Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-11-14 / 45. szám
Kormos István* Atlantisz Fekete lovak nyargalnak fölöttem - bison feküdtem, két cigányhalat szorongattam, konyákig a Dunában, vagy a kiöntésben locskolva csak; sárszag, fű szaga, csaláné, rohadt nádé, a vizek teremtés előtti örök szaga; a szél nyers pattogása a lovak orrlyukában, az enyémben, döreje a fülükben, az enyémben; tajték csapódott arcomba csomóban, keserű tajték, alvadt vér ízű, szemembe-számba fröccsent, homlokomra, halántékomra száradt; tenyerem halántékomra szorítom s ma hallom időm kútjából dobogásukat, Istenhez szóló nyihogásukat. Hol tiktakolsz, hajdani vekker - római számok fehér lapodon, csengőd sárgaréz kupolája csókomra nem emlékezik. Spárgán kötöttelek nyakamba, Kisjézus, fehér ingben botladoztam, jégeső hűvösében kék lábakkal loholtam, volt a kiáltásom ima: „Órát vegyenek, órát, itt a zöld órás nem-fia!“ Első játékom, hova lettél, ki fémhőmérőtok valál; numizmatikai lelet: réz négykrajcáros nagymamától; Feri bátyám faragta kisszék és Terus néném ustora, s szelence-bokor, ahová cicerálni hitt Mézes Annus? Gyerekkorom Atlantisza, elsüllyedt mesebeli tájam! Fölötted hullámzik a tenger, csapkod az idő szárnya törten, szemem húnyom, fejem lehajtom, zöld hullám zúdul át fölöttem. (Idén lenne hetvenéves a költő) ;fe Áldozatok (Ferdics Béla tusrajza) Tamás Tímea Metszet Ha valaki megtalálná az önzés és a szeretet közti érzelmi zsarolástól mentes területet - nyugodtan leélhetné ott az életét. Mert ott leledzik az abszolút értékben konzerválódott szülői szeretet. Az igazi. Nyugodtabb hely lenne az archimedesi pontnál. > Az asszony szeméből leperdült a könny az arcára:- A gyermekemtől hogy váljak meg?... Elhallgattak. Ábel elővette a zsebkendőjét és fölitatta vele az asszony pilláin csillogó könnyeket.- De hiszen mondom, hogy visszük.- Az apja szeretetéből nem vihetjük el — rebegte az asszony. - És ha.úgy gyűlölném is a férjemet, mint a varangyos békát, a gyermeket nem lehet megfosztani az apja szeretetétől. Abel hallgatott.- Neked sohase volt gyermeked — folytatta az asszony ellá- gyultan te nem tudod, mi az. Az a gyermek egyik kezével az én kezemet fogja, másikkal az apjáét. És ha erővel kiszakítom az apja kezéből, akkor is feléje fogja nyújtani. És ha mégis megteszem, a gyermek fel fog nőni és egy napon elém áll, és azt kérdezi: Mért hagytad el apámat? Ábel elszorult szívvel süllyedt a kocsi belsejébe. íme egy újabb ellenség. A régi meghalt, született helyébe új. Mindig köztük áll valaki, mindig köztük van egy elválasztó kéz. Az asszony folytatta:- És a gyermekem szemében ítélet lesz. Ha nem mondja is ki, ítélet lesz. Hozzásimult Ábelhoz és átölelte:- Bocsáss meg, hogy fájdalmat okozok neked! éppen neked!- Hol lakói? - kérdezte csüggedten Ábel.- Ábel! Ne haragudj rám, Ábel!- Nem haragszom.- De haragszol. Azt kérded magadban: mért veti ez az asszony magát az én szívemre, ha nem akar ott maradni? Azt mondod, magadban: Eszter nem szeret úgy, mint azelőtt! De én csakúgy szeretlek. Mióta nem láttalak, mióta nem írtál, minden vasárnap elmentem a templomba, és imádkoztam érted, hogy Isten boldogítson, ahol élsz. De a gyermek! A gyermek az anyjának élő lelkiismerete. Ábel nem erőltette tovább. íme, gondolta, ott vagyok, ahol Mádi Mózes, kezdődik ismét a sétálás a Paradicsomkert kerítése körül, kívülről. Ábel csatlakozott hozzájuk. Ha esős volt az idő, Ábel beült a kocsiba. A leányka már akkor három éves múlt; kis komoly hallgatag bábu, barnabőrű, mint az apja, csak a szeme és az ajka olyan, mint az anyjáé. Ábel először idegenül nézett reá, sőt gyűlölettel. De a leányka a gyermekek ártatlan bizalmával, mindjárt az első találkozásnál a térdére mászott és vékonyka karjait Ábel nyaka köré fonta: megcsókolta az arcát. Eszternek könnybe lábadt a szeme:- Nézd, hogy szeret. Hogyan egy a szíve az én szívemmel! És akkor Ábel is megmelegedett a gyermek iránt: magához ölelte és megcsókolta.