Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-11-14 / 45. szám

M ár sötétedett, amikor meg­érkezett a busszal a faluba. Az út melletti árokban úgy csillogott a víz, mintha apró csillaggal lenne telehintve. Kopasz fekete fák nyújtóztak a szürkéskék ég felé. Az autóbusz a rendó'rség épülete eló'tt állt meg. Az épület ajtaja és abla­kai zárva voltak. Hűvös volt. Csak egy kis lámpa gyenge fénye pislákolt a be­járati tábla felett. Néhány asszony, a postás meg a rendó'r a postára várt. Amikor leszállt, a lába alatt ropogott a jég a befagyott pocsolyán. A hideg tolakodóan az arcába mart. Míg levették a bőröndjét az autó­busz tetejéről, egy férfi lépett hozzá.- Ön don Lorenzo, az új orvosunk? - kérdezte. Bólintott.- Én Atilano Ruigómez vagyok, a községi szolga. Gondoskodnom kell önről. Fogta az orvos bőröndjét, s elindul­tak a falu első házai felé. A falakra, kövekre, a gubbasztó kis háztetőkre rátelepedett az éjszaka. A falun túl enyhén dombos síkság húzódott, a tá­volban csak itt-ott villogtak fények. Jobbról látható volt a borókafenyők sötét árnyéka. Atilano gyors léptek­kel haladt.- Közölnöm kell önnel valamit, dón Lorenzo.- Kérem, mondja. Bizonyára említették már önnek, hogy itt problémáink vannak az elszál­lásolással. A faluban vendéglő sincs.- De nekem azt mondták...- Igen, mondták önnek. Értse meg, senki sem akar szállást adni a házában senkinek, még az orvosnak sem. Hi­szen tudja, nehéz időket élünk, senki sem akaija lekötelezni magát, kosztra sem vállalnak senkit. Nekünk bármi megfelel - egy darabka füstölt hús, néhány szem krumpli... Az asszonyok ugyanúgy dolgoznak, mint mi. Télen rájuk is rossz idők járnak. De mindig akad valamilyen munka. Hát így áll a dolog. Nehéz lenne főzni, ha nincs miből. Meg aztán errefelé az asszo­nyok nem is igen tudnak főzni... Elné­zést, don Lorenzo. Az élet már csak ilyen.- Jól van, de hát valahol kell...- Nem marad az utcán, isten őrizz. Azok, akik lakást kínáltak önnek, az utolsó pillanatban valamennyien le­mondták. De azért valamiképpen elin­tézzük a dolgot. Lorenzo megdöbbent. A községi szolga, Atilano Ruigómez, aki gömbö­lyű verébszemeivel, göndör hajával, kopott felöltőjének zsebébe dugott ke­zével oly fiatalnak tűnt, ismét a dok­torra nézett.- Ne féljen. Nem marad az utcán. De mondanom kell önnek valamit: egy asszony kínál szállást önnek. De ő, szegény - bolond, don Lorenzo.- Bolond?- Igen, de nem közveszélyes. Nem háborgat senkit. Ön pedig, azt tanácso­lom, ne figyeljen arra, amit beszélni fog. Egyébként tiszta, csendes és na­gyon rendes asszony.- De bolond...- Semmi veszély, don Lorenzo. Tud­ja, néha összevissza beszél. De máskor, amint mondtam, nagyon rendesen vi­selkedik. Csak néhány napról van szó, amíg jobb szállást találunk önnek... Az utcán mégsem maradhat, hiszen éjsza­ka van. A ház egy felfelé kapaszkodó kis utca végén állt. Kis ház volt, fából ké­szült erkéllyel. Lent üresen állt az is­tálló. Az asszony petróleumlámpával a kezében jött ajtót nyitni. Apró ter­metű, negyven év körüli nő volt. Arca széles és nyugodt, haja a kendő alatt kontyba kötve.- Isten hozta minálunk - mondta, s kedvesen mosolygott. Az asszonyt Filomenának hívták. Rakott a tűzre, s asztalt terített. Min­den egyszerű és tiszta, rendezett volt. A konyha falai gondosan kimeszelve, s a kandalló lángjai vörösen világítot­ták meg a rézfazekakat és a sárga cse­répedényeket.- A fiam szobájában lesz az ágya - szólt az asszony halkan. - A fiam most a városban él. Meglátja, nagyon szép a szoba. A doktor elmosolyodott. Ez a gyor­san és élénken mozgó apró asszony együttérzést, sőt valamiféle sajnálko­zást ébresztett fel benne. A kis szobában fekete vaságy volt, rajta piros ágytakaró, hosszú rojtok­kal. A deszkapadló frissen volt felsú­rolva. Még érezni lehetett a lúg és a mész szagát. A fehérneműtartó fe­lett tükör csillogott, melyet három pa­pírrózsa díszített. Az asszony összefonta a karját a mellén.- Itt szokott aludni az én Manolóm - mondta. - Ezért takarítom folyton ezt a szobát.