Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-20 / 24. szám
ÜBUJBSBfl * 9 3 19 93. VI. 20. Beszélgetés TORNAI JÓZSEFFEL, a Magyar írószövetség elnökével A Szlovákiai Magyar írók Társaságának meghívására a napokban Szlovákiában tartózkodott Tornai József, a Magyar írószövetség elnöke. Kétnapos ittléte alatt találkozott a pozsonyi magyar írókkal, a Szlovák írók Asszociációjának vezetőivel, s a Szlovákiai Magyar Könyvnapokon dedikálta új verskötetét, a Pünkösdi lobbanást, amely a Püski kiadónál jelent meg, az ünnepi könyvhétre. Az egykori ellenzéki költőt először arról kérdeztük, igaz-e, hogy feszült helyzetben vette át az írószövetség irányítását?- Ez nem egészen igaz, mert Jókai Anna, aki a jelenlegi köztársasági elnöktől vette át a kormányzást, nagyon ügyesen vezette a hajót. Egyébként a posztra maga Göncz Árpád javasolta, miután megválasztották államfőnek. Göncz Árpád jótékony hatással volt a szövetségre, Jókai Annának tehát ilyen szempontból előnyös helyzete volt. Persze, szembe kellett néznie egy-két feszültséggel is, például akkor, amikor megjelent Csoóri Sándor emlékezetes cikke az asszimilációról, de ennek ellenére a rá jellemző megértéssel vezette a szövetséget. A helyzete inkább akkor nehezült meg, amikor a szövetség kritikai szakosztálya egy nagyon határozott átrendezési javaslattal állt elő, aminek a lényege egyfajta intézmény- ellenesség volt. A szakosztály azt hangoztatta, hogy a szövetség abban az állapotában egy régi, szocialista típusú intézmény, s ezt meg kellene változtatni. Létre is hoztak egy úgynevezett reformbizottságot, ám ennek a javaslataiból a közgyűlés mindössze annyit fogadott el, hogy csökkenteni kell az elnökség taglétszámát, meg kell szüntetni a főtitkári pozíciót, az alelnöki posztot, az elnök mellé viszont föl kell venni egy ügyvezető igazgatót, aki a gazdasági ügyeket kézbe veszi.- A feszülő ellentétek dacára, mint említette, mindössze négyen léptek ki a szövetségből. Erről két dolog juthat az ember eszébe: vagy létezik valamiféle konszenzus, vagy pedig érdektelenség uralkodik az írók körében.- A történethet az is hozzátartozik, hogy a közgyűlést megelőző utolsó választmányi gyűlésen - a reformbizottság tagjaként - én az író- szövetség feloszlatását javasoltam, azzal érvelve, hogy túlméretezett intézmény, s hogy a szövetséghozzon létre egy bizottsságot, amely megalapítaná az írók egyesületét - egy két-háromszáz tagból álló, valóban alkotói közösséget. Ezt a javaslatot senki sem támogatta. Az írótársak azzal a nagyon természetes érvvel éltek, hogy erre az irodalmi központra (főleg most, hogy a magyar irodalom így kitágult a külföld felé is), már csak az érdekvédelem okán is feltétlenül szükség van. S a szövetségnek még mindig nagy a presztízse.- Ön tegnap, a pozsonyi írókkal tartott találkozón említette a posztmodern terrorát Magyarországon. Mit értsünk ezalatt?- Persze, a terrort metafizikus értelemben kell használni. Azt hiszem, nem is én használtam a kifejezést, hanem valaki a jelenlevők közül. Kétségtelen azonban, hogy ez az irodalmi irányzat, amely jó néhány lapot is a kezében tart, nagyon szeretné, hogy ha kritérium lehetne az irodalmi értékek megítélésében. Én egyáltalán nem tagadom a posztmodern kritériumi jelenlétét, de azt vallom, hogy ugyanúgy, mint a politikában, az irodalomban is a pluralizmusnak kell érvényesülnie, hiszen a magyar irodalomban sok másféle modern és konzervatív irányzat is jelen van. Nem lenne jó, ha egyfajta egyoldalúság alakulna ki. Ezért örülök annak, hogy ennyiféle folyóirat és lap létezik, s hogy ezek a lapok, hála istennek, rendkívül különböző esztétikai és talán politikai felfogást képviselnek.