Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-22 / 33. szám
• Ugyanerre az útra, ugyanerre a nyelvtanfolyamra korábban is elszánhatta volna magát. Vagy öt-tíz 0 évvel ezelőtt még eszébe se jutott ilyesmi?- Nem, egyáltalán. Miért éreztem volna fontosnak, hogy én Amerikában tanuljak? Ki gondolt ekkora változásra? Azt hittem, Magyarország örökre ott leledzik majd a szocializmus áldott állapotában, erre kinyílik előttem a nagykapu, és én ott állok bután, tétován. Ahelyett, hogy nyelveket tanultam volna, végigsportoltam több mint húsz évet, amiből csak annyi hasznom van, hogy mindenem fáj, mindenem összetört, minden ízületem ki van csavarodva. Az apámra is neheztelek. Úgy halt meg, hogy tárgyakat, holmikat hagyott rám, ahelyett, hogy a nyelvtudását hagyta volna örökül. • Ott legeslegbelül milyen fájdalmakat, mekkora elváltozásokat észlel? — Lelki ficamaim nincsenek, ezt merem állítani. Én nem vagyok hajlandó... hogy is mondjam?... negyvenen felül már tényleg nem illik nagyokat hazudni, nem kifizetődő dolog. Még a témát is kerülöm, ha érzem, hogy arra kényszerülnék. Amíg fiatal az ember, az is hozzátartozik az életéhez, hogy megpofozzák a rendőrök. Marháskodtunk, összecsaptunk olykor mi is, levágták a hajunkat és ezt nem nagyon szerettük. Olyasmire azonban, hogy ennek politikai okai vannak, soha nem ■0- gondoltam. Aztán kezdett kinyílni a szemünk, és a világ is jobban érdekelt bennünket. Akkoriban már sok minden nem tetszett. Nyomasztott például, hogy csak négyévente lehetett Nyugatra menni, és a „hova, miért, minek?“ kérdésekre választ kellett adni. Ez a kegyetlen szűrés döbbentett rá igazán, hogy nem is olyan jó világban élek. Csakhogy most mindenki azt állítja magáról, hogy ő rendes gyerek volt... ezért utálok erről beszélni. Mert én nem voltam az. Én ugyanúgy szenvedtem ettől az egésztől, mint mások, és azt kell hogy mondjam: így utólag, hátratekintve, borzasztóan nevetséges, hogy mi mennyire féltünk. Mitől tartottuk mi olyan erősnek a régi rendszert, ha egy fuvallat elvitte? • Tavaly, tavalyelőtt bizonyára másféle kérdések foglalkoztatták, mégsem volt mehetnéke.-Nem volt, mert nem lehetett. Bírósági tárgyalás folyt ellenem. Meg kellett vámom, hogy a dolgok tisztázódjanak. Volt ugyanis egy autóbalesetem. Belerohantam hátulról egy Volvóba. • A „sárga dosszié”?-Igen, kínaiak ültek benne, de nem halt meg szerencsére senki. Hajtottam. .. későn vettem észre. • Későn és becsípve? — Finoman fogalmazva. Be voltam ugyanis rúgva. Ittas járművezetésből eredő súlyos testi sértésért vontak felelősségre, és amíg le nem zárult az ügy, nem akartam elmenni. Most vége. Egy évet kaptam három évre felfüggesztve, de nem ez az igazi büntetés. Aki átélt már ilyet, az tudja, mire gondolok. Amit belül érez az ember, azt egy életen át hordja. Ennél jobban semmi sem tud fájni. Tavaly tehát emiatt nem indultam el, most meg itt ez a négy film... ezt meg kell csinálnom. Élő kell teremtenem a pénzt, hogy legyen miből élnem és a lányomnak is hagynom kell valamit, hiszen tizennyolc éves. A jó ég tudja, mi minden történik majd velem... messze leszek tőle, gondolnom kell az ő helyzetére is. 1993. VIII. 22. • A Katona József Színházban, ugye, nyolc évet töltött?