Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-09-05 / 35. szám

Isti, isti, isti... Hiába, Nyugat-Európa partjai számunkra még mindig borso­sak, Bulgáriától sokan azért riadnak vissza, mert Románián keresztül kell megközelíteni. Marad a szétesett Jugoszláviá­nak ez a zsebkendőnyi területe, a mintegy 400 négyzetkilomé­ternyi félsziget, ahová nem hal­latszik el a csatazaj. Ráadásul olcsóbb a Balatonnál. S a tenger, ugye, mégiscsak tenger. Nóta bene: hatszáz kilométer nem a világ, Pozsonytól egy hosszúra nyúlt délelőtt le lehet vezetni, még tíz éves Skodával is, amely szuszog a sátor, a poggyász sú­lya alatt, s eszi a benzint, mint a parancsolat. Igaz, Szlovénia kacskaringós hegyi útjain, fenyvesek közt ve­zető kaptatóin - leszámítva a két fizetett autópályát - amúgy sem nyargalászhat az ember, lépésben cammognak a mercedesek, audik, fiatok is egy-egy karavánba ékelődve, szidva a vánszorgó kamiont, te­herkocsit. Szerencsére a táj kár­pótol mindezért. A szlovák hegyvidékre emlékeztető tájék festői látványt nyújt, s feledteti a bosszúságot, hogy az első ven­déglőben átverik a külföldit, ha nincs észnél. A hűtőpalackban immár hamisítatlan szlovén ás­ványvíz kotyog, literje harminc schillingnek megfelelő tallérba került. Mire észbe kaptam, nem maradt más, mint jópofát vágni a dologhoz, s felfokozott élve­zettel kortyolni a tanulópénzen vett italt, miközben odakint komlóültetvények suhantak el egy végtelen nagyságú völgykat­lanban. Hajaj! Van ugyan sö­rünk, de az ihatatlanul meleg. Bezzeg a melósok! Kint ülnek egy lócán, vagy öten, munkaru­hában, söröznek gondtalanul. Akár mifelénk, gondolom, ilyen­tájban, lévén kedd, késő dél­előtt. „Komunisti, fasisti, isti, is­ti, isti!“ vágódik elő egy transz­parens az út fölött, jelezve, itt is eltart még egy darabig a múlt. S talán a jövő sem olyan már, mint régen. Sebaj, délután a ten­gerbe lógatjuk a lábunkat. Naturisták, önimádók Találkozunk a megbeszélt he­lyen, Umagban, úgy csusszanva át a szlovén—horvát határon, mintha valahol Hollandia és Bel­gium között. Se pecsét, se mit visznek, se hová-hová. Egy le­gyintés. Umag azonban nem tet­szik a másik házaspárnak, aki Magyarországról érkezik. Men­jünk lejjebb, Porecba, egy macs- kaugrásnyira fekszik. Lecsur- gunk Porecba, keressük a Zöld Lagúnát. A Fehér, Zöld, Kék, ki tudja milyen lagúnák közül vé­gül itt verünk sátrat, nem sejtve, hogy a nudisták (bocsánat: natu­risták) paradicsoma. Csak más­nap derül ki a turpisság, mikor nagy peckesen leballagunk a partra, a sok villogó ülep, lógó és peckes mell, ráncos és arcátla­nul himbálózó fütyesz tulajdo­Figyelemmel kísérve a haditudósításokat, az etnikai tisztogatásról szóló borzalmas híreket, a barbár rombo­lás képeit, az ember alig tudja elképzelni az egykor békés, napsütötte Adriát. Nyaralni egy olyan vidéken, ahol népek irtják egymást, ahol asszonyokat erőszakol­nak meg, gyerekeket ölnek ártatlanul, a fogollyal meg­etetik a saját szemét, ahol csonkolnak, kínoznak? Ahol dühöng a gyűlölet? Ami számunkra a nem is távoli múltban majdnem Nyugat volt, visszavedlett hamisítat­lan Balkánná. S mégis, mialatt Karadzsics, Milosevics, Tudjman és Izetbegovics európai politikusokként páváskodva Genf ben marakodik a koncon, magyarok, csehek, osztrákok, németek, hollandok, olaszok ezrei fürödnek a tpeszti és a fiumei öbölben, mintha mi sem történne. Igaz, csak az Adria északi részén, a Horvátor­szágban fekvő Isztriái félszigeten. ISZTRIA, Porec - Porenzo délutáni verőfényben (A szerző felvételei) nosa közé. Sebaj, ezt is ki kell próbálni. Alkalmazkodjunk, leg­alább tapasztalunk. Megy is a dolog, úgy két napig. Az em­ber elnyúlik a kövön, sütteti ma­gát, megmártózik, kifekszik új­ból, paradicsomi állapotban érzi magát. Mígnem felfedezi, a natu­risták egy része vizet prédikál és bort iszik. Bizony, nem az