- Nemrég olvastam egy tanulmányt, amely idevágó példa is lehet. Az meg sem lepett, hogy az illető szerző mondjuk Juhász Ferencet nem kímélte, de az már szinte perverziónak tűnt, hogyan igyekezett eltörpíteni Pilinszky Jánost, Weöres Sándort...- Ez az egyoldalúság az emberi természettel együtt jár. Persze, küzdeni kell ellene. Nem kell elfogadni, nem kell engedelmeskedni neki. Minden Író és költő nagyon higgadtan ragaszkodjon a maga ars poeticájához, és akkor nem lesz baj. Akkor gazdagodunk, ha mindenki a maga útját járja. Ezért sem hiszek az irodalom egységében, ami egy őrült gondolat. Ugyanígy nem hiszek az irodalom föladatában sem. Senki emberfia még igazán nem fogalmazhatta meg az irodalom föladatát, mert minden író a génjeiben hoz egy föladatot. Mindenkinek másvalami fáj. Több beszélgetésen határozottan tiltakoztam az ellen is, hogy az irodalom a nemzetet szolgálja. Szerintem a nemzet szolgálja az irodalmat, mert hiszen az irodalom a nemzet egészének vagy létének a leg- magasabbrendű kifejezési formája. Annál magasabb szinten, mint Vörösmarty, Petőfi, József Attila vagy Juhász Ferenc tette, egyszerűen nem lehet kifejezni. Mi az, hogy ez szolgálja a nemzetet? Azt hiszem, ez a dolgok természetének a teljes mértékű félreértése. Egy író, mint értelmiségi, természetesen tűzhet maga elé feladatokat, de az irodalom feladatairól azért sem érdemes beszélni, mert azok azóta léteznek, mióta az ember beszél, énekel vagy táncol. Ezek a kategóriák túlságosan univerzálisak ahhoz, hogy irodalmi feladatokat lehessen meghatározni, főleg a huszadik század végén. Ilyen szempontból a teljes nyitottság hive vagyok.- Politizáljon-e az író ?- De ne a szövetségben. Mert akkor ott baj lesz. Azelőtt a szövetség volt az egyetlen szabad parlament, politikai fórum. Ezt nem lehetett elnyomni, mert legális szervezet volt. Igaz, azzal a hátránnyal politizáltunk, hogy abból a nyilvánosság elé csak egy-egy mendemonda, szóbeszéd jutott el. A helyzet úgy festett, hogy a választmányban lefolyt nagy vitákat követően, ha például irodalmi estre mentünk, nem az volt a téma, hogy milyen verset olvastál, hanem hogy mi történt a szövetségben. Most, hogy kialakultak a pártok, intézmények, szervezetek, egyesületek, alapítványok, az íróknak lehetőségük nyílt a napi politizálásra. Már aki ezt kívánja. De hogy pártok és táborok vitafórumává váljék a szövetség, az nem lenne jó, hiszen pont az ellenkezője a cél; hogy abban a magasságban, ahol az irodalom mozog, mégis legyen valamiféle átjárás egymás között. S ezt szeretném megőrizni, ameddig csak lehet.- A szlovák kollégák nyilván tájékoztatták, hogyan hullott szét a szlovák írószövetség. Furcsa dolog, hogy Magyarországon, ahol előbb kezdődtek a változások, ez nem történt meg.- Nálunk is van egy írókamara és egy független írószövetség, amelynek, mint Pesten mondják, három és fél tagja van. Elnöke Hernádi Gyula, de nem tudni, hány tagot számlál. Ez olyan mondvacsinált valami. A kamara már komolyabb fórum, van egy lapjuk is, a Lyukasóra. Főtitkára Gyurkovics Tibor lett, s a sajnálatos módon elhunyt Cseres Tibor volt az elnöke. Sajnos, ez sem tölti be funkcióját, hiszen úgy indult, mint egy írói műhely, ahol prózaírók, költők, kritikusok, fordítók gyűlnek össze és szakmai dolgokról beszélgetnek, mert ez a szövetségben nehezen valósítható meg. Ott egyszerűen túl sokan vagyunk. Cseres Tibor is ennek a híve volt, de ott is nehezen valósul meg ez a szándék. Egyébként azon vagyok, hogy ez történjen a szövetségben is, hogy legyenek költői estek, könyvbemutatók, írói megbeszélések. Az utóbbi rendezvény közül ezeket emelném ki. Az egyik az Európai Utasnak a rendezvénye volt, amikor Gerhard Busek osztrák alkancellárnak megjelent az esszékötete. Az estre meghívtuk őt is, s a közép-európai kulturális lapok