Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-22 / 33. szám
N ikolitsék mindössze két hetet töltöttek Budapesten, és szerették volna a kurta vakáció minden napját érdemesen kihasználni. Végigültek egy Wagner-operát, melyet halálra untak ugyan, de utána mégis emelkedett hangulatban tértek vissza a szállodába. Elmentek a Csárdáskirálynő-re, ahol igen jól szórakoztak, viszont azt mondták: rémes, micsoda butaság. Megnéztek egy szovjet színdarabot, pedig már ismerték a rádióból, kihagyni azonban mégse merték, mert odahaza rossz vért szülne, hogy nem néztek meg egyetlen szovjet darabot sem... Itt időzésük utolsó estéjén jutott eszébe Nikolitsné- nek, hogy a Niagara Nagykávéház, melyet nemrégen modernizáltak, igen fölkapott hely. A portás hírét se hallotta a Niagarának. Nikolitsék ezen nem ütődtek meg. Hozzászoktak, hogy ók, az isten háta mögötti falusiak, jobban ismerik a főváros látványosságait, mint az idevalósiak. Mikor azonban a telefonkönyvben is hiába keresték a címét, akkor Nikolits — aki megint fájdította a gyomrát - azt javasolta, hogy menjenek be a szálloda éttermébe, valami könnyű ki,, vacsorára, aztán feküdjenek le.- Lefeküdni otthon is tudunk - mondta Nikolitsné. - Magának különben is minél több kikapcsolódást és szórakozást javasolt az orvos. Két évvel ezelőtt (idegi alapon) gyomorvérzést kapott Nikolits, ami azóta is állandóan kísértette. Persze - gondolta - ha ez a Niagara valóban egy kis kikapcsolódást jelentene, elmenne szívesen, de ó nem várt semmit. ó már megvallotta magának, hogy ez a kétnetes felruccanás éppolyan balul sikerült, mint a tavalyi.- Énnekem azt súgja valami — mondta hogy okosabb lefeküdni. Nikolitsné azonban nagyon szeretett volna valamilyen bohémtanyára elkerülni. Lánykorában két évig tanult mozgásművészetet, néhányszor szerepelt is egy műkedvelő csoportban, persze még a lánynevén. (Ruprecht Melitta.) Azóta minden, ami művészet és modem, megmámorí- totta. Maga se tudta, mit vár ettől az estétől; egyszerűen nem bírt belenyugodni, hogy otthon maradjanak. A taxisofőr szerencsére ismerte a helyiséget. Budára vitte őket, egy rosszul világított terecskére, melynek lucskos kövezetén széjjelúszva tükröződtek a kávéház neonbetűi. Odabent is neonlámpák világítottak, kvarcfényszínű csövek, melyek dugóhúzóformán csavarodtak az oszlopokra, és valamilyen bőrbajra emlékeztető arcszínt kölcsönöztek a vendégeknek. Tánc nem volt, zene sem szólt, sőt még a ruhatár sem működött. Nikolitsék, amikor a terem túlsó szögletében fölfedeztek egy szabad asztalt, a széktámlára dobták kabátjukat, mint a többiek. A berendezés sivár volt; Nikolits szerint ronda, Nikolitsné szerint hipermodern. Kék, zöld, vörös és aranymezőkre osztott falak, semmi dísz, csak az oszlopra ragasztottak néhány tulipánmintás kerámiát. Sűrű cigarettafüst úszott a levegőben. Egy fél órát üldögéltek így. Akkor Nikolits, aki idáig hátat fordított a teremnek, így szólt: — Nem jön a pincér. — Nem látok semmiféle pincért- mondta az asszony. Nikolits átült a feleségéhez. Valóban, nem volt pincér a teremben. Átellenben, a fal hosszán, bárpult állt, mellette vörös kókuszfüggöny- nyel takart ajtó nyüt, alkalmasint a konyhába. De a bárpult mögött nem állt senki, a kávéfőzőgép nem gőzölgött, s a tükörrel bélelt polcokon egyetlen pálinkás- vagy likőrös- üveget sem lehetett látni. — Micsoda kiszolgálás van itt?- kérdezte egy idő múlva Nikolits.