Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-24 / 42. szám
TAMÁS MIHÁLY Beteg lett, láza lett, otthon tartották egy napig, két napig, három napig, azután bevitték a kórházba. Úgy mint a többit, faluról, rázós úton, rázós szekéren, dunnák között. Elöl ült az apja, az hajtotta a lovat, mellette az asszony. Megkínzott kis arca esetten hullott a csíkos párnára, égszínkék szemére hol az ég nagy kéksége hullott, hol a két fáradt szemepillája. Kislány, kilencéves, vagy tán tíz. A főorvos operálta. Utána tolóágy se kellett, a műtős ember lágyan ölbe vette, úgy vitte, mint a pelyhet, mint a pehely, úgy szállt át műtőn, folyosón, vissza az ágyba. Az anyja ült mellette, az apja kint ügyelt a lovakra. A lovak a kórház előtt álltak a térségen. Szénát vetett elibük.- Egyetek, most urak vagytok. Várunk. Szólt hozzá az anyja, a kislány csak a szemével intett, hogy ért. Két kék szeme révedezve járt a kórterem mennyezetén, a szomszéd ágyakon, az ablak meztelen üvegén.- Ennél valamit?- Nem.- Hát inni nem innál?- Nem.- Na, jól van hát akkor... Kiment az asszony, az urához ment, a szekérhez. Kevés idő telt, míg visszatért. Már le se ült az ágy szélére, csak úgy állva beszélt.- Beszéltem apáddal... mink most hazamegyünk. Hónap itt leszünk megint. Menni kell apádnak, mert még vetetlen a kolompár. A kislány a szemével intett, hogy érti. Hogy ötét most itt hagyják magára, mert otthon még vetetlen a kolompár. Délután aludt egy keveset, estére felszökött a láza, egész éjjel mellette volt az ápolónő. Kicsi teste erőtlenül nyúlt el a takaró alatt, de két kék szemében nagyon öreg lett a szomorúság. Másnap azért, amikor bement hozzá az anyja, tudott válaszolni.- Mit mondott az orvos úr?- Semmit. Látni lehetett inkább a hangját, mint hallani.- Nem szólt semmit?- Semmit. Felállt az asszony.- Akkor megyek, oszt megkérdem magam. El is ment. Sokáig volt oda, mert várni kellett a főorvos úrra. Közben az ura is benézett az utcáról, türelmetlen volt.- Na, mi lesz?- Nem tudom még.- Hát csak tudd meg, oszt szólj ki. Amikor bekerült elibe, a főorvos az igazat mondta az asz- szonynak.- Nincs segítség. Későn hozták. Egy-két nappal előbb tán még segíthettem volna, de most már nem lehet. Fölnézett az asszony.- Hát nem lehet?- Nem.- Hazavihetjük? A főorvos vállat vont.- Az már egyre megy. Nem sírt az asszony, csak amikor visszatért az ágyhoz. Addigra tartogatta a könnyeit. Megállt az ágy előtt, a kislány nézett rá, nem szólt, de kérdezett, a szemével kérdezett.- Viszünk haza, lányom... Semmi se rebbent a két kék szemben.- Megmondta az orvos úr, hogy meghólsz, hát minek haggya- lak itt. Inkább otthon hólj meg. Azután, mintha eszénél se lenne, egyre ismételgette:- Édes lyányom, ha meg kell hólni, inkább otthon hólj meg... édes lyányom. Kicsi vízcsepp indult útnak a kislány kék szeméből. Talán könnycsepp volt, talán a láz verítéke. Erőtlen volt a teste, de lázadó kicsiny kezével az anyja után kapott, amikor a műtős ember újra ölbe vette. Visszatették a kasba a dunnát meg a csíkos párnát, anyja felült előre, az apja mellé. A lovak is elindultak. Minden úgy ment, mint ahogy jött. A piactéren voltak, amikor megszólalt az ember.- Biztos, hogy meghól?- Biztos.- A főorvos mondta?-A. Gondolkodott egy ideig, csöndesebbre fogta a lovakat.- Akkor meg tán jobb, ha minden elintéződik, nem kell hónap is befogni. A koporsóbolt előtt állt meg a szekérrel. Bement.- Koporsó kéne.- Milyennek?- Gyermek.- Hány éves? Az ember körülnézett a boltban.- Majd én szemre kiválasztom. Ki is választotta, ezüstöset, virágosat, jó puha fenyőből. Meg is alkudta, ki is fizette. Kint nem volt hely egyebütt a szekéren, csak hátul a kasban. Félretolta egy keveset a dunnát, beigazította az ezüstös, virágos kis koporsót, igazított rajta, szalmát is dugott a lőcshöz, hogy meg ne koptassa az ezüstjét. A kislány szemében már szinte szürke lett a kék, de még tiszta volt, de még szinte túlvilági értelemmel nézett. Mielőtt elindultak volna, egyszer még hátranézett az ember. Előbb a gyermekét nézte, a fejét, meg a lábafejét, ahogy kinyomódott a dunnán keresztül. Azután a koporsót nézte meg jól és elégedetten állapította meg, hogy nem hibázott a szemmértéke. Szerkeszti: Mislay Edit- Meghalt, tudom.