álta­luk szidott „kukkolók“ a legkí­váncsibbak, hanem ők maguk. Szerencsére nem az egész part az övék, találunk jobb helyet is. Napozó placc, lépcső a vízben, igaz, az elmaradhatatlan tengeri sünök tüskéje itt is a lábadba szalad, de itt legalább nem játsz- sza meg magát senki. Némi di­lemma: vagy papucsban mégy a vízbe, vagy káromkodsz a frá­nya kis fekete tűpárnák miatt. A trambulinról ugráló gyerekek élvezik leginkább a vizet: hasas, lábas, fejes, kis „házibajnok­ság“, olykor taps a legszebben ugrónak. Köztük egy alig öt­éves-forma horvát gyerkőc, olyan apró, mint egy ebihal. Mi­kor leveti rp'-gát, azt hiszem, kis kamikazét látok. Felmerül, szája elálló füléig szalad, szeme ra­gyog. Fölkapaszkodik ismét a legmagasabb polcra, vitézül elkiáltja magát: „Én vagyok a serif“, s repül, legalább tíz- lizenkét métert. Ami csodálatra méltó a mai horvát tengerparton, a tisztaság, az udvariasság és a hihetetlen­nek tűnő becsületesség. Társaink kint felejtik pénztárcájukat a sá­tor előtti asztalon egész éjszaká­ra, reggel ott hever érintetlenül. A vendéglősök kitüntető figyel­me nem meglepő: a két-három évvel ezelőttihez képest negyven-százalékra csökkent az idegenforgalom, mindent meg­próbálnak hát, hogy megfogják a vendéget. Ha kell, apró figyel­Harmincnyolc fok a tölgyek alatt mességgel. Egy helyütt márkával fizetünk, a tulajdonos rakiával kínál. Másutt, miután másodíz­ben jelenünk meg, ingyen isszuk a fröccsöt. Repül a fagyigombóc... A turistákat, persze, legin­kább az esti kisvárosok vonz­zák: Porec, Vrsar (ami legköze­lebb esik hozzánk) utcáin lépni alig lehet, a tereken zene szól, a szomszédok áthajolnak az ab­lakokon tereferélni. Rengeteg mütyür, csecsebecse, aranymű­vesek, szuvenír, kagyló, bazári hangulat. Majdnem azt mond­tam: balkáni. Pedig ez nem a Balkán. Az egész félszigeten, egészen le Puiáig, érezni az olasz hatást, ami nem csoda, hiáz a félsziget viharos múlttal ren­delkezik. Umag (Umago), Ro- vinj (Rovigno), Porec (Porenzo), Pula (Pola) városokban még a múlt században túlnyomóan olaszok éltek. Míg az ókorban a félsziget Illíriához tartozott, i. e. 177-ben Augusztus császár a Római Birodalomhoz csatolta. A VI. században a gótok uralják, majd a Frank Birodalomhoz ke­rül, ezt követően Karinthia ré­szét képezi. Később volt bajor birtok, az aquilejai pátriárcháé, majd Ausztriáé, Napóleoné, a Velencei Királyságé, s a század elejéig Ausztria határgrófsága lett. Istria rossa, ahogy a félsziget déli részét nevezték még a múlt században, máig magán viseli ezt a kavargó múltat, az olasz, horvát, szlovén, szerb hatást. S míg Porenzo egyik terén a Ke- let-Európa-szerte oly jól ismert géppisztolyos partizán lejti tánc­lépéseit bronzba öntve, a feren­ces-templomon túl, a kikötő felé lejtő szűk utcácskák és sikátorok hamisítatlanul olaszok. Miként a feliratok is vegyesek. A fagyialtosok is, akik valósá­gos jeges költeményeket csinál­nak, s az ajtóban állva próbálják becserkészni a turistát. Az egyik fagyizóban óriási lelkesedéssel fogad három horvát fickó. „Szia magyar! Szép a szemed! Antall József! Hajrá Fradi!“ kiáltások­kal gesztikulálnak, s olyan show-t produkálnak, hogy az embernek elakad a lélegzete. Egyikük fel­dob egy gombócot a plafonig, s belepottyantja a tölcsérbe, míg a másik ugyanezt piruettel vég­zi: háta mögé dobja a gombócot, s elöl kapja el, míg a harmadik jókora falloszt épít fagylaltból, s egy piruló hölgy kezébe nyom­ja. Repül a fagylalt-gombóc a he­lyiség egyik végéből, a pult fö­lött, s landol a másik árus szájá­ban. Olykor egy-egy külföldi is vállalkozik, ha nem sajnálja az ingét... Krajinai álmok? S míg az olaszok szemmel láthatóan gondtalanul ringatóz­nak a kikötőben jachtjaikon, s a pizzériákban komótosan cse­megézik a rákot, kagylót, min­denféle tengeri halat, a véletlen összehoz bennünket a másik véglettel