Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-20 / 24. szám
A főorvos a vizsgálatok eredményeit tanulmányozza. Előtte két riadt szülő ül és sápadtan lesi szavait. Húszéves fiuk fekszik az osztályon. Néhány hete ép, egészséges volt. Sportolás közben megütötte a sípcsontját. A sérülés helyén keletkezett dudornak kezdetben nem szenteltek különösebb figyelmet. Gyakori eset. Ebcsont beforr - mondogatta a fiú is tréfásan. Nem forrt be. Felkereste az orvost, ő is egyszerű sérülésként kezelte. A láb azonban nem javult, s a kezelőorvos beutalta az ortopédiára. S most itt vannak. A sok emberi tragédiát látott idős főorvos keresi a szavakat. Látja a megriadt szülőket, akik már sejtik, hogy az ártatlannak tűnő sérülésnél többről van szó. Különben nem ülnének Itt. Igen, fel kell tárni az igazságot. De hogyan közölje e két szerencsétlen emberrel, hogy gyermeküket halálos kór veszélyezteti?- A vizsgálat eredményei alapján csupán egyet javasolhatok: a lábat le kell vágni... A szülőket mintha áramütés érte volna. A kórlelet: rosszindulatú daganat.- Doktor úr, van remény? Az életben hasonló helyzetek naponta ismétlődnek. S az orvosnak a kór gyógyítása mellett van-e ereje, ideje, képessége a betegségek következtében beállt lelki megrázkódtatások enyhítésére? Egyáltalán a számára is reménytelennek tűnő esetekben van-e erkölcsi joga reményt csillantani a betegben és hozzátartozóiban? Ezekre a kérdésekre várok választ dr. Pálházy Béla elmegyógyásztól. Megmondani? Eltitkolni? Egyre inkább vitatott kérdés, közölje-e az orvos betegével (hozzátartozóival), hogy halálos kórban szenved. Egyfelől a beteg emberi joga ismerni betegségének várható, akár végzetes kimenetelét is. Csakhogy ... Mit érezhet az ember, akivel közük, hogy esetében az orvostudomány már tehetetlen? Az orvos feltárja-e neki, hogy fel kell készülnie a legrosszabbra? Dr. Pálházy Béla saját gyakorlatá- - bői említ példákat. Vannak betegek, akik valósággal követelik betegségük teljes, őszinte feltárását. Bármily fájdalmas is, tudomásul veszik a megváltoztathatatlant. A hátralevő időben elrendezik a munkájukkal, vállalkozásukkal, az örökséggel stb. kapcsolatos ügyeiket. Némileg megnyugtató számukra, hogy dolgaikat rendezve hagyják itt hozzátartozóikat. Igen, ilyen is van. Akadnak köztünk erős emberek. Legalábbis erőseknek tűnnek, bár valódi érzéseikről nem sokat tudunk. Erejük épp abban rejlik, hogy fájdalmukat, félelmüket leplezik a világ elől. Az orvos számára azonban az ő esetük sem teljesen egyértelmű. Épp az orvosi gyakorlat igazolta számtalanszor az emberi szervezet csodálatos voltát. Ismertek esetek, amikor a szakma legjobbjai sem hisznek a beteg élete megmentésének legparányibb lehetőségében. Mégis csoda történik! A beteg állapotában váratlan fordulat következik be és felépül. A beteg valósággal kitépi magát a halál markából, amire nincs semmiféle hiteles magyarázat. A szervezet mozgósítja erőit és rácáfol minden szakmai előrejelzésre. A hatvanas években Wilhelm János volt szerkesztőségünk gépkocsivezetője. Az életerős, vidám, ötven körüli férfi hirtelen megbetegedett. Gyomorműtéte után meglátogattuk. Rosszul érezte magát, fájdalmai voltak. Főszerkesztőnk panaszt emelt az akkori egészségügyi megbízottnál a hiányos orvosi ellátás miatt. Másnap a megbízotti hivatalból személyesen jöttek magyarázatot adni.