Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-22 / 33. szám
Magyar glóbusz TALLÓZÁS A MAGYARORSZÁGI SAJTÓBAN A nemzetiségek, a nemzeti kisebbségek a világon mindenütt a figyelem középpontjába kerültek. Talán nem csupán azért, mert véres konfliktusok figyelmeztetnek, ha a sebeket nem kezelik tisztességesen, elüszkösödnek, s jóvátehetetlen bajokat okoznak. Vannak azonban olyan jelenségek is, amelyek arról tanúskodnak, az értelmes emberiség (mert - minden pesszimizmusunk ellenére - ilyen is él, létezik) a nemzetiségi lét különleges értékeit ugyancsak észleli. Miért kapott Nobel-díjat Derek Walcott? Ferenc Győző, a kitűnő műfordító a budapesti világirodalmi folyóiratban, a Nagyvilágban, amelyet már régen nem hivatásos lapkiadó gondoz, hanem az Országos Idegennyelvű Könyvtár (a régi, közismertebb nevén, Gorkij Könyvtár) - a tavalyi irodalmi Nobel-díjas, Walcott beifiu- tatásával egyidejűleg a kisebbségi kultúrák továbbélési esélyeiről is ír. „Derek Walcott, aki 1930-ban St. Lucia szigeten született, egyetemi tanulmányait Jamaicán és New Yorkban végezte, majd 1953-tól Trinidadon él, ahol 1959-től tizennyolc éven át vezette az általa alapított Trinidadi Színházi Műhelyt - jelenleg Bostonban tölti az év nagyobbik részét, egyetemi tanár. Eliot és Auden ilyenné vagy olyanná gondoltak lenni, beépülni, azonosulni kívántak. Nem úgy a mai költők egy része: ők inkább magukba építenek mindent, amit csak lehetséges, és ezáltal puszta létükkel gazdagítják a kultúrákat. Angolok, amerikaiak, karibiak, írek, emigránsok - végső soron mindegy. Költők, akiknek eszükbe sem jut szembeállítani költői művészetet költői feladattal. Támadják is Wal- cottot, az igaz, a mély-karibiak, mondják, hogy áruló. De hát azoknak a karibi költőknek a nevét sem ismerik egy szűk körön kívül, nemhogy a verseiket. Vajon ki tett akkor többet a karibi kultúráért? És vajon, amikor a kultúrák identitásőrzésének lobogója alatt fegyverek ropognak, amikor a kirekesztés eszméje emberéleteket követel, amikor emberek azért nem élhetnek szülőhelyükön, mert bosnyákok, horvátok, grúzok, örmények, azeriek, kurdok, törökök, a költőnek nem kötelessége-e, hogy művészetével a befogadás kultúráját terjessze?... Walcott tehát azért kapott Nobel-díjat, mert miközben eltérő örökségű népek hagyománymentés címén szervezetten irtják egymást a világ sok pontján, ő hagyományőrzés címén nem sajnálja a sajátját megosztani, szétosztani, tudván, hogy csak így őrizheti meg.“ A tömegkultúra veszélyei Gállos Orsolya, a szlovén irodalom derekas munkát végző ismerője és fordítója a Magyar írószövetség lapjában Ales Debeljak harminckét éves szlovén költővel, esszéistával, egyetemi tanárral készített interjút. „Amerikában van megszületőben a világ egységének a mítosza, mely egység a tömegkultúra. Mindenütt, ahol járunk, Magyarországon, Szlovéniában, Ázsiában, Afrikában, mindenütt az amerikai kultúra van jelen. Nemcsak a Coca-Cola és a televíziók, hanem az amerikai irodalom, a zene, mindez hatalmas komplexumot képez, és nekünk látni kell, mi a mag és mi a konkoly. Ez az úgymond Amerikával való leszámolás azt jelenti, hogy kialakítom integritásomat anélkül, hogy rabjául esnék e tömegkultúrának, ahogy megtörtént sok nemzedékkel, amelynek nem voltak meg a saját pozíciói. (...) Mivel ez a kultúra ennyire kihívó, ennyire vonzó, meg kell határoznunk a vele kapcsolatos álláspontunkat, és ki kell alakítanunk valamiféle distanciát. Elfogadni e kultúra sok értékét, nem hagyni viszont, hogy átgyúijon bennünket. (...) A szellem emberének éppen az a feladata, hogy (az aktuális politikai tébolyok és a tömegkultúra) közé álljon. Elutasítja a nacionalista fundamentalizmust és saját identitásunk feladatát, a tömegkultúrában való feloldódást. Az entellektüelnek kell a dolgokat a nevén neveznie, a provincializmust, amely beszűkíti a látókört, az amerikai kultúra fundamentalizmusát, amely ugyancsak beszűkíti a látókört.