- Nekem kiesik a gyomrom. — Ne idétlenkedjen, Sándor. Most jöttünk. — Egy órája lesem azt a büdös pincért. — Nahát, ne lesse, Talán csak később kezdődik a kiszolgálás. Az is lehet, hogy ez valami újdonság. Mintha hallottam volna, hogy már vannak önkiszolgáló kávéházak vagy micsodák... — Akkor megyek, és önkiszolgálom magamat — mondta paprikásán Nikolits.-Maga nem megy sehová, Sándor. Nézzen körül, milyen nyugodtan ülnek a többiek. Azt már Nikolits is észrevette, hogy a többiek milyen türelmesen ülnek asztalaiknál. De most feltűnt neki, hogy az asztalkák márványlapján se abrosz, se teríték, de még kávéscsésze vagy vizespohár se látható... A vendégek duruzsolva beszélgettek, fújták a füstöt, és olykorolykor kandi pillantásokat vetettek a vörös körfüggöny felé. A függöny mögül ugyanis időnként kilépett egy jól megtermett, rövid nyakú, vörös tarkójú férfi, aki ing helyett háló szövésű tornatrikót viselt. Körülnézett a teremben, mintha ismerőst keresne, és csakugyan, hamarosan rámutatott valakire. Az a személy, akire rámutatott, fölkelt, és a zömök férfi társaságában eltűnt a vörös kókuszfüggöny mögött. Egykét perc múlva meglebbent a függöny, a vendég kilépett, és rózsás arccal, elégedett mosollyal visszament asztalához, ahol - úgy látszik - egészen természetesnek tartották rövid eltávozását, mert félbe se szakították a társalgást. Eközben újra előlépett a tomatrikós, intett valakinek, s az is bement.- Édes Melli - kérdezte Nikolits -, hová mennek ezek az emberek?- Biztosan vécére. — De hogyhogy épp akkor, amikor intenek nekik? — Nem tudom - mondta hűvösen az asszony. - Az ilyesmin nem szoktam tömi a fejemet. Kipúderezte magát. Megigazította a frizuráját, de a szemét nem vette le a rövidnyakúról, akinek melle szőre kikunkorodott a trikó alól. Megint bement egy vendég. Aztán kijött, és egy másik ment be. Vajon sorra kerül-e mindenki? — töprengett Nikolitsné. Vagy csak a bennfentesek jutnak oda be? Székét oldalvást fordította, hogy a függöny felől egyenesen odaláthassanak; a trikóinges azonban, bár a szeme elsuhant Melli szép, szőke kontya fölött, a szomszéd asztalra mutatott. Nikolits, épp ellenkezőleg, azon volt, hogy kirekessze magát annak a hentespofájúnak a látószögéből. Most azonban látnia kellett, hogy a szomszéd, akinek az intés szólt, milyen szolgálatkészen pattant fel a helyéről, s milyen buzgón iparkodik a vörös függönyhöz eljutni. Alighanem valami kiválóság lehetett; nemcsak azért, mert rendjel piroslott a gomblyukában, hanem mert méltóság áradt tekintetéből, büszke magatartásából és hófehér hajából. Nikolits utánabámult. Éhségéről megfeledkezett, sőt a szorongásáról is kezdett elfeledkezni; legszívesebben odasomfordált volna az ajtóhoz, hogy utánalessen az aggastyánnak, de ehhez nem volt bátorsága. Ültében fordult egyet, hogy egyenesen a függönyre lásson. Örkéay István Ekkor vette csak észre, hogy az egész teremben mindenki így ül, arccal a függöny felé. A vendégek társalogtak ugyan, de csak kurta és pattogó mondatokat váltottak, mintha egy örvendetes és fontos esemény állna küszöbön, és senki sem akarná, hogy ez készületlenül találja. A tömegfeszültség mindjobban hatalmába kerítette Nikolitsot is, olyannyira, hogy amikor a fehzér hajú aggastyán visszatért a konyhaajtó felől, Nikolits felugrott, és elállta az útját. — Engedelmet kérek a zaklatásért. Mi már több mint egy órája várakozunk. Van itt kiszolgálás, vagy nincs? — Miért oly türelmetlen? - csóválta a fejét az aggastyán. - Nem újságíró ön? — Nem, kérem szépen. Agronó- mus vagyok. — Hát akkor nyugodjék meg — mondta az aggastyán, és barátságosan megveregette Nikolits vállát. — Mi már negyedszer vagyunk itt, de üyen gyorsan még sohasem kerültünk sorra. Mosolyogva