- Ennek az embernek orvosi számítás szerint alig két hónapja van hátra... Súlyos gyomorrák. Újra műtötték és felépült. Néhány hét múlva munkába állt. Csaknem pontosan egy évvel a műtét után hosszú, fárasztó szolgálati útról hazatérve szívinfarktust kapott. Rokkantsági állományba került, de még évekig dolgozott kis műhelyében, ő tartotta karban gépkocsijainkat. Fia születésnapján kapta a második infarktust, az vitte el és nem a korábban megállapított halálos kór. S itt vetődik fel a kérdés: bár az ilyen esetek ritkák, a tapasztalt orvos mondhatja-e páciensének, hogy betegsége gyógyíthatatlan? Az érem másik oldala viszont: joga van-e az orvosnak - a legemberibb meggondolásból is - reményt táplálni a meggyőződése szerint reménytelen esetekben? Ki hogyan fogadja? Az ember egyszer rádöbben (vagy rádöbbentik): közeleg a vég. Szörnyű lelki megrázkódtatás. Az idősek ezt még viszonylag természetesnek veszik, hiszen a természet törvényei megváltoztathatatla- nok. Más a fiatalok esete. Az első stádium a végtelen elkeseredés. Ezerszer teszik fel a kérdést, miért épp őket sújtja így a sors. Majd vigasztalódni próbálnak: hátha az orvos téved. Állapotuk rosszabbodásával azután bekövetkezik a lelki válság, ami vérmérséklettől függően leginkább zárkózottságban nyilvánul meg, de öngyilkossággal is végződhet. A beteg ebben a helyzetében szorulna segítségre. De felkészíti-e őt valaki az utolsó óráira? Az orvostanhallgatók csupán egyegy szaktantárgy keretében foglalkoznak a problémával. A pácienssel elsősorban valamilyen formában el kell fogadtatni a betegségét. Meg kellene őt tanítani a szervezetét sorvasztó kórral való „együttélésre“. Sorsuk könnyebb viselése bizonyos mechanizmusok, új lelki egyensúly kialakítását igényli. Ez különféle formában nyilvánulhat meg, egyeseknél például jótékonysági tevékenységben. Apró célokat tűznek maguk elé, hogy hasznosan töltsék hátralevő napjaikat, és ne érezzék magukat feleslegesnek, kivetettnek. Éltesse őket a tudat, hogy másoknak is hasznára vannak. A betegségek elfogadtatásában, a hasznosság érzetének kiváltásában az egészségügy sokat segíthet. A rózsavölgyi kórház például otthont adott a vastagbélből kivezetett csövet viselők, valamint a szívbetegek klubjának, ahol sorstársak találkoznak, általában havonta kétszer. De létezik a Jósé da Silváról elnevezett klub is, ahol főképp azok találkoznak, akiknél valamilyen daganatot állapítottak meg. A betegek összejöveteleiken megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat. Legbensőbb problémáikat, amelyekről csak sorstársak tájékoztatják egymást. És igyekeznek egymásnak segíteni. Például az olyan prózai dolgokban is, mint a telefon beszereltetése. Szóra sem érdemes? De hisz a telefon szívrohamkor az életmentés feltétele lehet. Külföldről ismert az AIDS-ben szenvedő népszerű személyiségek részvétele e kór megelőzését célzó felvilágosító programokban. Tragikus példájuk meggyőzőbben hat, mint a kívülállók intelmei. S érzik, hogy ezzel is embertársaik hasznára lehetnek. Orvos és betege Az egészségügy korszerű műszaki felszereltségén és a kellő gyógyszerellátáson kívül a gyógyítás és gyógyulás alapvető feltétele az orvos és betege közötti bizalom. Ennek megteremtéséhez azonban az orvosnak sok-sok időre van szüksége. Egészségügyünk jelenlegi helyzetében jut-e az orvosnak ideje a közvetlen kezelésen kívül is foglalkozni betegeivel? Dr. Pálházy Béla nem éppen derűlátó. A felsőbb szervek szerint sok, de legalábbis elég az egészségügyi dolgozó. Ő viszont idézi egy hollandiai látogatása emlékét. MegtekinMéry Gábor felvétele tette a gröningeni egyetemi kórházat, ahol kilencszáz ágyra hatezerötszáz egészségügyi dolgozó jut, ebből háromszáz orvos. Bőven jut idő a betegekre a vizsgálatokon kívül is. A személyzet szinte lesi kívánságaikat. A rehabilitáció az egész nap folyamán tart. A sérültek, akik korábbi foglalkozásukat nem folytathatják, tanfolyamokon, műhelymunkán vesznek részt. Felkészülnek az egészségesek világába való visszatérésre. Hasonlításként talán annyit, hogy a rózsavölgyi 1200 ágyas kórház személyzete ezerötszáz. S itt a rehabilitációs nővérnek egy-egy betegére alig jut napi néhány perc, a legjobb esetben félóra, óra ideje. Marad a remény: talán egyszer mi is elérjük a hollandiai színvonalat... xxx A bevezetőben szereplő fiatalember nem kigondolt személy. Azóta féllábbal elvégezte a főiskolát. Ma boldog családapa. Az amputálást javasló főorvos is nyugdíjba vonult, aki szörnyűnek tűnő beavatkozással némi reményt csillantott meg betege és szerencsétlen szülei előtt. A fiatal roppant életerejével - szülei végtelen örömére - megbirkózott rettenetes hátrányával, óriási akaraterejével beilleszkedett az életbe. És győzött! Zsilka László t Kovács Gyula huszonöt éves éberhardi fiatalember. 