“ Kosztolányi és a szerb türelmetlenség Kosztolányi Dezső - mint ismert - Szabadkán született. S ő, aki a világkultúra szerelmese volt, jó néhány szerb költőt is lefordított magyarra. Ezért különösen megdöbbentő a következő hír, amely mintegy a föntebbi idézetek igazolása is, mutatja, hogy mennyire szükség van a Walcott- és Debeljak-féle álláspont érvényesítésére. Kinek vétett a Kosztolányi- emléktábla? - tette fel a kérdést ez év április 14-én az újvidéki Magyar Szó azt követően, hogy előző nap éjjel ismeretlen tettesek autólakk sprayvel befújták a feliratok egy részét. A cirill betűs szerb szöveg érintetlen maradt, a magyar nyelvűre kérdőjelet rajzoltak, a horvát szöveget pedig lefedték, akárcsak a háromnyelvű aláírást, mely szerint a táblát a város polgárai helyezték el.“ „Az emléktáblát ez év március 29-én leplezték le... a szabadkai gimnázium épületén, azon a helyen, ahol családja élt. Elhelyezését óriási viták előzték meg, egyrészt Kosztolányi magyar volta, másrészt az említett feliratok miatt, egyesek szerint ugyanis minden, ami horvát, az fasiszta és usztasa, s nem tudnak kibékülni a gondolattal, hogy miközben a gyakorlatban egyre inkább a szerb nyelv és a cirill írás hódít teret hivatalos nyelvként és írásként, addig Szabadkán három nyelvet és két írást vezetett be az önkormányzat.“ Megjegyzendő, hogy Szabadka -Subotica lakosságának mintegy a fele magyar, 25 százaléka horvát és 14 százaléka szerb, az önkormányzat polgármestere pedig magyar nemzetiségű. A történetírás bátorsága Glatz Ferenc, akadémikus, a budapesti akadémiai Történettudományi Intézet igazgatója, volt művelődési miniszter, a História főszerkesztője, akit nemrég a Históriai Világ- szövetség főtitkárává is megválasztottak, a magyar történetírás aktuális problémáiról nyilatkozott. „Az utóbbi évtizedek egyik kedvező jelensége..., hogy a tömegkommunikáció révén a történettudomány legújabb vitaeredményei azonnal eljutnak a tágabb nyilvánossághoz, mintegy érintkezésbe lépnek a közfelfogással. A közfelfogás általában gyorsabban reagál bizonyos problémákra, mint a tudós maga. Ennek megvan a maga veszélye: politikai befolyás alá vonhat bizonyos történészeket. Magyarországon is - mint általában a közép-európai társadalmakban nagy a türelmetlenség egymással és a miénktől eltérő véleménnyel szemben. Ezért a tudomány autonómiáját nemcsak a gyakori politikai rendszerváltás és a túlsúlyos kormányzati és végrehajtó hatalom veszélyezteti (hiszen ma Közép-Európában számos kormányzat és végrehajtó hatalom túlsúlyos), hanem, sajnos, a közvélemény türelmetlensége is. Egyebek között ezért van szükség a történész bátorságára. Mert itt akkor is képviselni kell egy-egy álláspontot, ha az netán szembekerül korábbi álláspontunkkal, vagy, mondjuk, a közfelfogással. Hadd éljek egy személyes példával. A Kádár-korszak tudományos kutatása most már valóban megkezdődött. Jómagam ezt az időszakot átélő fiatal történészként a nyolcvanas évek második felének kormányzati tevékenységéről annak idején sokkal rosszabb véleménnyel voltam, mint most, immár ezeket az éveket kutatva. Most derül ki például, hogy bizonyos szűkebb kormányzati körben mennyire erős volt már az igény a váltásra. És most derül ki az is, hogy a szovjet rendszernek az a nyomása, amelyet csak általánosságokban szoktunk emlegetni, mennyivel erősebb volt a feltételezettnél. A kutatói bátorság ez esetben azt jelenti, hogy az ember