg utoljára?- Muszáj - nyögi az asszony - azt neki megmondanom? A borbély úgy tesz, mintha a halálnak súgná:- Halál - susogja -, meg kell-e egy ilyen boldogultnak mondani: mikor csalt meg utoljára? S mintha hallaná a haláltól, ráförmed a vak nőre:- Okvetlenül.- Engedj letérdelnem - nyögi az asszony -, úgy könnyebben megy. Leereszkedik a földre, mellére hajtja a fejét, nagyot sóhajt:- Ó, itt a halálom.- Kivel? - ordítja a borbély.- Nem tudom. Igazán nem tudhatom. Jött és elment.- Miért nem szóltál nékem akkor? - ordítja a felszarvazott.- Nem tudom - siránkozik a szegény asz- szony -, nem tudom. Jött és elment. Istenem... Nem kiálthattam neked a kocsmáig... - Úgy beszél, mintha már akkor is vak lett volna.- És szeretted? Szeretted? szép volt? megcsókolt? - kérdezte volna még a borbély ólálkodó szemmel, vagy talán kérdezte is... de aztán mást gondolt, s azt mondta neki:- Be leszól zárva reggelig - mert azt gondolta: Elvágjam a nyakad? Megfojtsalak? Üljek miattad? Soha! - Bezárlak - mondja neki -, bezárom az ajtót, ablakot, itt maradsz reggelig, s csináljon veled, amit akar, a halál. Hova megyek? Eliszom a késemet! B ecsapja a műhelyajtót, rázárja az asz- szonyra. Valami kis vidámság is van benne azért, hogy ivók és kártyások közé kerül hamarosan... Ez az ígéret, de mi a valóság? Az égre néz, amely oly mérhetetlenül sötét és magas; s hirtelen valami összeszorítja a borbélymester szívét. „Romlás, romlás“ - motyogja maga elé, és befordul a sarkon. 1937 Georgi, a borbély