is, akit Miloradnak hív­nak. Szerelő az egyik vendéglő­ben. Érdekes, szótlan figura, előbb bosnyáknak mondja ma­gát, majd kiderül, hogy boszniai horvát, később nem éppen hízel­gőén szól a horvát zenéről, a horvátok szűkkeblűségéről. Bezzeg náluk, Boszniában! Ott nyitva az ajtó minden idegen előtt, terítve az asztal, ott más a nép! Azt hiszem, bosnyák, csak nem meri bevallani. Mutat­ja a szülőfaluját a térképen, kö­zel Szarajevóhoz. Szüleit, mondja, három éve nem látta, azt sem tudja, élnek-e. Milorad el-elkottyant néhány dolgot. Most nyár van, kell a va­luta, de ősszel mozgósítás lesz megint. Kérdem, miért? Nagyo-' kát hallgat, majd Krajinát emle­geti. Lehet, hogy a horvátok fel­újítják a háborút Krajináért? Ezt sugallja egyik napilapjuk címol­dala is, bár ellenkező előjellel: „Végzetes tragédiát jelentene Horvátországnak Krajina megtá­madása.“ Ki tudja, mit hoz az ősz? Most még nyár van, augusztu­si forróság, s valóságos rituálét élünk meg a sátor előtt, a teli­hold alatt. Milorad vendégei va­gyunk. Halat hoz, legalább két- három kilónyit (ma fogták a ten­gerben), tűzifát, jeget, fűszert, bort, hatalmas butéliában, ke­nyeret. S míg sül a hal a pará­zson, s fogy a jéggel hűtött bor, az ember elmélázhat, hogyan le­het az, hogy vendégszerető, nyi­tott szívű emberek vágóhídra mennek, hogy néhány őrült poli­tikus kedvéért és parancsára egymás belét ontják ki, valami- ' féle ködös szabadságeszmék gő­zében, holott mindenki az elve­szett Jugoszláviát siratja. Bezzeg akkor! Volt minden, olcsóbb volt az élelmiszer, volt pénz, nem ez a „horvát saláta“, s főleg béke volt. Mintha nem is száz kilométernyire délre innen ro­pognának a fegyverek, hanem valahol egy másik kontinensen, oly valószínűtlen az egész. Mint­ha az őstörténet elevenednék meg, s valamiféle keleti gótok, bizánciak vagy kelet-rómaiak püfölnék egymást, vagy a longo- bárdok tömének be a huszadik század Adriájára. S amiről a pro­paganda, a lapok és a médiák hallgatnak? Van olyan boszniai fegyvergyár, meséli Milorad, amelytől egyaránt vásárolnak a szerbek, horvátok, bosnyákok. S a szépen elosztott munícióval egymást lövik... Hamis dollárok? Utolsó napunkat kissé megke­seríti a pénzváltási affér. A már­ka mindenütt jó, a dollárral szemben viszont bizalmatlanok boltban, pénzváltó helyen, ben­zinkútnál. Gyűrögetik, dörzsö­lik, nézegetik. Elkövetjük azt a baklövést, hogy a kempinget félretett dollárjainkból akarjuk kifizetni. Nem kell, váltsuk be „horvát salátára“. Pénzváltó: nem kell, nincs benne a címlet a vizjegyben. Hamis? Hitetlen­kedünk. Bankból van, Pozsony­ból. Nem, nem hamis, de még­sem válthatják be. Másik pénz­váltó, ott sem kell. Na, magyar, szép a szemed!, mondom ká­romkodva, vagy a szlovák bank­ban vertek át, vagy ezek nem ismerik a világ legjobb pénzét. Mehetünk a követségre Ljubja- nába, Zágrábba vagy hová a fe­nébe, ha van egyáltalán szlovák követsége az újdonsült Szlová­kiának. Már bilincsek víziója le­beg lelki szemeink előtt, bontom a sátrat, morgok a gyerekre, mi­kor megjönnek az asszonyok, végre, sikerült. Három különbö­ző helyen, kisebb címletekben elsütötték. Na, söprés innen, míg nem köröznek, mondom, meg­könnyebbülve, nem is sejtve, hogy Szlovéniában meg a renge­teg dinárral lesz bajunk a ben­zinkútnál. Persze, itthon mosolygunk az egészen. A fényképeket néze­getve azért eszembe jut, először jártam Jugoszláviában, amikor Jugoszlávia már nem is létezik, abban az Isztriában, amely egykor Krajina része volt, ame­lyet túlnépesítettek a szerbek, a Monarchia-beli őrgrófságban, a Velencei Királysághoz tartozó tengerparton, a... Hát nem őrü- ' let? S vajon mi lesz ott egy év múlva? Megismétlődik Dubrov­nik sorsa, vagy békésen fürödhe- tünk Isztrián? Kövesdi Károly na na c#a na 1993. IX. 5. az Adria békés félszigete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom