Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-31 / 43. szám
0 tíasárnap m >< m O N ON PILINSZKY JÁNOS Tilos csillagon Én tiltott csillagon születtem, a partra űzve ballagok, az ég semmi habja elkap, játszik velem és visszadob. Nem is tudom, miért vezeklek? Itt minden szisszenő talány, ne fusson el, ki lenn a parton, e süppedt parton rámtalál. S ne félj te sem, ne fuss előlem, inkább csittítsd a szenvedést, csukott szemmel szoríts magadhoz, szoríts merészen, mint a kést. Légy vakmerő, Ítélj tiédnek, mint holtak lenn az éjszakát, vállad segítse gyenge váltam, magam már nem bírom tovább! Én nem kívántam megszületni, a semmi szült és szoptatott, szeress sötéten és kegyetlen, mint halottját az itthagyott. Kísértés (Szabó Ottó grafikája) MÁRAI SÁNDOR A NAGY FÁJDALOMRÓL ÉS A MAGATARTÁSRÓL (Részlet a Füveskönyvből) Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek minden nap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy. Magatartásod a gyászban és csapások közepette szabjad ez igazsághoz. Soha ne mutass fájdalmat a világnak. Gőgöt és büszkeséget se mutass. Ne tagadd önmagad előtt a fájdalmat, de tudjad, hogy a fájdalom és a csapás mindig bukás is. Az emberek így gondolkoznak: „meghalt valakije, aki fontos volt számára, akit szeretett; lám, megbukott ő is“. Érezd át a fájdalmat, de szisszenést se hallassál. Egyrészt, mert mikor szisszensz, mikor köny- nyed csordul, e pillanatokban már csalsz is kissé. Az igazi fájdalom néma; a könny és a kiáltás már megkönnyebbülés. Hát ne csald magad, s ne örvendeztesd a világot. Hallgass! Fegyelmezd arcod, mozdulataid. S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj így: „Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd, tudom, hogy ez rendben van így: mert ember vagyok“. Szerkeszti: Mislay Edit Hát nem írt, nem írt. De sokszor ha rágondolt, mély zúgás támadt a szívében, mint mikor a malom kerekére ráeresztik a vizet. Az élet csupa igazságtalanság. Mért kellett annak a nőnek ahhoz mennie, akit nem szeretett! S még az ilyen házasságot gyermekkel erősíti meg a Sors! Valóban azt kell hinni, hogy a Föld a Végtelenség száműzöttjei- nek a telepe. Lelkek vagyunk. Bele vagyunk láncolva egy hús és csont épületbe. Nem gondol velünk ezen a Földön az Ég. Minek lett volna ezeket a gondolatait papirosra is leírnia s elküldenie? Künn maradt s tanult. Minden évben elvégzett két osztályt. Az érettségit is letette. Akkor aztán arra gondolt, hogy mi legyen? Künn maradjon-e külföldön? Vagy hazatérjen abba a városba, ahol a sors oly kegyetlen volt iránta? Hiszen ahányszor megpillantja Esztert, vagy a doktort, mindig tőrdöfést fog érezni. Pénze még volt valami háromezer forintja. Kevés költségen élt. Azon a pénzen elvégezhet még valami felső iskolát: mérnök lesz, vagy tanár, vagy erdész, vagy törvényszéki bíró. Amint így pályaválasztáson tűnődik, egy vendéglőben fiatal házaspár telepedik az asztala mellé. Ábel megmozzant, amikor a nő rápillantott. A szeme nézése olyannyira hasonlított Eszter szeméhez, hogy Ábelt szinte átnyilallta. Pedig nem Eszter volt. Magasabb termetű, szélesebb vállú volt Eszternél. Csak a szeme, a szeme! Ábelnak nem ízlett többé az étel. Olyanféle érzés szállotta meg, mint aki virágzó orgonabokor mellett ül és a lágy tavaszi szél reáfuval a bokron által. Ábelnak olyan volt, mintha haza érkezett volna. Az a kis szoba volt neki a haza, meg a fehér hajú asszony, meg az a gyermekleány lett volna, de az bizony elváltozott nagyleánynak. Ábel szinte röstelkedve nyújtott át neki egy kislányos kékbársony ládikát.