-Nyolcat. Nyolcvanegytől nyolcvankilencig. • Volt még ezután valami fix pont az életében? — Rengeteg. Hol itt, hol ott vendégeskedtem. Főleg a Nemzetiben, amit nem néztek jó szemmel. Főleg azért nem, mert a Csiszárhoz szerződtem, akire ráfogták, hogy Grósz- káder. Tévedés, de hagyjuk! Azda- kot játszottam A kaukázusi krétakörben és Sebők Zoltánt az Elveszett paradicsomban. Brecht és Sar- kadi. Azdakot szerettem, Sebőköt nem. Tíz évvel voltam idősebb a szerepnél. Nem akartam belemenni, aztán mégis elvállaltam, mert Taub János ragaszkodott hozzám. Azdak, Csiszár mellett, csupa öröm volt. Cserhalmi György New Yorkba készöl Nagy út előtt áll. Hat hónapra New Yorkba megy. A Hunter College diákja lesz negyvenöt évesen; angolul tanul majd napi hat órán át. „Néha megijedek. Nyakunkon az ősz, elmúlik az év és indulhatok. Ahogy közeledik az időpont, január vége, egyre jobban félek. Amikor hívtak, nem mentem, most nem vár senki, hát nekivágok. Egyszerűen szégyellem már.... nem vagyok birtokában egyetlen világnyelvnek sem. A Hunter College fél év alatt gatyába ráz, legalábbis így hírük. És ha nem verem el az összes pénzem, akkor maradok egy kicsit. Körbecsavargom Amerikát.“ Ami a hátralevő öt hónapra maradt: négy film- és két színpadi szerep. Forgatás Csehországban és Bulgáriában, októberben András Ferenccel, a Balatonnál, majd a franciákkal, a Vörös higanyban. Közben Othello lesz Nyíregyházán, Verebes István rendezésében és Bartók Mandarinja Eszenyi Enikő meghívására, a Vígszínházban. Patakokban folyt rólam a víz az előadás végén, majd lerohadt a gatyám, annyira megmozgattuk a figurát. Ott nem lehetett vakarózni, lustálkodni. • Taubnál igen?- Ott sem. Csakhogy az más darab és más szerep volt. Egy hülye, unatkozó értelmiségi. Nem illik ilyet mondani, de már elszállt rég az idő az Elveszett paradicsom felett. Ezt úgy írta meg Sarkadi, hogy kielégítse az akkori magyar kultúrvezetést. Csodákra pedig Taub sem képes. Neki ugyanolyan fenntartásai vannak a darabbal szemben, mint nekem. Utólag tudtam meg, hogy csatolt áruként kapta; el kellett vállalnia, hogy megrendezhesse a Vihart. • A Peer Gyntöt sem szereti? Ez lett volna a harmadik főszerepe a Nemzetiben, de lemondott róla.-Akkor már nagyon oda voltam. Iszonyúan fájt a vesém. Tömtek a sok „drazséval“, és nem adtak hozzá kísérőgyógyszert. Kicsapódott a véremből a kálium és estem össze szépen. Amíg rájöttek az orvosok, hogy hol hibáztak, teljesen legyengültem. Sem szellemileg, sem fizikailag nem voltam abban az állapotban, hogy Peer Gyntöt játszhassak. Aki erre azt mondja, hogy részeges disznó vagyok, az menjen el a filmarchívumba, és nézze meg, mit dolgoztam huszonkét év alatt. Százötvenhárom film. Aki ennyit forgat, az nem ihatja át az életét. Nem tagadom, néha derekasan bírok vedelni, mert szeretem a jó bort, de azon a napon, amikor játszom, nem iszom soha. És nem azért, mert rengeteg negatív példát láttam, hanem mert így alakult... a verseny napján nem iszik az ember. A Peer Gynt idején különben átkozottul összefogtak ellenem. Igen, az „agytröszt“. A parnasszus lovagjai. Körbetelefonálták egymást és úgy döntöttek: veszítsük el ezt a fiút egy időre, tűnjön le a térképről. Ment is ez a játék vagy két évig, amíg csak azt nem mondtam, hogy vége! Magyar- országon örömmel „temetnek“, de a „feltámadást“ nem szeretik. Ha egyszer leírnak valakit, akkor az ne legyen. Azt el kell felejteni. Latino- vitsot és Őze Lajost is élve akarták eltemetni. Voltál? Ne legyél már! Menj el nyugdíjba, rokkanj meg, költözz el, ne lássanak, tűnj a francba ! - így gondolkodnak. Egyesek. A közönségnek szerencsére más a véleménye. • Kilencvenegy telén Labdatér néven színházat alapított a Városligetben. Egyetlenegy bemutatóról hallottam csupán, és arról sem a legjobbakat.