Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-31 / 43. szám
Paudits Bela Torontóba költözik kor anyám a karjaiban tartva rohant velem az első kórházba. Apám, szó mi szó, szerette az italt, de ennek is megvolt az oka, és tudta ezt a nagyanyám is. Most elveszítetek egy részeg bolondot, mondta apámra célozva, de kaptok majd helyette egy másijátítom azokat a tudnivalókat, amelyekre a pult mögött, becsüsként lesz szükségem. Nem habostorta vár rám, tudom, beilleszkedni egy egészen más világba, egy egészen új szakmába nem lesz könnyű, de félni azért nem félek tőle. (Oláh Csaba felvételei) Sok minden volt már. Műbútorasztalos, intarziakészítő, szertornász, artista, énekes, söröző- és presszóvezető, bártulajdonos, keramikus, színpadon például borbélysegéd, szerzetes, macska, bábu, konferanszié, sőt még nőimitátor is. Százhetvenkilenc és fél centijével, ötvenhárom kilójával magasabb és vékonyabb volt bármelyik partnerénél, tehetségét és énekhangját tekintve azonban sosem tartozott a lepkesúlyú színészek közé. Spagettialkatával, gumiarcával, a lényéből áradó tömény tragikomikummal hazai pályatársait tekintve Paudits Béla senkihez sem hasonlítható. Feladatokból jutott is neki bőven, ilyen szempontból nem lehet elégedetlen. Szeptembertől mégsem játszik. Színházától, a Madáchtól, ahol legutóbb a Gettóban, a József és a színes, szélesvásznú álomkabátban és a Kabar óban lépett fel mint vendég, megvált az év közepén. Nagy út előtt áll. Torontóba készül, beláthatatlan időre. Színészi pályáját feladva gyémánt- és drágakőbecsüs lesz kanadai felesége üzletében. • Remeg az ujja, tud róla?- Az egész kezem, mindenem remeg, le vagyok gyengülve. Még a súlyom is kevesebb, mint máskor. • Egy kilóval, kettővel?- Tízzel! Meg sem mondom, menynyit nyomok. Iszonyúan lefogytam. Máskor is sovány vagyok, de nem ilyen nyámnyila. Szívós, életerős. • Belül is remeg?- Már nem. Egyáltalán. Nálam ez fizikai fáradtság. Teljes kimerülés. Belül nyugodt vagyok. Nincs bennem semmi nosztalgia a pálya iránt. Nem fog hiányozni egyetlen percre sem. • Lezárta, befejezte?- Egy életre. • Azt hiszi?- Nincs értelme folytatni. Pár év múlva én már amúgy is öregember leszek. Elég volt. Mindent elértem, amit el akartam érni, sőt még többet is. Karakterszínész voltam, jó feladatokat kaptam, bár nagyon sok vacak is becsúszott közéjük. • Vesztes csatája mégsem volt soha.- Mire vártam volna még akkor? Én mindig minden helyzetben előrelátó és előregondolkodó voltam, és most úgy érzem, itthon, a színészi pályán nekem már nincs nagy jövőm. Látványos és jó szerepek jönnének még talán, de meddig? Két, három, négy évig? És aztán? Én nem akarok öngyilkosjenni. Nekem az élet sokkal fontosabb a gyomorbajt jelentő deszkáknál. Olyasmit, hogy művészet, én csak fent, a színpadon éreztem, de ha lejöttem, már mással foglalkoztam. Nézőként talán jobban is érdekelt a dolog. • Hogyan tudott akkor több mint húsz évet eltölteni a pályán?- így. Én már évekkel ezelőtt otthagytam egyszer a színházat. Beálltam vendéglátósnak. Úgy látszik, nem vagyok hűséges alkat, még önmagamhoz sem. Volt egy fellépésem nemrég, nem sokkal azután, hogy slterjedt a híre: Kanadába megyek és becsüs leszek. Azt kérdezték tőlem, nem tartom-e erkölcstelennek a közönséggel szemben, hogy fogom magam, és otthagyom a pályát. Nem, nem tartom annak. A saját életem sokkal fontosabb, és most majdnem beledöglöttem. Maga az élet is fogyaszt, hát még a színpad, a kemény mozgás! Amikor megnézett az idegorvosnő, azt mondta: „Az utolsó tíz percben jöttél. Ha nem állsz le azonnal, infarktust kapsz, vagy idegösszeroppanást.“ Igen? Akkor befejeztem. Méghogy gyönyörű pálya! Valamikor régen tényleg az lehetett, de ma?! A József és a színes, szélesvásznú álomkabátban, pusztán viccből úgy összecsomózták a kabát ujját, hogy alig lehetett rám húzni. Egy másik előadásban, merő figyelmetlenségből, nem tudtak elkapni a táncosok, három és fél métert csúsztam, míg megálltam végre. Szörnyű volt. Nem gyönyörű, szörnyű! Ezt sajnáljam? Hogy idáig jutottunk? • Nyolcvanhatban is azt mondta: színpadra soha többé nem lép, aztán a Macskákkal mégis visszatáncolt a pályára. Most mennyire vegyem komolyan?