szembeszálljon saját korábbi véleményével. De azt is jelenti, hogy megfogalmazzam álláspontomat még akkor is, ha a tudományos érvényesülésnek szinte feltétele, hogy az elmúlt negyven évről csak rosszat lehet mondani. A nemzetközi konferencián, amelyen Kínától az Egyesült Államokig valóban mindenki itt volt, aki a törénészvilágban számít, a szovjet rendszer szellemi életének kutatási témájában szinte minden felszólaló hangsúlyozta: ma már jóval több megértéssel viseltetnek bizonyos korabeli hősök, hivatalos szereplők iránt, mint amennyivel akár csak egy-két esztendeje viseltettek.“ Mi az „anticsehákság“? „A csehákság“ - ez Václav Cemy, az 1987-ben nyolcvankét éves korában elhunyt cseh irodalomtörténész meghatározása — „nem más, mint az intellektuális csenevészség és az erkölcsi vagy jellembeli gyöngeség elképesztő elegye.“ A csehákság — teszi hozzá Berkes Tamás a 2000 című folyóiratban - „a sokat emlegetett cseh pragmatizmus negatív oldala. Mindmáig elkísérte a cseh értelmiséget is: a középszer összeesküvése az átlagból kiemelkedő személyiségekkel szemben.“ A csehákságot a totális rendszerek különösképp kedvelték, viszont „valami csoda folytán mindig akadtak csehek, akik válságos pillanatokban képesek toltak szembefordulni a sunyin önelégült közvéleménnyel.“ Ez az „anti-cse- hákság“. „Á filozófus Masaryk ugyancsak belekerült a »csehákság« pergőtüzébe, amikor bebizonyította, hogy a nagy cseh nemzet ősi műveltségét egyedül tanúsító királyudvari kéziratok egytől egyig hamisítványok. Máskor a cseh antiszemitizmus áradatával is magányosan szegült szembe Masaryk. A két világháború közötti korszak nagy publicistája, Ferdinand Peroutka immár azokkal vívta meg a maga harcát, akik Masaryk szellemi örökségét hamisították meg. Persze Václav Cemy háromkötetes emlékirata is beletartozik ebbe a tradícióba. A mű nagyon nehéz időszakban, a hetvenes években készült, a legteljesebb apátia és kilátástalanság idején... Az a keserű érzés hatja át, hogy az 1968 utáni átlagcsehet túl könnyű volt meggyőzni: nincs joga a személyes életre, mert a személyiség egyébként sem más, mint olcsó szemfényvesztés.“ F. Fehér Pál összeállít:ísa Eszperantisták nyári nyelvtanfolyama Ez az év rossz! A gazdasági krízis az Esperanto Centróban is érezteti hatását. Huszonharmadik alkalommal rendezte meg a Poprádon székelő Szlovákiai Eszperantó Szövetség nyári nyelvtanfolyamát, és még sosem jöttek ilyen kevesen, mint az idén. A júliusi turnuson tizenöten vettek részt, az augusztusin kétszer annyian. De mi ez ahhoz képest, hogy négy éve 270-en jöttek Poprádra tanulni — és volt olyan év, hogy 19 különböző nemzetiségű hallgató töltött el két hetet azzal, hogy tanulta vagy tökéletesítette az eszperantót. A nyári tanfolyamok igazgatója, Anton Zachariás az ILEI, az oktatók nemzetközi szervezete szlovákiai szekciójának a vezetője. Szlovákiában - hivatalosan - húszán oktathatják az eszperantó nyelvet. Mostanáig anyagilag jobban álltak, bár gazdagok sosem voltak. Az idén már 1800 koronában állapították meg a részvételi díjat. Ebben benne van a teljes ellátás, az oktatás és a kirándulások is. Az 1800 korona nem mindenki számára sok. Michael J. Gunton Angliából érkezett. Egészen véletlenül került a kezébe egy folyóirat — ennek egy éve —, s benne egy cikk az eszperantóról. A 33 éves levéltáros eszperantóul kezdett tanulni- noha az anyanyelvén kívül beszél franciául és németül. Megtudta, hogy Szlovákiában nyelvtanfolyamot szerveznek. Jelentkezett. Mindent elolvasott Szlovákiáról, ami az angol sajtóban megjelent. Két hetet töltött nálunk, ebből egy napot Pozsonyban, látta a Magas-Tátrát, járt Késmárkon, megismerte Poprádot. Boldog. Kellemesen