- Hány éves a fia? - kérdezte a dok­tor, csak hogy mondjon valamit, mi­közben levetette a kabátját.- Augusztusban lesz tizenhárom. Életrevaló fiú ő, a szemei olyanok... Lorenzo elmosolyodott. Az asszony elpirult.- Elnézést, butaság, amit itt össze­vissza beszélek... nincs Manuelon kí­vül senkim. Tudja, a féljem meghalt, amikor a kisfiú kéthónapos volt. Azó­ta... Vállat vont, és felsóhajtott. A szemé­re, tengerkék szemére szomorúság te­lepedett.- Adhatom a vacsorát?- Igen, máris. Amikor a doktor bement a konyhá­ba, az asszony egy tányér levest tett eléje. Jó volt, Lorenzo jó étvággyal meg is ette.- Van borom - jegyezte meg az asz- szony bátortalanul. - Ha kér... Manuel- nak tartogatom, lehet, hogy bekukkant hozzám.- Mit csinál a városban Manuel? - kérdezte a doktor. E bben a házban szokatlan nyu­galom szállta meg. Járt már mindenfelé, bűzös panziók­ban a mogorva városnegyedekben, melyeket magas, szürke falak zártak el a külvilágtól. Itt, vidéken érzi a föld, a gyönyörű, gazdag föld illatát. Ez az asszony elmebeteg lenne? Meny­nyire elmebeteg? Benne is van valami, a széles, sötét kezeiben, kedves, nyu­godt szemeiben, ami a földet juttatja eszébe.- Manuel inas, a cipész nagybátyjá­nál tanul. Nagyon ügyes. Mindjárt megmutatom magának, milyen cipő­ket készített nekem tavaly karácsonyi ajándékul. Még fel sem vettem ezeket a cipőket, kímélem őket. Az asszony a borral és egy papírdo­bozzal jött vissza. Óvatosan öntött ne­ki a borból, nehogy kiloccsanjon akár egy csepp is. Aztán kinyitotta a bőr- és keserűmandula-szagú dobozt.- Tudja, ezt Manolo... Egészen egyszerű cipők voltak szür­ke antilopbőrből.- Nagyon szépek.- Semmim sincs a világon, csak ez a fiam - mondta Filoména, s a cipőket visszatette a dobozba. - Azt mondom, hogy hozzá senkit sem lehet hasonlíta­ni. Hússal kínálta a doktort, s a kandalló a mezőn dolgozzon, beküldtem őt a városba szakmát tanulni. Nem akar­tam, hogy a mezőn menjen tönkre, úgy, mint a szegény apja. Azt mond­ják, hogy megzavarodtam, s tudja, miért? Mert folyton az nyugtalanít, hogyan küldjék Manolónak pénzt, hogy kifizesse a szállást meg a kosztot a nagybátyja házában, és ruhát meg könyveket vegyen magának. Szeret ol­vasni. Amikor itt járt egy házaló keres­kedő, vettem neki két könyvet, színes képek is vannak benne, de nem tudom, hogyan küldjem el neki a könyveket. Majd meg fogom mutatni magának... Nem tudok semmit ezekről a könyvek­ről, de talán jók lesznek. Biztosan tet­szeni fog Manuelnek. Az iskolából BOLDOGSÁG mellé ült. Kezét összekulcsolta a tér­dén. Lorenzo elgondolkodott. Mily kü­lönös, számára ismeretlen nyugalom áradt ezekből a kemény munkában megfáradt kezekből.- Tudja - mondta Filoména, s a lán­gokat bámulta - nem sok öröníöm volt az életben, ezt az emberek is elmond­hatják. Alighogy férjhez mentem, megözvegyültem. A férjem napszá­mos volt, nekem sem volt vagyonom. Egész életemben gürcöltem, s a két ke­zem munkája árán szereztem is vala­mit. De ezt csak azért tettem, mert itt volt ő, a kisfiam, s én olyan boldog voltam. Igen, uram, boldog. Milyen boldogság volt számomra látni, ho­gyan nő, miként teszi meg az első lé­péseket, hallani, amint kimondja az első szavakat... Melyik anya nem dol­gozna látástól vakulásig? És milyen hamar megtanult olvasni, milyen ma­gas és karcsú fiú lett belőle. Tudja, a faluban azt mondják, hogy bolond vagyok, mert nem hagytam, hogy a legjobb érdemjegyeket hordja haza. Néha hazajön megnézni engem. Itthon volt húsvétkor, és szentestére megint eljön. Lorenzo csendben hallgatta és nézte az asszonyt. A tűz mellett mintha va­lamiféle ragyogó, terjedelmes dicsfény venné körül, mely a távolban a földből ered és vérszínűre festi meg az egész látóhatárt. A föld végtelen, szorongató csendje szólt az asszony hangjából. „Milyen jó itt nekem. Nem hiszem, hogy elmegyek innét“ - gondolta Lo­renzo. Az asszony felállt, leszedte a tányé­rokat az asztalról.- Majd látni fogja a fiamat, ha haza­jön karácsonyra.- Szeretném őt látni - mondta Lo­renzo. - Nagyon szeretném.- Engem úgy hívnak az emberek, hogy „a bolond“. Lorenzónak úgy tűnt, hogy az asz- szony mosolyában a föld bölcsessége bújkál.