szerkesztőit is. Még enoél is érdekesebb vállalkozás volt, amikor a magyarországi cigány íróknak rendeztünk egy nagyon sikeres estet a szövetségben a költészet napján. Néhány nappal ezelőtt pedig Sinka István (akit a kommunisták teljesen kitiltottak az irodalomból) összes verseinek megjelenése kapcsán tartottunk egy nagy könyvbemutatót, ahol Csoóri Sándor tartotta a bevezetőt, Medvigy Endre ismertette az életművet. Egy olyan világban, amelyben a költészet állítólag teljesen teret vesztett, olyan tömeg jelent meg a szövetségben, hogy nem fért be a terembe.- Ön tegnap azt mondta, eltűnt a magyar olvasó. Mit ért ez alatt?- Olyan értelemben gondoltam, hogy az egyetemes magyar olvasó tűnt el. Most a táborokra osztott magyar olvasó van jelen. Elég paradox jelenség, de talán ennek is lesz valami eredménye, mert ha a sokféle irodalmi lapot úgy fogom föl, hogy egy-egy műhelyt alkotnak, mint ahogyan azt mindig is szerettük volna, akkor azt hiszem, ez gazdagodást fog eredményezni. Ha ez megtörténik, nem kell sajnálni, hogy széttöredezett az olvasótábor.- A tavaly augusztusban Keszthelyen rendezett találkozón jöttek össze első ízben a világ különböző tájain élő magyar írók. A főbeszámolót ön tartotta, ahol éppen a magyar irodalom egyetemességéről beszélt. A találkozót követően viszont megjelentek olyan sajtóvisszhangok, hogy ha ez a világ összes magyar írójának találkozója volt, miért maradtak távol sokan a ..nagy nevek“ közül?- Néhányan valóban kifogásolták, hogy Csoóri Sándor, Konrád György, Krasznahorkai László, Nádas Péter és mások nem jöttek el. Talán őket kellett volna megkérdezni, miért. Jókai Anna, a szövetség akkori elnöke, rendkívül gondosan ügyelt rá, hogy mindenkit meghívjanak. Konrád Györgynek például, aki régi barátom, mint a nemzetközi PEN elnökének, külön is írt levelet. Mégsem jött el, s azóta sem kaptunk semmilyen választ, miféle meggondolásból. Lehetne teoretizálni, miért maradtak egyesek távol. Talán arisztokratizmusból? Ez lenne a legegyszerűbb. Papp Tibor felszólalásának például az volt a lényege, hogy ha legközelebb engem ide hívnak, és a nagyok nem lesznek itt, akkor nem jövök, mert úgy érzem, engem itt lebecsülnek. De ki tudná előre, ki jön el, ki nem? Erre nem akarok választ adni, mert nem tudok, mindenesetre a szervezők nem hibásak.- Ön szerint meddig viseli el a kortárs magyar irodalom a nemzeti-liberális ellentétet, amely egyre végtelenebbnek tűnik, s egyre kilátástalanabb? Rejt ez magában valamilyen veszélyt?- Azt hiszem, ez nagyon veszélyes dolog. A tegnapi beszélgetésben említettem a tavaly megrendezett Bibó-konferenciát. Azért hoztam fel példának, mert Bibó István valamiképpen a teljes magyar szellemiségnek a szimbóluma. Őt mindenki elfogadja. Arra számítottam, hogy ez valóban egy olyan konferencia lesz, ahol fölenged a jég. Ehelyett mindenki arról beszélt, hogy távolodunk, nem értjük meg egymást. Egyelőre ilyen állapotok uralkodnak.- Dehát vaksággal lennének megverve a szellem emberei? Nem látják, hogy a politika kihasználja és megosztja őket?- Ez ismét olyan kérdés, amire nem tudok igazán válaszolni. Másrészt nem is szeretnék mások helyett. A magam nevében csak azt tudom mondani, hogy én nem fogadom el ezt az állapotot. Egyrészt paradox, mert tudom, hogy ilyen is van, tehát nem tartozom azok közé, akik azt mondják, hülyeség, ilyen nincs. A tapasztalataim alapján azt mondom, nagyon is van, de nem fogadom el. Mert én ugyanúgy viselkedem mindkét tábor tagjaival, legyenek bármily szélsőségesek. Ha például Haraszti Miklóssal vitatkozom a Duna Tévével kapcsolatban, úgy beszélek vele, mint egy régi ellenzéki emberrel, akivel annak idején együtt voltunk ellenzékben. Ehhez igyekszem tartani magam, s úgy látom, ők is elfogadják