Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-08-22 / 33. szám

kezével. Csak Vlelli szeme fur- <^jrult, járásán lenség látszott, észeg ember ki Emikor szembeni nézett rá. entett, és félre- özelről bizalom- arca. Szűk hom- melyből mint az : két lyukacska éppen szépnek ■ni meleg, állati t... A függöny póajtó követke- óinges előzéken méltóztassék

ú folyosóról Ni- :ott, ahol feltűnő adta. Igaz, a tűz- edények is érin- polcaikon, s egy ényes ábrázattal it a telihold az oiktákat nem lemondva, azon á a konyhában olt semmi kukta- gumibot volt, nád pálca, a har- res kézzel állt , és szó nélkül őNikolitsot. agáét.

agyi? — förmedt fogy szabad így ;k!

a szépséghibát, éggel fordult NiMindenben ez méltatlankodott, az óhajtása? Le sem?

:zte a négy férfit. :t. Nem is volf érezte, sőt tudta, r el kell jönnie, ip - gondolta, de a szájában, j, nem vetkőzöm

ij! - mosolygott óinges. - Látom, inni. Parancsolja, is?

jónak látják lépést hátrált.

— Na, üssétek - mondta. — De ne lazsáljon senki.

A három férfi, aki szemmel láthatóan félt a trikóingestől, nagy ügybuzgalommal agyba-főbe verte Nikolitsot. Nem kapkodtak, de szaporán dolgoztak. Ügy verték, ahogy a tüzes vasat verik, gyorsan, hogy ki ne hűljön. Közben-közben csak néhány kiáltás volt hallható.- Nem tetszik a gyapot, te büdös?- kérdezte a gumibotos.-Mert te mindent jobban tudsz!- kiáltotta a bambuszpálcás.

A harmadik, akinél nem volt ütőszerszám, és csak pofozással foglalkozott, jobbára általános szidalmakkal illette Nikolitsot.-Nesze, cinege! Nesze, lófogú! Nesze, te lábmoslék! - kiabálta, miközben a pofonokhoz lendületet vett.

A behívóember nem vett részt a verekedésben. Ösz- szevont karral állt és várt, s csak néha, amikor egy kis rés nyílt, rúgott egy teletalpast Nikolits fejébe. Látszott, hogy ő nem volna köteles dolgozni, de jó példát akar mutatni társainak. Amilyen buzgalommal láttak hozzá, oly hirtelen abba is hagyták a verést. A három férfi hátralépett, s a gumibotos rágyújtott cigarettájára, mely eddig gyújtatlan fityegett a szája sarkában. Nikolits, bár a feje megfájdult, és térde is remegett egy kicsit, nem érezte magát rosszul. Inkább köny- nyűnek és felszabadultnak érezte magát, mint egy fárasztó, de szép hegyi túra vagy egy jó masszázs után. Szorongása, mely eddig rejtve gyötörte, megszűnt létezni. Mozdulni azonban nem mert, míg csak a tri- kóinges rá nem mosolygott, és ki nem nyitotta a konyhaajtót.- Erre méltóztassék.

Nikolits elindult, megállt. Nem tudta, szokás-e ilyenkor borravalót adni. Óvatosan egy tízforintost helyezett az asztal sarkára, melyet a gumibotos, mély meghajlással, zsebre tett. Nikolits végigment a folyosón, és kilépett a kávéházba. Szeme csillogott, sápadt arcát befutotta a pír. Igyekezett fürgén, katonásan mozogni, mert attól tartott, hogy egy kicsit biceg. Leült a felesége mellé, és elégedetten megnyalta a szája szélét.

Még egy negyedórát ültek a Niagarában. Aztán visszatértek a szállodába, s másnap hazautaztak a falujukba, az isten háta mögé.

S egyben elbocsátotta a kesztyűs gyönge kezet. Elhalványult. A mellébe az a gondolat nyilamlott belé, hogy: íme az én feleségem, más felesége!

Az asszony megérezte Ábel gondolatait és szintén elhalványult egy percre. Aztán ismét elmosolyodott.- Ülj le kissé, — rebegte Ábel, — beszélgessünk. Ez ugyan rideg hely. Ha valaki jön, végy fel egy könyvet és nézegesd.

S hogy az asszony leült, hosszan nézett a szemébe:- Boldog vagy-e?

Az asszony lehunyta a szemét. Csak percek múltán felelt:- Nem lesznek többé holdas estéim.- De máskülönben?

Az asszony vállat vont:- Nem rossz ember. Kissé unalmas, kissé akaratos, de figyelmes. Inkább rokon, mint félj. Kellemetlenebb, hogy magához vette az anyját meg a nénjét. Az én anyám is velünk van. Én nem vagyok a háznál senki.- Hát itt laktok már?- Itt. Egy hónapja. Csodálkozva nézel reám. Bocsáss meg, hogy nem írtam. De olyan furcsa. Azt gondoltam, hogy el foglak feledni. Akartam. Nem lehet. Úgy érzem, mintha testvérem volnál. Mindennap gondolok reád. S van olyan nap, hogy minden órában.

Ábel szeme elnedvesült.

Eszter látta ezt, de félrenézett, mintha nem látná. Végigtekintett a könyvek falán. Aztán ismét Ábelra fordult az arca:

— Egy beteged megismert, és elkísért kis darabig. A nevét se tudom.

Az orvos éppen csirkecombot faragott. Ha egy perccel előbb vagy utóbb kérdezi a feleségét, bizonyára megütközött volna a színe változásán.

De így az ügy elintéződött az egykedvű válasszal. A házhoz jártak nők is, férfiak is. Gyakorta megtörtént, hogy a hálás természetű betegek ajándékot vittek a feleségének, különösen vidéki betegek. Vittek neki nyulat, tojást, csirkét, spárgát, bort, mindenfélét s elhálálkodtak a konyhán.

De az asszony mégis megdöbbent. A félje bizonyosan a kocsijából látta őket? Mi történik, ha gyalog találkozik velük?

S a tányérjába bámult.

Egy percnyi csend következett. A három nő szeme Eszter arcára fagyott. Az anya aggodalmasan, szinte ijedten nézte. Az anyósa a szeme szögletéből. Az ángya, mint a vizsla, mikor vadra áll.

A fiatalasszony érezte azt a három különböző nézést. Belenyúlt az almáskosárba és elmosolyodott:

— No, megfogadtam Károly tanácsát: mától kezdve minden este elfogyasztok egy almát, de csak egy kicsit.

Sohasem evett almát. Nem szerette.

Az orvos elégedetten bólintott:

— Látom, hogy okosodok

S evés közben újra elmagyarázta, hogy az almában micsoda savak rejlenek? hogyan hatnak azok a vérre, a májra, az idegekre.

— Gondoltam: az írás sokszor áruló. De el se jöhetek: mink már többé nem találkozhatunk. De aztán arra gondoltam, hogy te jó és becsületes vagy és szeretsz engem.

Ábel szeme megtelt könnyel.

Eszter a pultra könyökölt. Mosolygott:

— Miért kötelezne engem a házasság arra, hogy hátat fordítsak ... annak, akit... aki engem szeret? Megesküdtem arra, hogy hű leszek, de arra nem, hogy téged elfeledlek.

Folyékonyan beszélt. Látszott rajta, hogy olyan gondolatokat mond el, amelyek nem abban a pillanatban keletkeztek a fejében.

— A lelkiismeretem nem mond ellent, — ez nekem a-fő. A féljem... Gondolkodtam azon is, hogy a féijemnek elmondom ... Hogy a beleegyezését kérem. Gondoltam, hogy vele jövök el, hogy összeismerkedtetlek, és eljársz hozzánk látogatóba, ebédre, vacsorára. De ez mégis lehetetlen.

— Lehetetlen, - rebegte Ábel, — a férjedet gyűlölöm én, gyomromból gyűlölöm. Bocsáss meg: talán igaztalan vagyok iránta.-Ő is gyűlölne téged. Ám nekem vigyáznom kellene a nyelvemre: nehogy előtte is bizalmasan beszéljek veled.

— Lehetetlen.

— Lehetetlen.

Egy öregúr nyitott a boltba. Az asszony az órára tekintett, s fölkelt.

— Csak egy percre maradjon még, kérem, — mondotta Ábel üzletiesen.

S az öregúrhoz fordult.

— Azt a legújabb törvénykönyvet, öcsém - szólt az öregúr.

— Nincs, - felelte Ábel kedvtelenül.

— Amelyik a kirakatban van.

— Az már el van adva.

És elvörösödött. Életében először történt, hogy kárt okozott a gazdájának.

Az öregúr kedvtelenül nézett, s megfordult, elkocogott.

— Hát láthatlak? - kérdezte Ábel. — írj, hogy mikor és hol akarod?

— Írni nem írok, Ábel. Az írás véletlenül a férjem kezébe kerül és... veszedelmes. Óh, nem tőled tartok! A posta, az elvesztés, vagy az itatós papiros, vagy bármi véletlen csekélység árulóm lehet. De... eljárok vasámaponkint a servita-templomba... Pont három órakor. A templom tiszta hely...

Megszorította Ábel kezét, ránézett, hosszan, melegen és búsan. Mintha azt mondaná: Megcsókolnálak! De már nem szabad!

S elsietett.

* * *

Vasámaponkint a templomban találkoztak. Ábel többnyire a leghátulsó pad mögött állott. Eszter megérintette, amikor mellette elhaladt. Beültek egy homályos padba. Eszter térdelve imádkozott, aztán visszaigazolt a padra, s ültek egymás mellett,- mint két veréb az ágon.

Ha nem volt közelükben senki, néhány szót susogva váltottak. Ha ült ott valaki, Ábel megfogta Eszternek a kezét, és tartotta a kezében hosszasan, némán.

Olyankor a két kéz melegsége egybeáramlott. És ők azt a meleget abban a tömjénillatos homályban a szívük melegének érezték.

Aztán hazaindultak. Ábel elkísérte valameddig a kevéssé forgalmas utcákon.

Sokszor szerette volna mondani: Gyere el hozzám! Az asszonynak is a nyelvén volt sokszor a kérdés: Hol lakói? — De egyik se mondta ki.

Ábel azt gondolta: Bizonyára nem jönne.

Eszter azt gondolta: Minek mondaná meg a lakását, hiszen én úgyse mehetek hozzá.

Az asszony a Zöldfa utcában lakott. Ábel eleinte csak a Hatvani utcáig kísérte, aztán a Magyar utcán át tovább és tovább.

Az orvos egyszer vacsora közben megszólította az asszonyt:

— Ki kísért a Hatvani utcán át?

Az asszony elhalványult.

— Egy beteged, — felelte azon a nyugodt, igaz hangon, amelyen Évának minden leánya hazudik.

Görög és latin szavak is forogtak a magyarázatában, de a nők már megszokták. Ha nem is értették, rásejtették valamire. Az orvos sokszor megmondta nekik, hogy ami görögül van, azért van görögül, mert magyar szó még nincs reá.

Akkoriban kezdődött az orvosi ficdag nyelv.

És ő mindig azon a nyelven beszélt.

Ami érdekes betegségek fordultak meg a műtermében, mind elmondta. Vélte, hogy a nőknek is érdekes.

S mulatott azon, ha borzadoztak.

Egyszer elmondta, hogy a bécsi boncoló teremben egy külön kád volt, amelybe a levágott kezeket és lábakat dobálták, ők aztán óra végén újságpapirosba göngyöltek egy-egy kezet vagy lábat és hazavitték, hogy otthon is boncolgassanak, vizsgálódjanak.

Eszter fölkelt az asztaltól és kitámolygott.

Az orvos kacagott rajta.

— Meg kell szokni! — mondta, — orvosnénak nem szabad az ilyesmitől irtóznia!

S másnap, hogy szoktassa, elmondta, hogy egyszer egy operai énekes asszonynak a szívét pakolta be, s kitette a tornácra a hidegre, — egy favágó ellopta.

De már ettől az öregasszonyok is csaknem megbetegedtek, hát az orvos aztán illőbb történetekkel mulattatta őket.

Máskülönben megvoltak csendes egyetértésben. De a három öreg nő három sötét felhőként borongott a fiatal pár egén. Némán gomolyodtak egymás felé, ideiglen csak a napsütött oldalukkal.

Maguk is féltek az első villám megjelenésétől.

A lakásuk különben ötszobás volt. Az egyik kis szobában Kardosné lakott, a másikban az öreg Eördöghné meg a húga. A legnagyobbik szoba ebédlő és szalon volt. A másik a fiatalok hálószobája. S egy világos utcai szoba a rendelő szoba. Azt gipszfal választotta ketté: a betegek várószobája volt a nagyobbik fele.

A feszültség a nők között mindjárt az esküvő után keletkezett. A doktor anyja, afféle erős énakarom-asszony, rendezte be a lakást, a maga kisvárosi ízlése szerint. Ó fogadta a cselédeket is s az ő kezében volt mindjárt kezdetben is a főzőkanál meg a kulcsok karikája. Azt mondta, hogy csak addig, míg a fiatal menyecske bele nem tanul. De aztán a doktor mindig csak neki adta ki a konyhapénzt, s a főzőkanál is az ő kezében maradt.

A fiatal doktomé elment reggelenkint a cseléddel meg Lidi nénivel (az öreg kisasszonnyal) a bevásárlásokra, aztán segítge- tett a konyhán, de a két öreg nő alig engedett valami munkát a kezébe. Csak ők tudtak mindent, miből mi kell, hogy kell, hogy nem kell. Mindent kimértek, mindent felhasználtak, mindent spóroltak. A levest csak ők tudták megfűszerszámozni. A befőtteket csak ők tudták elrakni. A szalonnát csak ők tudták abárolni. A tejfelt csak ők ismerték meg, hogy igaz-e. S ha egy tojásra ránéztek, még tán azt is tudták, hogy tyúk kelt volna-e belőle vagy kakas?

Pedig hogy szeretett volna a fiatal asszonyka is gazdasz- szonykodni! Oda-odaállt fehér kötényben, és tekintgetett, miben segíthetne? De csak olyan volt köztük, mint Pupák Guszti a cirkuszban.

Egyszer zsírt sütöttek, s neki a kezére feccsent egy lángoló zsírcsepp: megégette a kezét. Befut nagy ijedten a férjéhez:

— Adj valamit! Jaj, nézd: megégettem a kezemet!

A doktor ránevetett:

— Ilyen csekélységért szaladsz te orvoshoz! Fújj rá, aztán megvan.

Másnap vasárnap volt. Ábel megpillantotta az égést. Sajnálattal kérdezte:

— Mi lelte az édes kis kezedet?

S a kezébe vette. Gyöngéden rálehelt, és megcsókolta a sebet.

— Majd elmúlik, kedves.

Este a doktor mégis adott valami olajat a felesége kezére. De úgy öntötte rá, olyan hivtalosan, tudományosan, mint akármelyik más betegére, és ugyanúgy kötötte is be.

— Nohát most már nem halsz meg.

(Folytatjuk)