-Az a véletlen műve volt, hogy visszajöttem. Kerényi hívott a Macskákba, majd a Gettóba a Bábu szerepére, aminek egyszerűen nem tudtam ellenállni. Ezután jött a József és a Kabaré, és ezek is megpengették a szívemet. Hasonló helyzet természetesen öt év múlva is előfordulhat, de most úgy érzem: el kell hogy menjek. Torontóból pedig nem lehet hazaugrálni. • Játszani azonban ott is lehet. — A kint élő magyaroknak igen, egyébként aligha. Európai színész ott nem nagyon rúghat labdába, legfeljebb zenés vonalon. Tavaly nyáron, amikor kint jártam, megnéztem az ottani Józsefet. Annyira tetszett, hogy az előadás végén bementem a főszereplő Danny Osmondhoz, és a kezébe adtam egy magnókazettát, hogy hallgassa meg a mi előadásunkat. Pár nap múlva megkeresett az előadás menedzsere és videokazettát kért tőlem, hogy a lehető legtöbb szerepben láthasson. Azóta újra hívott és éreztem a hangjából, hogy őszintén érdeklődik irántam. Ha kint leszek, biztos, hogy megkeresem. És az is megtörténhet, hogy lépni fogok majd. Nekem a magyar filmrendezők mindig azt mondták, hogy azért nem kellek nekik, mert nem vagyok a kor típusa. Sem a hetvenes, sem a nyolcvanas években nem voltam jó nekik, a nyugati rendezők azonban sorra megtaláltak. Németekkel, franciákkal, amerikaiakkal dolgoztam, nekik furcsa mód mindig megfeleltem. Lehet, hogy Torontóban is hívni fognak, majd elválik. De ha nem, akkor sem esem pánikba. A kinti munkámból biztosan meg tudok majd élni, mert abból a pénzből, amit itthon kaptam, nem nagyon nyújtózkodhattam. Akármennyit dolgoztam is, anyagi megbecsülésben sohasem érezhettem magam. Közben mindinkább úgy éreztem, gyárban dolgozom, nem is színházban. Ebben a nagy káoszban, őrületben, gyilkolásban régóta vágytam már arra, hogy otthon ülhessek, vagy a világtól elzártabban élhessek. Jó nekem a négy fal között is, nem érzem szükségét, hogy folyton mutogassam magam. Márpedig ha egy színész kényszeredetten megy be a színházba, akkor nemcsak önmagát, hanem a közönségét is becsapja. Játszani csak tiszta szívvel lehet, máshogy nem. Csak örömmel, még a legnagyobb drámát is. Itt és most, ebben a világban azonban nincs sok öröme az embernek. Régebben, a nagymamám idejében, más lehetett minden. • Melyik nagymamájára gondolt, az örmény származásúra?- Igen, az apai nagymamámra, akiben biztos, hogy sámán lakozott. Furcsa, izgalmas ember volt. Amikor el akart válni az anyám az apámtól, bosszúból, hogy megmutassa, mire képes, felküldött a szederfára, és megetette velem az éretlen gyümölcsöt. Egy hétig negyvenkét fokos lázban feküdtem, a szüleimnek viszont egyetlen szót sem szólt a szederről. Már csak perceim voltak hátra, amikat, aki józan bolond lesz. Mi csak nevettünk nagyokat, de nem telt el sok idő, anyám ismét férjhez ment, s bár kedves, rendes volt az új párja, egy év múlva kiderült róla, hogy gyógyíthatatlan elmebeteg. Anyai nagymamám is érdekes ember volt. Őt nagyon szerettem. Művelt volt és okos, ráadásul spiritiszta, aki imádta az irodalmat, a történelmet és a földrajzot. Tizenkét éves koromban elmondta az egész életemet. Hogy művészi hajlamaim lesznek, de a két kezemmel is meg fogom tudni keresni a kenyeremet, hogy felnőtt fejjel a tengerentúlra kerülök, és ott végzem majd fehér köpenyben. Utolsó éveiben teljesen megnémult, azt hittük, agyérelmeszesedése van. Orvost hívtunk, de nem talált nála semmit. Két évig csupán a széniünkkel beszélgettünk, egy nappal a halála előtt szólalt csak meg, teljesen normálisan. Azt mondta, hogy ő most elmegy, váija őt odaát a nagyapám és ne sírjunk miatta, mert jó lesz ott neki. El is ment, és pár