1986-ban érettségizett a szenei gimnáziumban. Utána, mivel nem vették fel főiskolára, fél évig laboránsként dolgozott. Majd jöttek a katonaévek. Egyenruhában a civil életre vágyott, esténként gondolatai hazakalandoztak, a jövőt tervezgette. Miután hazajött, élete visszazökkent a régi kerékvágásba. Napközben dolgozott, esténként meg hétvégeken rúgta a bőrt a haverokkal. Aztán... „Leszerelésem után körülbelül fél évvel térdtől lefelé fájni kezdett a jobb lábam. Először úgy gondoltam, semmiség az egész, ahogy jött, úgy el is múlik. Bár egy kicsit furcsál- lottam, mert nem emlékeztem rá, hogy megütöttem vagy megerőltettem volna, s nem tudtam mivel magyarázni, hogy ilyen hirtelen, egyik napról a másikra, egyszer csak fájni kezd a lábam. Aztán, mert a fájdalom nem akart szűnni, elmentem orvoshoz. Kenőcsöt adott, de a ke- negetéstől nem enyhült a fájás. Megvizsgált egy másik orvos is: ő csontgyulladást állapított meg. Injekciókat kaptam, ám ez a kúra sem bizonyult eredményesebbnek az előzőnél. Közben eltelt négy hónap, a fájdalom meg csak erősödött. Akkor befeküdtem a pozsonypüspöki kórházba, de hiába szedtem másfél hónapig a gyógyszereket, kaptam az infúziókat, az állapotom semmit sem javult. Ellenkezőleg. Már nemcsak a lábamban éreztem kínzó fájdalmat, amitől járni is alig bírtam, fokozatosan átterjedt a derekamra is. Nyolcvankilenc decemberében aztán megtalálták a bajt: a röntgenfelvétel kóros elváltozást mutatott egy csigolyámon. Ettől kezdve minden felgyorsult körülöttem. Kiderült: műteni kell, a beteg részt mielőbb el kell távolítani. Ha kell, hát kell, csak segítsenek már valahogy, gondoltam, mert egyre rosszabbul éreztem magam. A kramárei kórházba kerültem, de csak két hétig voltam ott, mert az orvosok azt javasolták: jobb lenne, ha Brünnben végeznék a műtétet. Át is szállítottak, és részletes kivizsgálás után tizen! ót órás műtéttel - elölről is, hátulról is vágva - csaknem az egész csigolyát eltávolították, s a kioperált részt a lábamból vett csontékekkel pótolták. Mivel a diagnózisról senki nem beszélt velem, úgy gondoltam, most, hogy túl vagyok a nehezén, már semmi baj nem lehet. Akkor csodálkoztam csak el, amikor visszahoztak Pozsonyba, s a volt állami szanatóriumba, vagyis az onkológiára vittek utókezelésre. Kezdtem megérteni, hogy ha ezen az osztályon, rákos betegek között kell feküdnöm, akkor esetleg én is... Nem akartam elhinni, de megnyugodni sem tudtam, mert a fájdalom nem múlt el. Ettől teljesen kilátástalannak éreztem a helyzetem, mert minduntalan arra gondoltam: ha a fájás még most, a műtét után sem szűnt meg, akkor tényleg nagy baj van. Szerencsére kiderült: a műtét során a csigolyák közé szorult egy idegvégződés, az okoz fájdalmat. Megint Brünnbe kerültem, és újra megműtötték. Itt aztán már annyit megtudtam egy fiatal orvostól, hogy a csigolyán olyan kóros elváltozást azonosítottak, amely, ha nem távolítják el, rákot okozhatott volna. Mint mondta: szerencsém, hogy nem terjedt el, egy helyen volt csak, így ki tudták venni. Nem ijedtem meg, mert tudtam, hogy az orvosok mindent megtettek értem, én meg éreztem magamban elég erőt, hogy harcoljak az életemért. Kellett is az erő, mert miután megint visszahoztak Pozsonyba, az onkológiára, négy hónapig fel sem kelhettem az ágyból, s