visszaült a helyére. Egy kicsit bicegett is, amit az imént — kifelé siettében - észre sem lehetett venni. Nikolitsné haragos pillantást vetett az urára. — Kellett ez magának? — kérdezte. — Nézzen körül, kik vannak itt. Még Zoborhegyi sem követelőzik úgy, mint maga. Csakugyan, a terem közepén ott ült a híres komikus színész, akinek arcképével tele voltak a képeslapok. Kicsiny gombostűszemét ugyan ő is a függönyre meresztette, de különben példás szerénységgel ült asztalánál, karba font kézzel, mint egy kisdiák... Nikolits elszégyellte magát. Kiegyenesedett, mint az ősz hajú aggastyán. Karba fonta kezét, mint Zoborhegyi. Szemmel kísérte a távozókat, és izgatottan várta a visszatérésüket. Megpróbálta arcukból kiolvasni, mi történt a függöny mögött, de nem lett sokkal okosabb. Kifeszült vonásokkal, távolba vesző tekintettel, révedező mosolyai mentek, s ugyanilyen arccal, ugyanilyen szemmel jöttek visz- sza. Legfeljebb a mosolyukon érződött - visszajövet - némi erőltetett- ség, mintha erős lelki élmény takarójául szolgálna. Negyedórák, félórák múltak. A vendégek jó része megjárta már az utat a kávéház és a konyha között. Nikolitson belső reszketés vett erőt. Valahányszor előjött a trikóinges, megpróbálta magára vonni a figyelmét. Például hirtelen felkapta fejét vagy tüsszentett, vagy más efféle gyerekes trükköt eszelt ki. A trikóinges talán észrevette, talán nem. Most már hosszasan keresgélt a teremben, és néha meg is tréfálta a vendégeket. Egy ízben mereven rábámult egy tüllkalapos hölgyre, s amikor az nagy buzgón fölpattant, a túlsó sarokból intett be valakit. Végül eljött a perc, amikor a behívóember az ő asztalukra mutatott. Mind a ketten fölpattantak, de a trikóinges — jobbjával Mellire mutatva — bal kézzel legyintett, mintha a távolból rá akarna ütni Nikolits fejére. Az asszony elsietett. Nikolits pedig visszaroskadt helyére, és kitágult szemmel bámult a felesége után. Alig bírt ülve maradni. Türelme fogytán néha fölemelkedett székéből, de a körülötte ülők csodálkozó tekintetétől észre tért, és újból elfoglalta helyét. Végre félrecsapódott a függöny, és megjelent Melli. Nem volt ideje kérdezősködni, mert a trikóinges, végre-valahára, Niagara Nagykávéház kérem, én is elmon- i\ Cl dók egy kutyatörténetet, nekem ne kiáltsák utánam az utcán a német vicclapok: ez is egy humorista, még kutyatörténete sincsen. Hát tessék. Pedig igazán szép tőlem, hogy egyáltalán emlékszem a dologra, ugyanis kutyákkal szemben feledékeny és szórakozott vagyok, annyi kutyaregény meg kutyaanekdota van, írótársaim elvégzik helyettem, a kutyatörténelemnek megvannak a maga művelői, nem is beszélve olyan nagyságról, mint Jack London, akinek személyében egy kutyafejű Clio véste márványba az örök kutyaöröm és kutyabaj emlékeit. Bár nem mondhatnám, hogy kutyába se veszem a kutyát, sőt ellenkezően, éppen szórakozottságom miatt nevettek ki egyszer, amit Tomival, alábbi történet hősével szemben követtem el. Ugyanis ebédeltünk éppen, de engem egy pillanatra se hagytak békén, folyton számlákkal jöttek, a szakácsnénak kellett adni, rádiódíj, ez-ez, a két gyerek is folyton kért, füzetre, kirándulásra, fagylaltra, egymás után jelentkeztek a koldusok. így esett, hogy egyszer csak arra riadok: mindenki röhög az asztalnál. Akkor látom, hogy Tominak, aki a székemre kezelve, várakozóan néz reám, éppen egy húszfillérest nyújtok át, hogy menjen már, hagyjon nyugodtan enni. Hát ez a Tomi volt az, akit Jenő Összeállította: Mislay Edit barátom küldött ajándékba, úgy került hozzánk. Kedves, fehér pines, nagyon