- Lidi néninek mintha örökül hagyta volna a köszvényét: most meg az fekszik. Egyebet nem beszélt. Igaz: a levelet kérdezte. El is vitte. Különben igen összebarátkoztunk azóta Kardosnéval. Már ebéden is volt nálam. Én csinálom a kalapjukat valamennyit. Ábel még csak azt kérdezte, hogy van-e bérlő a szobájában?- Nincs.- Hát akkor van - mondta Ábel. S elsietett.- Ha meghalt ezekben a napokban, - gondolta , - köszörűt viszek a sírjára. Csupa fehér rózsából csináltatom, és szalag nélkül. Oh, szegény Eszter! szegény Eszter! De miért is voltam akkor olyan gyáva! A városházán megtudakolta, hogy kik haltak meg az utóbbi tíz napban? Aggódó szemmel nézte végig kétszer is a lajstromot. Eszter nem volt közte.- Talán még nem jelentették be? Talán még el se temették? Oh, ha még a ravatalon találnám! A ravatalhoz mindenki bemehet. A doktor nem ismerhet rám. Megnézem. Még egyszer látni fogom. Oh,Istenem, milyen találkozás! És megállt az utcán. Á lába remegett.- De hátha meg se halt? Csak én gondolom? Visszasietett Töröknéhez. Útközben vett egy ezüst gyűszűt a kis Bertának. A gyűszű belül aranyozott volt. Odaadta neki, mintha Berlinből hozta volna.- Ha Kardosné jön, — mondotta Töröknének, — kérdezze meg kérem apróra, hogy a leánya hogy van? Azt ne újságolja neki, hogy hazajöttem. Ámbár azt se bánom, ha megmondja.- Melyiket?- Az izét...- Annát?-Azt, azt, Annát! Nézd csak, én annak a falujából jöttem. Izenetet hoztam neki.- Avval ugyan bajosan beszélhet mostan.- Mér? Baj van?- Nagy a dolog a háznál. És elmosolyodott:- Micsoda? A leány a vállát vonogatta:- Olyan, amit magamnak nem kívánok. S elcsattogott a papucsban. Elég volt. Ábel megértette, hogy éppen arra az órára érkezett, amikor új csillagot igazítanak az angyalok az égre. Szegény asszony! Szegény asszony! Darabideig még föl s alá járt ott, maga se tudta miért? Aztán hogy az éhség elővette, elment a régi vendéglőjébe a Sebestyén téri Kék Szőlőbe. Pörkölt borjút rendelt, de akár pörkölt taplót tettek volna eléje: nem érezte, mit eszik. Eszébe jutott, hogy egyszer diákkorában fájdalmas nyögésekre ébredt föl. Egy gombkötőnél lakott akkor, egy gyermektelen fiatal házaspárnál. Hogy fölébredt és ijedten emelkedett föl az ágyban, a gazda kiküldte a konyhába. O maga is kivonult oda, s ott gondolkodott Délután négy óra volt. Elsietett a Zöldfa utcába. Már messziről reszkető szívvel nézett a házra, hogy be van-e vonva gyászba a kapuja? Nem volt. Tehát vagy eltemették vagy nem halt meg. S nyugtalanul járkált föl és alá a ház előtt. A gallérját fülig felhajtotta. Minduntalan fölpillantott az ablakokba. Ha Esztert csak egy pillanatra látja, hazamegy nyugodtan, nem is köszön neki. De nem látta. Végre is bement a ház gondozójához. Két kártyázó embert talált egy kancsó sör mellett.- Melyikük a gondozó? Az idősebbik felállt és ránézett:- Én vagyok.- Azt hallottam, hogy a doktor lakása kiadó.- Nem tudok róla.- Mert hogy halálozás történt...- Régen volt a. Akkor is csak az anyja halt meg.- Hát a felesége nem?- Az még nem. S visszaült. Fölvette a kártyát.- Makk az adutt.- Az még nem? - fuldoklóit Ábel, - hát az is halálán van?- Nem tudom, - felelte félvállról az ember, - nem tudom. Nagy József illusztrációja Ábel visszatért az utcára. Már sötétedett. Az emeleti ablakok megvilágosodtak. Dokto- réknál öt ablak. Tehát nem halt meg. Él. Ha a fal üvegből volna, látni lehetne hogyan fekszik az ágyában. Látni lehetne az arcát, a keze mozdulatát. Vajon szenved-e? Vagy mozdulatlanul fekszik? Vagy alszik? Hogyan lehetne róla valamit megtudni? És a házmester szava, a még nem, gyászosan rezgett a mellében. Odaállt a kapuhoz és megszólította az első cselédet, aki kijött.