- Úgy szeretsz, mint mama?- Úgy - felelte a gyermek. És azután is mindennap találkoztak ottan. Az a hely látszott legbiztosabbnak. Az út többnyire néptelen volt. A kocsistól se kellett tartaniok. A doktornak csak kocsija volt, lovat és kocsist egy fiakeres vállalkozótól bérelt. Más-más ló került a kocsi elé és más-más kocsis a bakra. Hogy másutt is találkozzanak, arra nem is kérte az asszonyt. Talán megtette volna, ha nagyon kéri, de bizonyára sok lelki nyugtalansággal és akkor se párizsiasan. A francia irodalom még akkor nem árasztotta el állati lehelettel Európát. Mégis, hogy mindenről oly bizalmasan beszéltek, mint ahogy testvérek szoktak, fordult szó köztük arról, hogy a házasság mekkora bilinccsel köti a nő lelkét, testét a férjéhez. Eszter leánykorában bimbózó bokor volt, most virágzó bokor: csupa szín és csupa édesség. Ábel ajkán egyszer kitört a panasz:- Lánykorodban egyszer azt mondtad, hogy érzed: nekem vagy eljegyezve Istentől. Az én fám voltál. Másnak virágzói, másnak gyümölcsözöl. Ez az, amit nem értek. Hogy te oly megadással tetted a fejed alá a hetedik szentség párnáját. Az asszony szomorúan mosolygott:- Mit tudod te azt?- Hát még van amit nem tudok? Elkísérte az asszonyt a kocsin. Ha véletlenül az orvos meglátja őket, azt fogják mondani, hogy Eszter elájult a tolongásban, és ő, az idegen, humánus kötelességet teljesített. Az is lehet, hogy valami ismerős látta őket. így nem kelt gyanút. Az asszony a Kerepesi úton a Nemzeti Színház közelében lakott. Mikor a kocsi odaért, még egyszer megcsókolta Ábelt:- Ne haragudj!- Hiszen nem haragszom.- Délutánonkint, mikor szép idő van, kimegyek a Városligetbe a kislányommal. Négykor szállunk le a Lövőház téren, és onnan kifelé sétálunk a fasoron. Ábel kezet csókolt az asszonynak, s gondolta:- Nem, nem, soha többé! ★ Visszatérőben kötelességének érezte, hogy bemenjen Törökékhez, és bocsánatot kérjen tőlük az elmaradásért.- Egy ismerősöm - mondotta -, elájult a tolongásban. Haza kellett kísérnem. Törökék éppen vacsoráztak. Hideg arccal hallgatták. Berta rá se nézett.- No persze: a doktornő - szólalt meg aztán az asszony elburkolt gúnnyal. - Hiszen előre látható volt... Ábelnak nem tűnt fel sem a hidegség, sem az, hogy nem kínálják meg leüléssel. A kedvetlenségüket arra vélte, hogy otthagyta őket. De Törökné szavának az éle mégis megérintette.- Bocsánat, Török néni - mondta, s leült -, a doktoméról valami görbét gondol maga. Megengedi talán, hogy elmondjam, mi az ismeretségem vele? S hogy Törökné kíváncsian fordult feléje, folytatta:- Azt hiszem, egy nő tisztességének sem árt az, ha leánykorában sokan vágyakoznak a kezére. Én is vágyakoztam. Hogy mennyit nyomtam a szíve fontján, láthatják abból, hogy nem hozzám jött nőül. Akkor már Berta is ránézett Ábelnak az arcára. Nyugodtan és hidegen nézett reá, de a szeme kételkedést fejezett ki.- Elég régen ismernek - folytatta Ábel -, hogy tudhatják, szoktam-e hazudni, vagy nem? Tisztességes ember vagyok-e vagy nem?- Kérem, Nyéky úr! - szólt az asszony -, hiszen mi nem mondtunk semmi rosszat a doktoméról.- De én azt szeretném, hogy ne is gondoljanak. Idegen nőt is kötelesség megvédeni a gyanútól, hát még azt, aki igazán tisztességes. Hát hogy folytassam: ő a doktorhoz ment nőül. De tudott arról, hogy én is szerettem volna elvenni. A nők képzelődése nála is erős. Mikor az a tüdőgyulladásom volt, azt gondolta, hogy szerelmi búbánat vetett ágyba. Eljött és megnézte, hogy milyen az állapotom? Ha nekem akkor viszonyom volt volna vele, bizonyára nem utaztam volna külföldre.- De ön még nem is vacsorázott - mondotta Törökné -, megkínálhat j uk? Hideg borjúhús volt az asztalon.