Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-05 / 35. szám
A pám, aki az ötletek embere volt, egyszer azt mondta, hogy azon a júniusi reggelen a gótikus város kinézett magának bennünket. Nem kérte beleegyezésünket, hanem kirángatott az úttól megfáradt, vénséges vonatból, amelyik a családot idáig szállította, szigorú karanténon gördítve át a visszatelepülő életet. Egy messze tűnt napon bőrszíjakkal átkötött öreg bőröndöket hajított utánunk, és útnak indított ideiglenes szálláshelyünk felé; az a nap az összes betegségek közül a tífusztól félt a legjobban, ezért kotorászott a jutazsákokban, ezért nyeletett velünk amerikai tablettákat, melyeket desztillált vízzel kellett bevenni, és ez a jelenet, ahogy a katonaorvos azon a hajdani peronon nyelvünkre tette a nagy fehér korongokat, az első áldozásra emlékeztetett, nagymama pedig, aki nem egészen értette, miről van szó, letérdepelt a keramitkockákra, és lehajtotta a fejét, mintha imát mormolna magában. Te pedig jól megjegyezted a várakozással töltött órákat egy irodában, ahol jól ápolt emberek sürögtek fontos ügyekben. Az íróasztalnál ülő fiatal nő karácsonyfákat firkált egy papírra, vagy rúzst vett elő a retiküljéből, fémtokból elöbújó piros nyelvecskét, kifestette a száját, kisujjával igazítva meg a kontúrt. E mágikus műveletet követően alumíniumkannát tett föl a rezsóra, és harsány kekszropogta- tás közepette teát főzött magának. Apa félénk kérdéseire - hogy meddig kell még vámunk, hiszen nagy útról jövünk, és tegnap reggel óta egy falat sem volt a szánkban, mivel a kenyerünk már Grodnónál elfogyott - foghegyról válaszolgatott, és szünet nélkül ropogtatta a kekszet, amitől szánkban váratlanul összefutott a nyál, ádámcsutkánk idegesen ugrált, nyelvünk megvonaglott. A nő gonosz közönyös tekintetet vetett a sarokban ülő vagy inkább gondterhelten gubbasztó emberekre. — Micsoda népek - dünnyögte dühösen -, egy hétig utaznak, aztán pár óra . miatt odáig vannak! Már rég megszokhatták volna. Akinek nem tetszik, kimehet a folyosóra. Hosszas nyaggatás, duzzogás, hallgatás, könyörgés, miegymás után végre előhozott a másik szobából egy lepedőnyi rózsaszín űrlapot, és teát szürcsölgetve részletesen kikérdezte apát és anyát születésük ideje és helye, felekezetűk, utolsó állandó lakhelyük felöl, s amikor apám foglalkozása került sorra, apa némi habozás után kibökte, hogy szellemi dolgozó volt, pontosabban cirkuszigazgató a háború előtt; láttam, hogy minden szem rám, a négyéves gyerekre szegeződik, hogy túlbuzgóságból vagy hogy az idegen nőnek imponáljak, nem fogom-e elárulni apa valódi foglalkozását.- Hol dolgoztunk a háború alatt? - kérdezte bele személytelenül a levegőbe, a szobát betöltő ürességbe.- Fűrésztelepen dolgoztam - felelte apa, mire a fiatal nő felugrott az íróasztal mögül, és átment a szomszéd szobába, ahonnan egy magas, kopaszodó, katonacsizmás férfi társaságában jött vissza.- Nézze, direktor úr - mondta felindultan —, mit művelt az emberekkel a háború. Az úr cirkuszigazgató volt, de a megszállás sötét éveiben fűrésztelepen dolgozott. Egy ilyen művelt illető! - És ettől kezdve pazníewski mintha barátságosabban nézett volna ránk, árva, kuporgó várakozásunkra, érthetetlen idegenségünkre. Én pedig lopva megtapogattam a rongyzacskót, amit anya kötött a nyakamba, és éreztem, hogy fontosságom egyre növekszik, ugyanis én őriztem apa valódi iratait: az utolsó zsoldszelvényt 1939 szeptemberéből és a megviselt katonakönyvét, továbbá az apa vezeték- és keresztnevét, vallását, rendfokozatát és mozgósítási kötelékét feltüntető alumínium dögcédulát.