-Annyi kudarcról beszélhetnék hosszasan! Arról, hogy nem kaptuk meg a pénzt, amit az önkormányzat ígért. Nincs kedvem belemélyedni, annyit azért mégis elmondok: ha bátrabbak vagy megalázkodóbbak vagyunk, talán több sikerrel járunk. Kunyerálni kellett volna, bankcézároknál előszobázni, főgórékkal értekezni. Egyszer mentem el, az is elég volt. Majd elhánytam magam az undortól. És akkor, igen, úgy döntöttem: nem fogok én már színházat igazgatni soha. Büntessek, vagy anyagilag sújtsak embereket, mert hiába könyörgök nekik? Máshogy nem nagyon megy, de hogy jövök én ehhez? • Volt egy filmterve is, az is meghiúsult?- Arra sem volt pénz. Illetve csak egy kevéske alaptőke, ahhoz kellett volna hozzákoldulni. • Ha nagyon akarta volna...- Igen, talán nem igazán akartam. Úgy éreztem, van nekem elég bajom, minek keressek újabbat? Elgyá- vultam, ez az igazság. • És akkor fogta magát, vett egy házat... hol is?- Kékkúton. • Hogy nyugodtan, egyedül élhessen egy eldugott kis Balaton melletti faluban, ahol még csak telefon sem zavarja.- Kivágnám azt is, aki be akarná szerelni. Tévém is csak a lányom miatt van, nekem az sem kell. A ház, az igen! Kujtorogtam, nézelődtem, egyszer csak meglátom üresen, lakatlanul. Kérdezem a szomszédokat, tudják-e, kié, mert ha eladó lenne, szívesen megvenném. A miénk, felelték. És el is tetszenének adni? El, fiatalember. És akkor másnap megvettem úgy, ahogy volt, a beomlott hátsó résszel, az istállóval és a szénapajtával. A víz és a gáz beszereléséhez mesterembert hívtam, az ácsmunkát, a tetőfedést, a betonozást nem bíztam másra. Azelőtt mindig lelkiismeret-furdalásom volt, ha két hétig nem dolgoztam. Kin élősködőm én? - ez járt a fejemben mindig. Amióta van ez a ház, két napig is nyugodtan fekszem, mert nem érzem azt, hogy parazita vagyok. Ott élek lent, onnan járok dolgozni, onnan megyek majd Nyíregyházára is velencei mórt játszani. • Fehér Othellót? — Kitalálta már ezt a Verebes. Lesz majd egy fekete maszkom, amelyet időnként az arcom elé teszek. • Az élettapasztalat, gondolom, megvan a szerephez. — Értem a célzást. A féltékenység. .. Vége már a nagy szerelemnek, de boldog vagyok, hogy részem volt benne. És ha már enyém e tapasztalás, akkor sült bolond lennék, ha nem vinném bele a darabba. Persze nemcsak erről szól a dráma. Megkövesedett normák szerint élünk, amelyeknek senki sem képes már megfelelni. Olyan szigorú a tízparancsolat, hogy azt csak egy szent tudja betartani. Mint elképzelés, mindegyik pontja gyönyörű, csak éppen megvalósíthatatlan. Aztán itt vannak a törvények, a családi rendszabályok... ez már százparancsolat. Én református neveltetésben részesültem és azt mondják, a református lelkiismeret keményebb valami, mint a katolikus és a zsidó együttvéve. Engem a nagyanyám arra oktatott Debrecenben, hogy fiam, mielőtt elaludnál, gondold át a napodat, és vedd számba a rossz cselekedeteidet. És ha én most jól belegondolok, annyi minden zavar ott legbelül, hogy lelkiismeret-furdalásom lehet, amíg csak élek. Nem tudom, van-e mennyország, s tulajdonképpen nem is nagyon érdekel, de úgy érzem, én már annyi bűnt elkövettem, hogy aligha kerülhetek oda. Ám mégis, ha valami csoda folytán mégis oda jutok az égi teátrumba, nem fognak visszaküldeni az üres üvegekkel, az hétszentség! Nekem ott fent tartanak egy helyet, és tudom is, hogy hol, ki mellett. • Van Goghként, a Komédium színpadán meddig, milyen felismerésekig jutott el?-Én csak csodálni tudom ezt az embert. Az a hihetetlen vergődés, a mindennapos kételkedés saját moráljában, tehetségében, plusz az epilepsziája. .. annyi mindenen kellett úrrá lennie, hogy a harmincnyolc évet, ami kiszabatott neki, megélje! De ha valakit úgy ver meg az úristen, ahogy őt, akkor azt nagyon szerette, hiszen amíg világ a világ, a képei által élni fog. Ezerötszáz leveléből több mint ezret olvastam el a szerepre készülve... mindenkinek merem ajánlani, aki nagy pofával döngeti a mellét, hogy művész vagyok. Ilyen kaliberek ugyanis, mint ő, nincsenek a mai Magyarországon. Itt csak sorsok vannak és életek. Az életek arról szólnak, hogy nézik a sorsokat, a sorsok pedig életet szeretnének maguknak. És ez a kettő valahogy nem nagyon fér össze. Ez az ország, függetlenül az éppen uralmon levő rendszertől, herdálja a tehetségeit. Tudniillik nem veszi számításba, hogy a nemzeti kincs elsősorban az emberben rejtőzik, nem a műtárgyakban. Akiben ez benne van, az hozzá tud adni a nemzet értékeihez és megérdemelné végre, hogy megbecsüljék. Erkölcsileg is, anyagilag is. Csakhogy itt másvalami történik. Ahelyett, hogy helyzetbe hoznák őket, akadályokat tolnak eléjük. Ezért haladunk mi lassabban, ezért nem sikerül nekünk úgy, mint másoknak. Mi, sajnos, olyan helyre születtünk, ahol a tehetségek nem igazán kapnak teret. Nem áll szándékomban más népeket degradálni, de látom, hogy mi jobban tudjuk azt, amit a Nyugat mutat. Sokkal jobban tudjuk, mégis titokban marad. • A kérdés most már csak az: nem szoktuk-e meg túlságosan az akadályokat? Tudnánk-e élni, küzdeni nélkülük? — Nem szeretem ezt a kérdést. Saját hazámban én már amúgy is élő legenda vagyok. De elhatároztam: túlélem a legendámat. Nem fogok vonat elé feküdni, öngyilkos lenni, én az életet le akarom élni. Ami nekem jutott belőle, az az enyém lesz. Ha száz év, akkor száz, ha több, hát még jobb. Amikor lustának látszom, akkor is tele vagyok energiával. Abban a pillanatban, hogy azt mondják: felvétel!, úgy beindul bennem az üzem, hogy még azt is meg tudom tenni, amit az életben nem lennék képes megcsinálni soha. Nem tudok szaladni, mert nyomorék a bal lábam, tele van műanyaggal, de amikor futni kell a kamera előtt, lehagyom a lovat is. Aztán sántítok három napig, de kit érdekel?! Azt szoktam mondani: csak a jobb lábam az enyém, a bal az orvostudományé. • Január végén tehát csomagol és nem is sejti még, mikor jön haza.- Visszajönni ráérek, csak az indulás napját nem akarom tovább halogatni. Ha most sem utaznék el, akkor tudom, soha többé nem szánnám már el magam. Jó lesz ez nekem. Most majd csavaroghatok, kommunikálhatok és Ottlik Géza angolul írt szakkönyvét is elolvashatom a bridzsről. Nagyon nagy élmény lesz ez is. Szabó G. László (Zdenék Novák felvétele) Felvételre várva