amikor végre felállhattam volna a hosszú fekvésből, nem tudtam járni. Húsz-egyné- hány évesen lépésről lépésre tanulStartvonalon állok (Méry Gábor felvétele) EGY BETEGSÉG TÖRTÉNETE tam járni, mint a kisgyerek. Nem volt könnyű, mert fizikailag teljesen legyengültem, húsz kilót fogytam. Azokban a percekben, ahogy sikerült megtennem az első bizonytalan lépéseket, megértettem: számomra az élet mostantól fogva igazi küzdelem. Küzdelem a fizikai erőért. Egyre többet próbáltam talpon lenni, járkálni, mozogni. Később pedig, amikor megengedték, kitartóan úsztam. Keményen küzdöttem a méterekért, nem lazítottam. Volt úgy, hogy ítéletidőben is elindtultam az uszodába. Hiába mondták, hogy normális ember ilyet nem csinál, nekem mennem kellett, engem nem tarthatott vissza semmi. Tavaly felfedeztem egy jó kondicionálótermet, azóta oda járok. A súlyzók, a torna az életem. Amíg bírom, tudom, hogy nagy baj nem lehet. Bent a kórházban számtalanszor elképzeltem, milyen lesz, ha hazaengednek, elfelejthetem, amit átéltem, és egészségesen élhetek. Brünnben az a fiatal orvos, akit már említettem, többször is vigasztalt: attól, hogy te ezek után nem focizhatsz, ugyanolyan ember vagy, mint bárki más. Ha erre gondoltam, még nagyobb mehetnékem volt, még erősebb vágyat éreztem, hogy kikerüljek végre. Sajnos az élet tartogatott még csúnya, kellemetlen helyzeteket. Az egyik gyógyszer mellékhatásaként teljesen kihullott a hajam. Nem csináltam én ebből nagy ügyet, úgy vettem a dolgot, hogy ez a felépülésem ára. Eszembe se jutott, hogy emiatt elbújjak a világ elől, társaságba jártam, mint mindenki, bár éreztem, olykor bizony megfordulnak utánam az emberek. Közeli ismerősök váltak tartózkodó idegenekké. Amióta újra egészséges vagyok, igyekszem nem foglalkozni a történtekkel. El akarom felejteni. Miért kellene most már életem végéig félelemmel, szorongással ébrednem? Néha persze vannak dolgok, amelyek felidézik a nehéz napokat. Nemrég megtudtam, hogy az egyik fiú, akivel együtt feküdtünk az onkológián, már nem él. Rákos daganata volt. Magamat áltatnám, ha azt mondanám: sohase gondoltam a legrosszabbra. Vagy hogy én tépelődés nélkül beletörődtem volna a helyzetembe. Igenis, faggattam a sorsot, hogy miért éppen én, hiszen nem voltam komoly beteg soha, nem dohányoztam, inni sem ittam. Egyetlenegy apróságot találtam csak a múltamban, amely gyanakvóvá tett. Katonaéveim alatt egészségre káros üzemanyaggal dolgoztam. Néha elhitettem magammal, hogy talán ez okozta a bajt. Talán. Nem vehettem biztosra, ugyanis azoknak, akikkel együtt szolgáltam, semmi bajuk sincs. Egyedül nekem. Miért? Hol, mit, ki ellen vétettem, hogy így büntetett a sors? - tűnődtem. De amikor láttam magam körül a három-négyéves gyerekeket hasonló problémákkal, megértettem: teljesen felesleges a kérdés, nincs értelme a tépelődésnek, mert úgyse lehet megállapítani, mi okozta a bajt. Különben is, örülök, hogy egészséges vagyok. Százszor, ezerszer megfogadtam a nehéz napok alatt, hogy ha egyszer meggyógyulok, és kiléphetek a kórház kapuján, új életet kezdek. Nem egészen sikerült, mert nem is sikerülhetett. Ez az »új élet tiszta lappal« elképzelés csak a kórházi ágyon, a bajban létezik. Arra jó, hogy megkapaszkodjunk egy kicsit. Idővel azonban, ahogy a dolgok szép lassan rendbe jönnek, megfeledkezünk korábbi fogadalmainkról. Fejembe vettem, hogy leküzdöm a rossz tulajdonságaimat, de ma ugyanolyan csökönyös vagyok, mint azelőtt. Néha nagyon is érzem, hogy magam ellen cselekszem, de ki tudja megmondani, mi árt és mi nem? A betegség három évet elvett az életemből. Startvonalon állok, mint az a fiatalember, aki épp befejezte az iskoláit. Csakhogy én már nem vagyok tizennyolc éves. De a nagy lehetőségtől, úgy érzem, engem sem foszt meg az élet.“ Tallósi Béla 1993. VI. 20. Q Vasárnap