- A légből kapott adataiddal egyszer még bajt hozol ránk - mondta enyhe szemrehányással a hangjában anya, miközben feldobáltuk batyuinkat a viharvert teherautóra, amelyet sofőrje a földre terített pecsétes kabáton fekve sebtében javítgatott.- Végig a háború alatt meg utána is cirkuszigazgatónak adtam ki magam, és ez be is vált — felelte apa, s a nyomaték kedvéért megigazította háziszőttesből varrott, viharvert sil- des sapkáját, amelynek a papundekli és nemezbélésig behasadozott anyaga feltárta minden titkát, a nyers szálakat és szövetfesléseket, amitől apám a hosszú nyakával olyan lett, mint egy napraforgó vagy inkább madárijesztő. A holdvilágképű sofőrrel felváltva küszködtek a kurtáival, s mikor a motor néhány akkurátus káromkodásnak engedve beugrott, Végiggördültünk a kövezetlen utcán egyenest a Bydgoskán álló hatalmas kőház elé, ahol az elkövetkezendő évek során idegenségünk érlelődni fog. Albérlőként beköltözött velünk a tágas szobákba régi házunk, az ottani ködlepte folyó meg a régi város, és mindegyre visszatértek lassú beszélgetéseinkben, melyek mindig így kezdődtek: emlékszel?; és az otthonnak ez a kettőssége megfosztott önmagámtól, mivel úgy éreztem, hogy egyformán tartozom mindkettőhöz; e köztes állapotban, valahol félúton, nem tudtam rászánni magam a végső szakításra. Másságomat főleg akkor éreztem, amikor a házbeli gyerekekkel játszottam az udvaron, akik néha nem értették egy-egy szavamat, vagy kinevették enyhén kántáló beszédemet, és „bűgris“-nak csúfoltak, ami számomra a legnagyobb sértés volt. Másságom becsületének védelmében számos ütközetet vívtam, az udvarokon és a lépcsőházak sötét zugaiban verekedtem kortársaimmal, vagy piros befőttes- gumiból fabrikált csúzlival lövöldöztem üldözőimre mindaddig, míg apám fennhangon tűnődni nem kezdett, hogy mi lesz belőlem, és olykor ebéd közben feltette ezt a kérdést, mintha nem is tőlem várna feleletet, hanem valakitől, aki az előszobában áll. Nem várt alamusziságom annyira kihozta a sodrából, hogy sokszor meg se várta a teát. Ezt, akárcsak a ház többi lakója, borsmentából főztük, ami nagymama szerint a hanyatlás és hallatlan lecsúszás jele volt.- De mikor a lelkét is kiszekíroz- zák a szegénykének - állt a pártomra ilyenkor, és vált csendes bűnrészesévé minden verekedésemnek. Én pedig az ilyen pillanatokban arról meséltem, hogy Mroczekéknál az első emeleten disznót tartanak a fürdőszobában, ezt az udvarbeli fiúk mondták, és az ajtó előtt fülelve tisztán hallottuk a karácsonyra tartogatott állat röfögését.- Kelekótya beszéd - mondta nagymama -, hogyan is lehetne a jószágot emberi hajlékban tartani és közösködni vele, mint a cserényben?- Hiába bizonygattam, hogy a fiúk látták a disznót a fürdőszobában. — Valami tatár népség, ugye? — düny- nyögte, és gyorsan témát váltott, apa meg a szobában fel-alá járkálva a háborús kalandjait mesélte, különös előszeretettel idézve fel azt az augusztusi napot, amikor a Nyeme- nen túli negyedik lovasezred tartalékos tisztjeként, szűkszavú táviratot kapott: „Sárga harckészültség elrendelve“, és rohant az irodába, a páncélszekrényből elővette a megfelelő dossziét, és elrendelte az ezred hirtelen hátravonását békebeli állomáshelyére, Snipiszkibe. Nem mulasztotta el mellékesen megjegyezni, hogy ha az ember harminchárom éves, egy nemes tartású telivér kancán ül, a nyeregkápáján meg szablya függ, akkor a háború egész egyszerű dolognak tűnik, habár beismerte, hogy mindabból, amit átélt, legjobban a fejvesztett visszavonulás viselte meg, amikor a századok éjszaka kínkeservesen caplattak a sereg végén a sáros földutakon. Ha búfelejtő- nek felhajtott néhány kupica snap- szot, egyhuzamban negyven katonanótát is elénekelt, vagy lovaglóülésben bolondosán ugrándozva a székkel keresztülügetett a szobán, anya pedig sopánkodott, mert attól félt, hogy vitézi hóbortjai kedvéért poz- dorjává töri a németektől maradt bútorokat. Apa akkoriban könyvelő volt egy vadászsörétet gyártó szövetkezetben, és minduntalan azt mondogatta, hogy ki nem állhatja a számokat meg a gubbasztást a mérlegkönyv fölött. Anya olykor odaült mellé segíteni, ha sürgős munkája akadt, és apa, mielőtt hozzáfogott volna a szemrontó éjszakai robothoz, elmondta néhányszor, hogy a könyvelés egyáltalán nem neki való. L eszakított ruhaujjak jelezték, hogy idegen vagyok ennek a nagy vörös téglaháznak az udvarán, meg egy hatalmas púp a homlokomon, amit nagymama, aki mindennek tudta a módját, a wolfram- acél nagykéssel szorított le, betört fejemet meg bejódozta, miután a seb körül lenyírta fakó hajamat. Igazán nem tehettem róla, hogy magányos voltam a pajtásaim között. Volt, mikor ezért az idegen, ködbe vesző várost okoltam, ahonnan elragadott az áttelepülőket szállító szerelvény. Főleg a város volt a hibás, amikor olyan szavakkal bocsátott útra, melyeket itt senki sem értett, és olyan tájszólással, amely elárult minket, jöttmenteket, valahányszor megszólaltunk a villamoson vagy a boltban. A távoli város káros befolyása ellen küzdve, elkezdtem hazahordani a tengermelléki dialektus csikorgó szavait, ezt a szörnyű karattyolást, amit tüntetőén átvettem, mintha egyik pillanatról a másikra ezzel akarnám kiűzni azt a sok kántálást és selypegést, amivel még mindig tele volt a lakás. Mindenáron szabadulni akartam a másságomtól, elrejtőzni, beleolvadni az itteniségbe, de minél hűségesebben igyekeztem udvarbélinek látszani, annál gyakrabban árultak el olyan apróságok, amelyek csak pajtásaim számára voltak érzékelhetőek. Harsány röhögés fogadta, amikor közülük valónak akartam látszani, s nekem még jobban fájt az egész, s elkeseredetten húzódtam vissza megbélyegzett világomba. Egy őszi napon azon kaptam apámat, hogy három aranyranettet dobál a levegőbe, s olyan megfeszített figyelemmel gyakorolja ezt az, uram bocsá, zsonglőrmutatványt, hogy a homlokán kötélvastagságban kidudorodik az ér. Csakhogy néhány ügyetlen mozdulat után az egyik aranyranett mindig leesett a földre, s vígan végiggurult a frissen vikszolt parkettán, én pedig értetlenül álltam apa hirtelen átalakulása előtt, aki a számokba belefáradt könyvelőből egyik napról a másikra cirkuszossá vedlett át, s a gyermek kegyetlenségével észrevettem, milyen nevetséges, ahogy elgyötört arccal a földobált almákra mered, érthetetlen kiáltásokat hallat, s pojácaként hadonászva rohangál a hodálynyi szobában, menthetetlenül azonnali kudarcra ítélve.- Ne lábatlankodj - mondta gondterhelten anya, s fekete haja a szemébe hullott. - Papa dolgozik. Én meg képtelen voltam megérteni, mi készteti apámat egy napon arra, hogy munkából hazajövet órákig zsonglőrmutatványokat gyakoroljon a legnagyobb szobánkban, ahova a Bydgoska utcából behallatszott a Mokryba tartó villamosok csörömpölése. Jól láttam, mennyire elgyötört, nyugtalan, arcán lelki kín tükröződik, amikor a gyakorlattól kimerültén lihegve, gyöngyöző homlokkal, reményvesztetten nyúít el a padlón, mint egy öreg bohóc az utolsó előadásán, nyugdíj előtt. És, vergődése iránt tökéletesen érzéketlenül, ott hevertek mellette a péppé zúzott aranyranettek, balsorsának könyörtelen előidézői.- Nem kívánnak túl sokat tőled? - kérdezte anya, miközben hozzálátott ingem ujjának felvarrásához; az udvaron tépték le a legutóbbi verekedéskor, amikor másságom idegen ökölként fordult ellenem.- Olvasták az űrlapon, hogy cirkuszigazgató voltam - lihegett apa -, ezért kitalálták, hogy az ünnepély műsoros részében, a kulturális-népművelési tevékenység keretében mutassanak be pár trükköt, és én nem vallhattam be, hogy annak idején a foglalkozási rovatba kitalált adatot írtam be. Nincs más hátra, hogy egy hónapon belül megtanuljak egy-két fogást. Inkább hozz még almát a konyhából. Ezek már teljesen összetörtek. Apa új hóbortja, csökönyössége és valami szomorú szükségszerűség következtében egy hónapon át naponta legalább egyszer almapempöt kellett ennünk, gyakorlás közben annyi pompás gyümölcsöt tett tönkre, annyi első osztályú szürke- és aranyranettet, selyemalmát, párment és oberlandert vert szét. Emlékszem, hogyan szaladgáltam egy kis füzfakosárral gyümölcsért, amitől, úgy hittem, apa és valamennyiünk sorsa függött, ő pedig munkából jövet bevonult az almákkal a nagyszobába, és órák hosszat hallgattuk, hogy pufognak és gurulnak szerteszét a lepotyogó almák, míg Mro- czeknek el nem fogyott a türelme és fel nem kopogott a partvissal. Amikor apának sikerült néhányszor feldobni és elkapni a golyókat, úgy örült, mint egy gyerek, és vacsora közben optimizmussal tekintett a jövőbe, később viszont, amikor nem sikerült neki, megint iszonyú letört- nek látszott, és nagymama félt, nehogy nyilvánvaló elhagyatottságában kezet emeljen magára. így tehát, miközben diszkrét közönségként leskelödtünk utána és szemmel tartottuk, titokban figyelve ügyeskedését, ö makacsul és állhatatosan dobálta az almákat, vagy a zsonglőrkö- dést hirtelen félbeszakítva feltépte az ajtót, hogy rajtakapja anyát vagy nagymamát, vigyázóit hirtelen átalakulásának, amely egy délutánon áldozatul vetette őket a sorsnak. Szegény, holtfáradt apám, miután kifulladásig zsonglőrködött a színes almákkal, olyan volt, mint a végzet kiszemeltje, egy kulturális program megbélyegzett szereplője, akit ronggyá nyűttek a próbák órái és a mélységesen titkolt kétségbeesés.- Nagyon lassan haladok - mondta anyának, ö meg, hogy apa észre ne vegye, a konyhába ment megtörölni a szemét a zsebkendőjével, és onnan hallgatta, hogyan potyognak és gurulnak széjjel az almák a nagyszoba parkettjén, ahol az állandó idegfeszültségtől és kapkodó mozdulatoktól elgyötört apám szenvedései mintha sose értek volna véget, és nem tudom, hogy azokban a különös napokban, amikor apa a cirkuszi számra készült, miért éreztem még erősebben, hogy idegen vagyok, menthetetlenül más. Láttam, mint húz át piros ceruzával hirtelen megöregedett apám a falinaptárban minden elmúló napot, amely a végkifejlethez viszi közelebb.- És ha mindent elmondanál és bevallanál? - javasolta neki anya, amikor már közel volt az összeroppanáshoz.- Lehetetlen - felelte. - Elkezdenének kotorászni. Éjszaka felugrott az ágyból, kért három friss jonatánt, és hatalmas eltökéltséget sugárzó arccal átment a nagyszobába, hogy előélete alibijét ismételgesse, engedelmességre kényszerítse ezt a hiteles tanúbizonyságot, ezt a minden kételyt eloszlató, minden kérdőjelet megszüntető tényt.- Szerzek neked orvosi bizonyítványt - ajánlotta anya, óvatosan válogatva a szavakat.- Megígértem, hogy nem okozok csalódást — felelte megtört hangon apa. — És különben sem hiszik el, hogy beteg vagyok. Azt gondolják, azért betegedtem meg, hogy felborítsam a meghirdetett programot. T7 ___ j idő óta enni sem evett, LiC V és erővel kellett kivon- szolni a nagyszobából, ahol görnyedtem kifordult tagokkal, mint egy pojáca, gépies mozdulatokkal, esetlenül dobálta föl az almákat. Éjszaka álmában kiáltozott, vagy kiment a konyhába, elölről kezdte megalázó gyakorlatait, úgyhogy anya félelmében éjszakára kitette az ablakpárkányra az almáskosarat, egyre jobban aggódott apa egészségéért, aki néhány nap leforgása alatt eleven, meztelen idegek gombolyagává változott, amelyre nem hatottak sem a nyugtatok, sem nagymama teája, amit a még odaátról vászonzacskóban hozott tizenkétféle fűből főzött. Szinte ösztönösen éreztem, hogy házunk fölött fenyegető erők gyülekeznek, topognak a lábtörlőn és beleesnek a levélszekrénybe. Átel- lenben a legmagasabb gesztenyefán minden éjjel kiáltott a bagoly, és nagymama egy öreg ládából elővette az Ostrobrámai Szűzanya képét, hogy elhárítsa a szerencsétlenséget, amelyet a tetőkön „cicázott“, pontosan úgy, ahogy a futó zápor forgatta ki esti szélrohamaival a girbegurba sövényeket és csapkodta a fa ablaktáblákat a Klonowicz utcán. Úgy tűnt, hogy ez az idegen világ, amelyik még nem fogadott el bennünket, vagy talán ahová mi nem érkeztünk meg végleg, mert fél lábbal még valahol nagyon messze voltunk, ingataggá és bizonytalanná válik. Októberi hajnalokon hidegtől vacogó napok kuporogtak a kapualjakban, hogy aztán egy ilyen átalvatlan éjszakán elfogadjanak egy meggyötört életet, és a lakásba lépő mentőorvos ugyanezzel az éneklő hangsúllyal mondta, hogy apa masszív szívinfarktusban meghalt. Ez éppen akkor történt, amikor a reggeli gyakorlás után elégedetten közölte, hogy fél percig zsonglőrködött hibázás nélkül, és ahogy ezt kimondta, valóban volt cirkuszigazgatónak, zsonglőrnek, varázslónak, sorsa teljhatalmú urának érezte magát. Hirtelen pusztulása óriási meglepetést keltett, ugyanis Bydgoska utcai házunkban többségében fiatal emberek laktak, és a halálnak ott egyelőre semmi dolga nem akadt. Basa István fordítása ANÓKA E! ÜZE Sohasem vagy hogy egyedül magad. Nem téged f voztál el önmaj Nincs olyan ben ne lennél a gondolatában Legfeljebb ol amelyben te másra. Nem látod, 1 szagolod, nem t latot. Mégis a; sabb valóság. / Tr Trafikosl Sellőnek Nála s feledem pli A doktor úr könnyebben A trafikoslái egyszer szép Különben ke a kedvességi Én róla mint A tulaj csak Beteg a lány kért kilencv< zeniül m is mások A rr A majmot let Nézi az értjei Hisz ugyanúj Összeállította: Mislay Edit