csalódott, mondja. *** Az eszperantisták évente tartanak világkongresszust (az idei a spanyol- országi Valenciában volt), és előtte európai konferenciát, az Europa Fórumot. Erre július közepén került sor Poprádon. A 142 (7 országból) küldött, a posztkommunista országok eszperantó szövetségei tevékenységének a koordinálását tárgyalta meg, mert a kelet-, illetve nyugat-európai szövetségek közötti együttműködés igencsak sántít — vélekedik a Szlovákiai Eszperantó Szövetség elnöke, Milan Zvara mérnök. A poprádi konferencia legnépeperantóul, tízéves korában. Nevetve emlékezik rá; ha azt akarták, hogy szüleik ne értsék, mit beszélnek, eszperantóra váltottak. Geleta Ernő, az érsekújvári magyar gimnázium nyugdíjas tanára a háború utáni években hallott először az eszperantóról. Érsekújvárott egy zöld fejlécű újságra figyelt fel — mert akkoriban ez a szín mintha nem is létezett volna - meséli. Megvette a lapot — de szlovákul nem tudott. Szótár segítségével silabizál- ta ki, hogy Pozsonyban az YMCA- ban eszperantótalálkozó lesz. Azonnal megírta, hogy szívesen elmenne, de nem tud sem eszperantóul, sem szlovákul. Postafordultával jött a válasz a csekkel együtt. Nem baj, fizesse be a harminc koronát és menjen. — Azt tapasztaltam, hogy ezen a nyelven folyékonyan beszél egymással a fekete bőrű meg a fehér ember. Mindenki mindenkit megértett, engem kivéve. Mert magyarul senki nem tudott. Ma már jobban tud eszperantóul, mint szlovákul. írt hatvan verset, 3200 aforizmát - eszperantóul, amelyek meg is jelentek (hiszen csak szakfolyóiratból 120 jelenik meg). Ötvenkilencben majdnem bajba került, az eszperantó miatt. Államellenes tevékenységgel vádolták, mert el nem tudták képzelni, hogy 43 országba levelezzen valaki csak a puszta barátságból. Faggatóinak a nemzetközi nyelv előnyeiről tartott előadást... Évtizedek óta gyűjti az eszperantó újságokat, képeslapokat, bélyegeket, matricákat. Több ezernyi darabból álló gyűjteménye töredékéből kiállíAnton Zachariás, Michael J. Gunton és Geleta Ernő (A szerző felvétele) * sebb küldöttsége Lengyelországból érkezett. A kostrzyni Urszula Piatek kezdő pedagógus korában olvasta egy újságban, hogy levelezve is megtanulhat eszperantóul. írt a megadott címre, postán kapta és küldte a feladatokat. Hamarosan elutazott az első világkongresszusra, Várnába, és az idén már a tizediken vett részt Spanyolországban.- Mi az, ami annyira összetartja az eszperantistákat? — Hogy bárhol vagyunk a világon, segítünk egymásnak. — Sok tanítványával szerettette meg a nemzetközi nyelvet, arra buzdította őket, ha utazni akarnak — kevés pénzből -, eszperantóul tanuljanak. Az eszperantó turizmus híresen jól működik és jutányos... A Cseh Eszperantó Szövetség elnökével, Vlastimil Kocvara mérnökkel arról beszélünk, hogy csökkent az érdeklődés az eszperantó iránt. Csehországban tíz iskolában tanítják - választott tantárgyként. Vlastimil Kocvara a bátyjától tanult meg esztást rögtönzött a poprádi konferencia részvevői számára. *** Elveszettnek éreztem magam közöttük. Vadidegen emberek egymás nyakába borultak, a magyar a magyarral, a szlovák a szlovákkal eszperantóul beszélt. — Volt idő, amikor azt hittem, az eszperantót azoknak találták ki, akiknek nincs nyelvérzékük, mert könnyen tanulható. - Vlastimil Kocvara csak addig vélekedett eképpen, amíg meg nem ismert olyan eszperantistákat, egyetemi professzorokat, akik több vüágnyelvet beszéltek. Az eszme ereje az, ami összetartja őket. Olyasmit ad, ami egyszerűsíti az emberek közötti kapcsolatfelvételt. Romantikus beállítottságúaknak való. Azt mondják - ők az aranymaffia. Önzetlenül segítenek egymáson. Kopasz-Kiedrowska Csilla 1993. vin. 22. úasárnap