megszerettük, jókedvű, játékos pines — elnéztük neki játékos ügyetlenségét, hogy semmit se tud és semmire se lehet tanítani, szemben a Bourbonokkal, akik bár szintén nem tanultak semmit, viszont semmit se felejtettek. Karinthy Frigyes Tominál képtelenek voltunk elérni, hogy pacsit adjon, hátsó lábára állva „pitizzen“, mint más rendes kutya. Beletörődtünk, hogy ez egy romlatlan, ősi lélek, mit mondjak, egy őstehetség, kár fáradni az idomítással, ami csak elrontaná. Egy évig élte nálunk, ebben a minőségben boldog napjait. Egyszer csak meglátogat minket Jenő, a Tomi régi gazdája. Ismerve az eredendő kutyahűséget, már az előszobában készültem, hogy fog Tomi ugrálni és csaholni és örülni a rég nem látott urának. Bemegyünk, hát Tomi nincs sehol, a ház néma, nem épülhettünk a boldog viszontlátás színjátékán. Már azt hittem, leszökött, mikor a szobalány egyszerre csak felfedezi Tomit az ágy alatt. Odabújt, úgy kellett elővonszolni. És semmi viszontlátás, semmi öröm. Tomi kedvetlenül lógatja fejét, vissza akar mászni, elfordul Jenőtől. Gondoltuk, talán elfelejtette. De azért dicsértük Tomit, milyen jó kiskutya, kár, hogy olyan tehetségtelen, még pacsit se ad. Jenő felkapta a fejét.- Micsoda?! — kiáltja sértődötten — ez? Hiszen ez egy cirkuszkutya! Olyan stikliket tud, mint senki, egyike a legjobban sikerült dresszúráknak: dupla szaltót ugrik a levegőben, hátrafelé. Idenézzetek! Tomi-hé...!ho... o... opp! Hát kérem — Tomi kicsit húzódozik, próbál ügyetlenkedni: de egy erélyesebb rászólásra kiegyenesedik, feláll, további enyhe kis testi noszogatásra két lábon kezd körbejárni a szobában, végre, adott jelre felugrik, s a levegőben megcsinálja a dupla szaltót. Most már megértettük, miért bújt el, tett úgy, mintha meg se ismerné Jenőt. Oka volt félni, hogy Jenő elárulja az ő képességeit, amiknek gyakorlásával nem akarta strapáim magát olyanok előtt, akik nem tudnak róluk. Inkább szimulált. Adta a naiv vidékit. Nem volt oka megbánni. Bár én is így tettem volna annak idején, mielőtt kiderült rólam, hogy például tudok humoros történeteket írni. 1936 ZIRIG ÁRPÁD margarétás réten margarétái réten az emlék így igazolja tombolt a nyár szanaszét dobált ruhadíszlet és egy vitorlázó gólyamadár sokkal később a szemekből záporeső már emlékezni is késő fölszántották azt a rétet nagymamaként kár volt találkozni véled az emlék törpebohóc tökmagot rágcsál amint ott ágál a táj bejáratánál Z. NÉMETH ISTVÁN ...............................— ..............m....... Én eklő virág A nő aki szerelmes belém még nem ismer engem de mellén már ott hordja érintéseim Vázájában a virág amit tőlem meg sem kapott s a velem átélendő hétköznapjait is rég elkönyvelte talán Nem tudja még hogy megszülettem de készíti már a fekete ruhát őrá mutatót annyit látott, csán csillog pedig valan mint amikor akar tenni m; találkoztak, 1 A trikóing húzta a függi gerjesztőbb \ loka, horpad ökölvívókébi látszott, nen mondható, d nyugalmat s mögött üveg zett, melyet nyen kitárt e — Csak eg parancsolni. A csempéi kolits a konyl rend és tiszta hely nem égi tétlenül sorai palacsintasüti lógott a falc égen. Szakád hetett látni, a három fér tartózkodott, szerűség. Eg a másiknál ba madik azon! a konyha ki pofon vágt^ Meg is kap — Megőrült rá a trikóingi nekirontani v S hogy jóv fokozott előz kolitshoz. — Túlbuzgó a túlbuzgósá- Uraságodn; óhajt vetkőzn Nikolits áll) Nem érzett meglepve. Sej hogy ennek i Jobb ma, min a nyelve akac-Ha nem i le. — Dehogy barátságosan vidékinek tét hogy szidalm: — Ahogy- mondta Nik A trikóinge ■! /ÄY * Fcrdics Béla