- Állj meg egy szóra, Marcsa.- Én nem vagyok Marcsa.- Hát nem a doktorék cselédje vagy?- Nem. De az se Marcsa. És nevetve futott tovább. Más cseléddel kellett másképpen beszélnie. Csakhamar jött egy vöröskendős, csattogó papucsban. A kezében petróleumbűzös pintes.- Téged vártalak, - szólt rá Ábel, — állj csak meg.- Engem?- Téged ám. Ösmered te ugye a doktorék cselédjét? egy szál gyertya mellett. A belső szobában három asszony is sürgött-forgott. Hallani lehetett a beszélgetésüket.- Mi a baj, bácsi? — kérdezte Ábel ijedten.- A feleségem beteg, - felelte az, - feküdj le oda a konyhaládára, oszt aludj. A nyögéseket csakhamar még fájdalmasabb jajok és sikoltások követték, mintha gyilkoltak volna valakit. Egy óra hosszáig is. A gombkötő nagyokat ivott, de a kezében remegett a pohár. Végre megszűntek a hangok. Egy idétlen vá-vá síráska hangzott helyette. A gombkötő akkor fölugrott és bement. C meg kialudt. Hát azok a hangok jutottak Ábelnak az eszébe. Ő is itt ül, mintha a gombkötő, - pedig hát nem is az ő kötelessége a remegés. És mégis remegett, sápadozott. Mikör haza indult, megint csak visszafordult a Zöldfa utcába. Az ablakok még világosak voltak, de már csak három ablak. Ábel szomorúan ballagott haza, a Zöld-udvarba.- Mi közöm ezzel az üggyel, — sóhajtotta a fejét lógatva, — holnap reggel visszatérek Berlinbe. De mégse tért vissza. Reggel már ott állt a Zöldfa utca és a Szénatér sarkán. Tán egy órája is ácsorgóit már ott, mikor végre megjelent a kövér asszony a cseléddel. Mindenkinél kosár volt. Mentek a piacra. Ábel utánok járt. Azt a pillanatot várta, hogy az asszonnyal beszélhessen. Sok zöldségszagot, tejfelszagot, hússzagot és egyéb szagokat kebelezett be, míg végre megrakodva hazaindultak. A cseléd elöl, az asszony utána. Akkor Ábel eléje került. Köszönt neki.- Csókolom a kezét. Kardosné fagyosan nézett reá, de aztán elmosolyodott.- Hát maga itthon van?- Hogy van Eszter?- Köszönöm jól, a leánykájával együtt. Igen boldog. A vöm is majd megbolondul örömében. Magam is örülök.- Gratulálok, — bókolt Ábel elszoruló szívvel. - De az asszonyka állapota úgy-e nem valami nehéz?- Csak ahogy szokott lenni ilyenkor.- Megmondja neki, hogy részvéttel kérdezősködtem?- Lehet. Ámbátor azt gondolnám kedves öcsémuram, hogy fölösleges. Remélem most már vége szakad annak a bolondságnak, hálistennek. S bólintott, és tovább gömbölygött. Ábel búsan állt a kövezeten. Maga is érezte, hogy az új jövevény teljesen hozzá fogja ölelni Esztert az apjához. Rég számolt ezzel és mégis fájt neki. — Eszter, a régi édes kis Eszter nincs többé: csak Eördöghné, — s el is fog hízni, mint az anyja. Vége! X. Visszatért Berlinbe. Esztertől két hónap múlván érkezett csak egy rövid levélke. „Lányom van, Isten ajándéka. Sorsnak kárpótlása. Levelet nem kaptam tőled március óta. Beteg vagy-e? vagy anyám elsikkasztja a leveleidet? Vagy Törökné megbízhatatlan? E.“ Ábel eltűnődött: egy anya, aki most kel föl a betegágyából, először is neki ír, a Senkinek. Hát ki ő most már neki? Hiszen ha valaki anya, minden gondolata a gyermekéé. Rossz anya volna? Elképzelhetetlen. Hiszen leánya lett neki. A leány kétszeresen kedves minden anyának. Nem felelt. Mit is feleljen? Ha Eszter a feleletet váija, úgyse őrá gyanakszik a levél elmaradásáért, hanem a két öregasszonyra. Jobb, ha lassankint közéjük száll az idő s elfelejtik egymást. Mégis sokszor eszébe jutott. Képzeletében látta, hogyan dajkálja a gyermekét, hogyan vonja a lábára az első cipőcskét, hogyan örül a mosolygásának, hogyan megy vele először sétálni, bizonyára a Múzeumkertbe. Szeretett volna mégis ott lenni, az első sétán, amikor a nap először süt Eszter halvány arcára. Szerette volna a karját nyújtani, hogy rátámaszkodjék. Szerette volna látni, látni. De hiszen ha odamenne is, ott a férj. Az vezetgeti, az ül mellette, az vigyázgat rá, arra mosolyog, annak beszél, azzal egy az élete- IFolytatjuk)