ezt, a nyilatkozataik alapján tudom, s nyilvánvalóan a megválasztásomban is benne voltak. Ily módon tulajdonképpen a mérleg nyelve tudok lenni, és ezt a politikát fogom követni ezután is. Mégis, döbbenten látom, hogy nem nyílnak meg a közeledés kapui. Egyrészt teljesen nyilvánvaló, hogy az a csőlátásos nacionalista politika, amelyet mondjuk Csurka neve fémjelez, másrészt a másfajta, fölhábo- rodástól tüzelt szemlélet, ahogyan mondjuk egy Landesman-nyilatko- zatból, vagy egy Karsay László-féle könyvből kiderül, amely Keresztelők címmel Bajcsi-Zsilinszky Endrét és Csoóri Sándort oda helyezi Hitler mellé, azt bizonyítják, hogy ezek nem szűkíteni, de tágítani akarják a távolságokat. Ez egy meglévő konfliktusos helyzet, amelynek a kimenetelét az időre kell bíznunk. Én azt az értelmiségi magatartást becsülöm, amely higgadtan enyhíteni igyekszik ezt a hisztériát, és nagyon nem szeretem azokat, akik minden áron botrányt csapnak, és föl sem becsülik a következményeit.- Ez, sajnos, miránk, kisebbségi magyarokra is kihat...- Igen. Nagyon kell ügyelni a higgadtságra. Hogy nehogy ugyanabba az ostoba helyzetbe csússzunk visz- sza ismét, ahová a Horthy-féle politika juttatott bennünket annak idjén. Arról kiderült, hogy katasztrófa, járhatatlan út, csak ellenségeskedéshez vezet, tehát tulajdonképpen önpusztítás, önrombolás. Én Csurkáé- kat azért nem fogadom el, mert végeredményben ennek a tradíciónak a folytatói. Mert ez akármilyen új szövegezésben jelenik meg, ahogyan Bibó megírta: zsákutca,- Engedjen meg egy személyes kérdést: milyen érzés a mérleg nyelvének lenni?- Nagyon nehéz, mert időnként úgy érzi az ember, hogy mindkét oldal elutasítja. A többség, persze, elfogad, s nagyon jólesett tapasztalnom, hogy a könyvhét megnyitóján, amikor lényegében a fontiekről beszéltem, nagyon sokan és nagyon ellentétes táborokba tartozók szorították meg a kezem. Mindeközben mégis tapasztalom, hogy az egyik fél azt mondja: nem tudod magad távol tartani a belpolitikától. A másik fél meg a másik oldalról mondja ugyanezt. Eszembe jut, amikor versrovatvezető voltam a Kortársnál, és visszaadtam egy költőnek az általam rossznak ítélt verseit. Az illető felháborodott és nyilvánvalóan sértő szándékú levélben kérte ki magának, hogy olyan ember mondjon véleményt a verseiről, aki nem tudja megkülönböztetni a trocneust a jam- bustól. A főszerkesztő, látva a levelet, ennyit mondott: hát, ilyen a bányász élete. Az elnöki posztot azért is vállaltam el, mert úgy gondoltam, egyszerűen nem tehetek mást ebben a helyzetben. Borzasztóan egocentrikus embernek tartom magam, de úgy éreztem, meg kell próbálnom, miközben tökéletesen alkalmatlan ember vagyok hozzá, mert ragaszkodom a költői énemhez. Márpedig a kettő állandóan üti egymást.- Hogyan lehet ezt mégis áthidalni, elviselni?- Ha olykor egy-két órára egyedül maradok, akkor azt mondogatom magamnak: barátom, nem szabad elfogadnod, hogy te elnök vagy. Te csak legyél T. J., a költő. Akkor biztosan jól fogod csinálni. Ez nem valóságos szerep, nem szabad azonosulni vele. Akik azonosulnak, azok elvésznek, felfalja őket a szerep. Olykor előfordul, hogy hazamegyek s azt mondom: te jó isten, ma majdnem fölfalt a szerep! Hát erre kell vigyázni. A sárkány szájában megfogózni valamiben, nehogy a sárkány lenyeljen. Ezért adtam le a szolgálati kocsit is, az elnöki sofőrrel, s képzelje, hihetetlen erkölcsi sikert szereztem. Arra nem is gondoltam, hogy ez feszültséget okozhat, hogy egyesek elvárnák, így kell kifejezni a tekintélyt. Azt mondtam: ha nincs meg a költői tekintélyem ahhoz, hogy írótársaimmal megbeszéljem a dolgokat és együtt döntsünk, akkor nem ér a nevem. Azt hiszem, így megmaradhatok önmagámnak. Kövesdi Károly Prikler László felvétele