- Varróeszközt hoztam magának, Bertácska.- Oh, Nyéky úr, hogyan nem feledkezett meg rólam! És összebámultak. A leánynak furcsa volt, hogy Ábel nem tegezi. Ábelnak furcsa volt, hogy a leány nem bácsizza. De egyik se mondta ki, amit gondol.- Vizet hozzak, ugye? - szólalt meg aztán a leány. - Hozok azonnal. És eltűnt. Ábel körülnézett. Csak azok a bútorok, de a székeken új cseresznyeszín vörös szövet pompázik. A falon ott függ az ő Mária-képe. Az ágy is ugyanazon a helyen, az ablaksarokban. Megmosdott és átöltözködött, aztán szivarra gyújtott, és visszatért a nőkhöz a kalapos műhelybe. Elkérdezte tőlük: hogy vannak? Mi történt velők? Csodálkozott közben Töröknén, hogy mennyire megráncosodott a képe. Most már nem olyan szembeötlő a fehér haj a fején. Aztán maga is elmondta, hogy külföldön iskolákat végzett; még itthon is tanul egy évig, aztán professzor lesz.- Hát a doktorék hogy vannak? - kérdezte aztán egykedvűen. Berta rápillantott, s mélyen ráhajlott a varrására. Törökné szeme csodálkozásra nyílott:- Hát nem leveleztek? Minden emléke fölébredt. Látnia kell Esztert, még egyszer látnia és hallania még egyszer, amint az a kellemes csupa-érzés hang azt mondja: Ábelkám. Sokszor felébredt benne ez az érzés, de úgy mint akkor, soha. Akármivel foglalkozott, mindig Eszter képe lebegett előtte. Látta a mozdulatait, a fejetartását, a mosolygását, a haját, a kezének kedves feléje nyújtását, és leginkább a szemét, azt a mosolygó bizalmas nézést, amely tavaszi verőfényként sugárzott bele a szíve mélyébe. „Ábelkám! Ábelkám!“ De vajon mondja-e? Hiszen oly régen nem látták egymást! Próbált aludni egynéhányat, próbált utazni ismeretlen városokba: Weimárba, Drezdába. De hát magyar ember csak a szemét hordozza ott, nem az érzéseit. Bizony meg-megújult benne az a gondolat, hogy Esztert még egyszer látnia kell. Hát mi is van abban? mondotta. Egyszer beszélünk, aztán ismét nem látom, nem látom talán többé sohase. Az is meglehet, hogy olyan állapotban találom, amely újabb eleven lánccal köti a férjéhez. Annál jobb, legalább könnyebben elviselem a sorsomat. Levelet írt Töröknének, hogy visszatér. Értesítést kér, hogy üres-e a szoba? Törökné azt felelte, hogy a szoba nem üres, egy klavíros kisasszony lakik benne. De meneszti, csak jöjjön. Két hét múlva jöhet, de jobb, ha még egypár nappal később jön: a szobát megmeszelteti. Ábel elküldte a szobabért, de ő maga akkor mégis meggondolkodott: ha az érzése ennyire eleven még, lehetetlen, hogy újra bolygójává ne essék annak az asszonynak. És hát azért menjen haza? Újra lappangani? Újra rettegni, hogy meglepik? És hogy újra epedjen az üveg alá zárt tortáért. Hiszen ez mártírság. Beiratkozott az egyetemre a filológiai szakra. Professzorságra készült. És azt gondolta, nem tér többé haza. Mégis mikor letelt a szobabér, újra meg újra megküldötte. Eközben ismét kitavaszodott. A levegő langyos áramlata szállt be az ablakon. Ábel takarító asszonya kis szegfűcsokrot tett Ábel asztalára. Az emeletről hozta egy asszonytól, aki azt mondta neki, hogy vesse a szemétbe. Az asszony sajnálta még szemétbe dobni, pohárba tette Ábel asztalára. Ábel a csokor illatára édes megmozdulást érzett a mellében. Eszterre gondolt: Hol van? Él-e? Szép-e még? Emlékszik-e még reá? És ismét kis híja volt, hogy vonatra nem ült. De legyűrte az érzését. Hogy mehetne annyi idő után ismét Eszter elé? Mégis szeretett volna hazatérni. A fecske nem ember, mégis visszavágyik a szülőföldjére. Ha nem vágyakozna, nem térne vissza. Ábel lelkében is föl-fölébredt a haza képe. Az ember is csak egy helyen van otthon, másutt mindenütt idegen. Végre egy tavaszi napon földhöz csapta a cilinderét:- Hát muszáj énnekem bujdosnom? Nekem otthon a helyem! Az a fiatalkori bolondság elmúlt. Eszter is más lett, én is megváltoztam. Ha találkozunk is véletlenül, tűnődve fog rám nézni, hogy ki vagyok? Harmadnapra hazatért. Törökné összecsapta a kezét, amikor betoppant.