- Köszönöm - felelte Ábel - egy barátommal fogok vacsorázni a Kékszőlőben. De hallgasson csak kérem tovább. Én hát elutaztam külföldre, nehogy félreértések keletkezzenek. Másrészről meg kellemetlen volt nekem, hogy férjes nővel tartsak fenn ismeretséget. így aztán szerelem helyett tisztességes baráti viszony fejlődött ki közöttünk. Ez volt az oka a levélváltásunknak is. Az a templomi véletlenség meg igazán furcsa volt: hogy épp akkor szédül el a hőségben és tolongásban, mikor én ott vagyok. Ha teljesen idegen volnék is, hazakísértem volna.- De egy pohár bort csak tölthetek? — kérdezte Berta mosolyogva. XII. És ismét folytatódott az epedés végtelen éneke. A doktorné minden délután kocsira ült a kisleányával és levegőre vitte. Ha napos volt az idő, leszálltak a fasor végén és- Mit tudod te azt a lelki harcot, amit én harcoltam. Mit tudsz te arról, hogy én oly tudatlanul mentem férjhez, mint egy porcelán bábu. Sejtelmeim voltak, de még sejtelemnek se lehetett nevezni. Anyám meg - Isten nyugtassa - olyan gondatlan volt, hogy úgy eresztett útnak, mint ahogy a tyúkfit kiröpítik a ketrecből. És még rá a menyegző estéjén bort ittam, hogy ne légy mindig az eszemben. Kábult akartam lenni, öt pohár bort ittam meg. Ábel búsan bólintott:- Hiszen elvégre nem tehettél egyebet. Nem is vádollak.- Aztán - folytatta az asszony -, mikor a gyermekem megszületett, megmondtam a férjemnek kereken, hogy ... Éva büntetését nem fogom még egyszer elszenvedni. Azóta ...- És azóta?- Beszéljünk Ábelkám másról.- Szívesen. De lásd nekem jólesnék, ha úgy beszélnél velem, mint valami bizalmas nőbarátoddal.- Hát... azóta csak tiszteljük egymást - és nevetett. - De most már igazán beszéljünk másról. Ábel gondolkodón nézett reá: - És nem vagy féltékeny? Nem gondolod, hogy megint találsz egy aranyozott szegélyű levelet? Igaz: mi lett abból a Lachapelle-ügyből?- Semmi. Nem tudok ma se többet.- Sose rántottad elő a férjednek?- Nem lehetett. Ha én előrántom, bizonyos hogy egy csimbo- rasszói hazugságot kapok, s a végén ő fogja tudakolni, hogy miképpen kerültem ismeretségbe a kisasszonynak az öccsével vagy bátyjával? Én aztán belezavarodnék. Mert egy mondatot én is tudok hazudni, de tovább már ellentmondásokba keveredek. Jobb így. ő nem tudja, hogy mennyire ismerem a múltját, hát óvakodik, nehogy azt a kényes húrt megpendítse. Én meg hát - tudod.- És sose beszéltetek róla?- Sose.- Ez mégis különös.- Mikor kimondtam, kivágtam, hogy: Ez az úr Lachapelle kisasszonynak a testvére! egyszerre megnémult. Átváltozott orvosnak, és soha nem kérdezett, soha, soha.- Milyen okos vagy, milyen eszes! És megcsókolta a kezét.- Nem, ez nem érdemem - mosolygott a fejét rázva Eszter -, nem készültem reá. Jóformán azt se tudtam, hogy mit mondok. Villám volt, amelyről nem tudtam, hogy a fejemben van. Elvillant. Sújtott. Bizonyosan valami égi lélek sugallta abban a feszült pillanatban. Pádon ültek egy akácfa alatt. Irénke a gyepen kocsikát húzgált. A melegben elálmosodott. Ábel az ölébe vette. S amíg tovább beszélgettek, elaludt. Ábel aztán az ölében vitte a kocsiba. Mikor betette az anyja mellé, Eszternek az ajka érintette a homlokát. ★ Egy szeptemberi délután azt mondja Eszter Ábelnak:- Ősz szál van a hajadban, nem is egy, Ábelkám.- öregszem, barátom. Apám is korán őszült.- Mért nem házasodol meg? Meg kellene neked házasodnod, Ábelkám.- Erős tréfáid vannak, Eszterkém. Hogy jut ilyesmi eszedbe?- Már régen gondolkodok rajta. Elvégre is így nem maradhatsz. Nézd: tűt és cérnát hoztam ki. Már három napja lóg ez a gomb itt a kabátodon. Mindig látok valamit, ami asszony kézért kiált. No tartsd ide. És míg a gombot varrta, tovább csevegett:- Még mindig abban a nyomorult szobában lakói?- Megszoktam.- Dehát van szép jövedelmed. Lakhatnál szebben is.- Megszoktam. Törökné olyan jó hozzám, mintha fia volnék. (Folytatjuk) Szerkeszti: Mislay Edit