- Bolondnak hívnak, mert nem tét szem nekik. Azért, mert nem szorulok senki segítségére, és nem szórom a pénzt. De azt nem tudják, hogy ezt nem magam miatt teszem. Hiszen a legboldogabb akkor vagyok., amikor a fiamnak adhatok valamit. 0 többet jelent számomra, mint az életem. A fa­luban ezt nem értik meg, sem a férfiak, sem az asszonyok.- Ők a bolondok - mondta Lorenzo az asszony hangjának hatására. - Ők a bolondok. Lorenzo felállt az asztaltól. Az asz- szony elmerengve a tűzbe bámult. A mikor lefeküdt Manolo ágyá­ba, a durva lepedőre, melyet az asszony talán most tett el­ső ízben az ágyra, Lorenzónak úgy tűnt, hogy a boldogság, mely végte­len, távoli és bizonytalan - kitölti en­nek a háznak minden zugát, behatol mindenhová, mint a zene. Másnap reggel, úgy nyolc óra körül Filoména bátortalanul beszólt az aj­tón:- Don Lorenzo, a községi szolga ke­resi magát... Lorenzo vállára vetette a kabátját, és ajtót nyitott. Atilano állt ott, sapká­val a kezében.- Jó napot, don Lorenzo. Már elren­deződött minden... Juana Guadarramo ad szállást önnek. Majd meglátja, tet­szeni fog. Lorenzo ridegen félbeszakította:- Nem akarok menni sehová. Itt jó nekem. Atilano a konyha felé nézett. Csé­szék zörgését lehetett hallani. Az asz- szony reggelit készített.- Itt-e? Lorenzo kissé ingerülten mondta:- Hiszen ez az asszony nem bolond. Csak anya, és rendes asszony. Az nem bolond asszony, aki csak a fiának él - s éppen azért, mert fia van, oly nagyon boldog... Atilano szomorúan a padlót nézte. Aztán, mint aki óva inti Lorenzót, fe­lemelte az ujját és ezt mondta:- Don Lorenzo, neki nincs fia. Négy évvel ezelőtt halt meg agyhártyagyul­ladásban... Sági Tóth Tibor fordítása ■■H it­57^ Auguste Renoir Gyermekek délutánja Részletek Karinthy Ferenc naplójából Novickij régi orosz utazó írja, hogy az osztyák nő, ha férje meghalt, fából bálványt faragtat, arra ráakasztja férje ruháit, ezt főhelyre ülteti, enni-inni ad neki, öleli, csókolgatja. S úgy véli, meghalt férje ezt tudja és örül neki. így tesz sokáig, kb. egy évig, s akkor ezt a faférjet nagy sírás-rivás közepette eltemeti. Szép szokás. • • • Március 15. Kisétáltam a Petőfi-szoborhoz. A hivatalos ünnepség, melyen egy sereg kiren­delt funkcionárius vett részt, addigra már el­múlt. A szobrot négyszögben (fegyveres?) munkásőrök állták körül. A környéken renge­teg kokárdás, tagbaszakadt úriember sétálga­tott, olyan széles, vastag, erős urak, nagy pi- ros-fehér-zöld kokárdával - ezek régi 48-asok, vagy Petőfi-rajongók, vagy egyéb hazafiak le­hettek. Csak olyan furcsán állt rajtuk a civil ruha. • • • Még a Kabaré című filmhez. Azért jó, mert egyes emberi sorsokat, figurákat mutat be. 1931-ben, Berlinben, és így szükségszerűen eljut a fasizmushoz. Az oroszok ezt a filmet úgy csinálták volna meg, hogy kiindultak vol­na a fasizmusból, és azt „bontották“ volna le egyes emberekre. Ez a módszer a politikusé, aki tömegeket, történelmet, főirányokat stb. lát, és ha kedve és ideje van rá, hajlandó ideig­lenesen lebontani. Az író, művész viszont min­dig és csakis az egyesből indulhat ki, csakis azt akarhatja megfogni. Ha jó és becsületes, úgyis eljut a „korig“. • • • A Katonában Ibsen: A nép ellensége. Ez az az eset, amikor a tapasztalat megváltoztatja az elméletet. Én az utóbbi 10-20 évben abban éltem, hogy Ibsen fölött eljárt az idő, s az ilyen direkt „probléma“ darabok, melyek szólnak valamiről, egyvalamiről, 50-60 év múltán el­vesztik érvényességüket. De ez a darab él, sőt, időszerűbb, mint amikor írta. Nem azért, mert a környezetszennyezésről szól, ami vélet­lenül ma is, sőt, ma igazán probléma. Hanem, amit az igazságról mond - az nagyon jól van kitalálva. Illetve nem is kitalálva, hanem meg­látva. Minden nagy igazság ilyen, hogy egy cso­mó másik érdekbe, sőt, igazságba ütközik. A rendezés - Szinetár rendezte - kitűnő: a da­rabot játsszák el, és nem valami egészen mást. Amit a népről mond: nagyon bátor, nagyon keserű, és ma is nagyon igaz. i

Next

/
Oldalképek
Tartalom