- Szent Isten, hogy megváltozott! Ábel szakállt eresztett, míg odajárt, sárgán szőke puha körsza- kállt, s a szakáll tíz évvel is véníti az arcot. Különben is öt évet volt oda. Fiatal legényből férfivá érett.- Megváltoztam? - kérdezte elégedetten. S a szeme tűnődve állt meg egy magas barna leányon, aki pipacs-szín arccal nyújtotta neki a kezét.- Nem ismer meg?- Berta? Maga volna a Bertácska, az a kicsi?...- Az a nagy, - nevetett az anyja. Sok mindenféle női kalap hevert körülöttük. Látszott, hogy Berta az anyja mesterségét gyakorolja. Csinos, nyúlánk leány lett belőle. Az arca csak olyan tejszínű volt, mint gyermekkorában, de a szem annál feketébben ragyogott Ábelra. És Ábel kérdő szavára csak úgy hirtelen, mintegy álmából rezzenve felelt, a szemét méregetve. Kulcsot vett elő a szekrényből, és megindult Ábel előtt, hogy megnyissa a szobáját.- Igaz, hiszen én tudnám - szólt Törökné. - De azt gondoltam, hogy talán direkte folytatják. És egy nagyszélű szalmakalapot lakkozva beszélt tovább: — Hát a doktorné megvan, de az anyja meghalt. Szegény. Jó vidám kövér asszony volt. Guta ütötte meg. Azt mondják: szerencsés halál. Most már csak Lidi néni él. Eljön néha ide. Az ősszel, a doktorné is járt itt. Én igazítom a kalapjait. De nem sokat. A férje jól keres. Telik neki újra. Csak Lidi néni kalapjai a régiek. Az sohase vesz újat. Fösvény. A szalmakalapja már másfél fontos a sok lakktól. És nevetett. Ábel érdeklődéssel hallgatta. Várt még valamit. De Töröknének az eszevilágában csak kalapok kerengtek. Végre is látszólag egykedvűen odavetette a kérdést: Nagy József illusztrációja- Szegény kis doktorné. Ugyan kérdezte-e, hogy hol vagyok? Berta elpirult s ráhajlott a munkájára.- Kérdezte - felelte Törökné -, de akkor mink se tudtuk. Ugye maguknak gyermekkori az ismeretségük? S hamisan rákancsalított.- Az - bólintott Ábel igen gyermekkori. Mert abban a pillanatban megmozdult a lelke, mint mikor szél támad az erdőn, s a néma és a mozdulatlan fáknak egyszerre megrezdül minden levele. Törökné másik kalapot vett a kezébe, körülforgatta, ollóval csipegette róla a tolldíszt.- Berta igen örül az ajándéknak - mondotta -, szép hogy nem feledkezett meg róla.- Hogy feledkeztem volna meg az én kis barátomról - felelte Ábel szórakozottan csak az lepett meg, hogy mennyire megnőtt. Tegnap még gyermek volt, ma meg már tessék: férjhez menő hajadon. Hogy repül az idő? Azt gondolta, hogy Eszter elmúlt álma neki, mégis amikor először kiment a szobából, egyszer csak meglepődve látta, hogy a Zöldfa utcában van. Ha már most ott volt, végigbandukolt az utcán s rápillantott a házra. Szinte jólesett neki, hogy a doktor címtábláját nem látja rajta. Tehát elköltöztek. Megállt. Elmerengve nézett az ablakra, amelyben Eszter arca bizonyára gyakorta megjelent. Aztán tovább andalgott, s valami árva szomorúságot érzett a szívében. Átment a Múzeumkertbe. Elsétált a fák közt. Rápillantott a padra a Kisfaludy-emlék közelében. Egy bulldog arcú fiatalember olvasta ott a Pesti Naplót. Odébb meg gyermekek zajongtak. Ha véletlenül ott látta volna Esztert, nem szólította volna meg, csak ránézett volna messziről, s tovább ment volna, tán kissé megsajduló szívvel, de tovább ment volna. (Folytatjuk)