évvel ezelőtt az anyám is követte. így maradtam teljesen egyedül, és csak azért merek ilyen bátrakat lépni az életben, mert előre tudok mindent, pontosan látom a sorsomat. Én már akkor is így voltam ezzel, amikor huszonvala- hány évvel ezelőtt díjat nyertem a táncdalfesztiválon. Amikor bejelentettem, hogy most kellene meghalni, megrémült a családom. Hiába magyaráztam nekik, hogy minden, ami ezután jön, azzal már ismétlődni fognak a dolgok, nem értették, miről beszélek. Sikerem volt, megismert az egész ország, tévében, színházban szerepeltem, ennél többet mit akarhattam volna? • Ugyanennyi erővel cukrászdát is nyithatna...- ... és ott állnék a rigójancsik, meg a mignonok fölött. Ötletnek ez sem rossz, elvégre az apám is cukrász volt. A drágakövek azonban sokkal jobban érdekelnek. A feleségem is gyémántokkal foglalkozik. Nála, mellette határoztam el, amikor először voltam kint Torontóban, hogy ezt a szakmát választom. Egyébként az is csoda, ahogy egymásra találtunk. Magyar nő, régóta kint él már. Hazajött, hogy lássa, milyen az ország a rendszerváltás után, és a visszautazása előtti estére jegyet vett a Józsefre. Kintről aztán írt egy levelet, amelyben elmondta, hogyan hatott rá az előadás. És mert tetszettem neki, meghívott, hogy láthassam a darab torontói változatát. Felhívtam őt telefonon és alig tudtuk letenni a kagylót, annyit beszélgettünk. • Szerelem első hallásra?- Mindketten megéreztünk valamit, bár én'azonnal figyelmeztettem őt: ne legyenek velem szemben semmiféle elvárásai, mert az életben egyáltalán nem úgy nézek ki, mint a színpadon. Dior festék és paróka nélkül csámpás, kopasz pali vagyok, akit meg sem fog ismerni a repülőtéren. Ugyan, ne beszélj hülyeségeket, felelte, én egy életre megjegyeztem minden vonásodat. Megérkezem, for- golódok, keresem őt, sehol senki. Tudtam, hogy egy jól szituált, nálam idősebb hölgy vár rám, de hiába kérdezősködtem, mindig melléfogtam. És ő is járkált le s föl, el is ment nemegyszer mellettem, mégsem ismert fel. Kínomban leültem a bőröndömre és elkezdtem röhögni. Azt hittem, át vagyok rázva, vagy a gép érkezett hamarabb, ő biztos, hogy nem késik. Amikor aztán mindenki eltűnt körülöttem, egyszer csak odalépett hozzám egy csodálatos nő és azt mondta: indulhatunk. • Neki mennyi része van abban, hogy feladta a pályáját?- Semennyi. Ő is megijedt, amikor megtudta, hogyan döntöttem. Megrémült, és azt sem tudta, mit csináljon velem. Nem, ez nem az ő hatása, én nélküle is befejeztem volna. Házasodni sem akartam már soha, elég volt egyszer. Erre tessék! Másodszor is belemegyek. De szeretem őt, boldogan utazom hozzá. Alig várom, hogy mellette legyek. Félelem már nincs bennem egy szikra sem, csalánba a mennykő se vág. • Nem is sejti, mikor jön haza?- Majd ha nagyon erős honvágyam lesz, akkor. Vagy ha már gazdag leszek. Eldöntöttem ugyanis, hogy gazdag leszek és boldog. Kitolok a világgal. Lehet, hogy marhaságot csinálok, de akkor sem bánom, mert élni akarok. Ha visszajövök, ugyanolyan sovány, ugyanolyan kopasz és ugyanolyan elálló fülű leszek, mint amilyen most vagyok, legfeljebb belülről változom majd, az meg biztosan jót fog tenni. Szabó G. László ro x; ró o\ ON © i/asír Bábuként a Gettóban • A Madáchban, rögtön a főiskola befejezése után, hogyan érezte magát? Kedvére való feladatokat kapott?- Nem mindig. De ki az a színész, aki minden szerepének egyformán örül? Dajka Margit és Kiss Manyi mellett játszani, az volt a nagy boldogság! Imádtam őket. Kiss Manyi a Bodnárnéban olyan beteg és olyan vékony volt már, hogy a ruhája vitte őt be a színpadra, de abban a pillanatban, ahogy megszólalt, húsz kilót hízott. A Kabaréban Psota Irénnel és Garas Dezsővel játszottam; ők is fantasztikus színészek. Sajnálom is nagyon, hogy most el kellett búcsúznunk egymástól. • Mivel kezdi majd a kinti életét?- Először is megtanulok angolul, napi nyolc óra magolással, aztán elsa-
