Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-22 / 33. szám
i/asárnap 0 0 ml A mikor kizártak a pártból, fokozatosan rádöbbentem, hogy talán örökre kiütötték kezemből a tollat és a proletár diktatúrának már soha nem lesz szüksége szellemi tevékenységemre. Lőrincz Gyula főszerkesztő halogatta a menesztőlevél kiadását, hogy közben hátha találok valamilyen megfelelő munkát. Azonban hiába próbálkoztam, mindenütt elutasítottak. Húsz évi gyakorlat után, maradhattam volna fordítónak vagy korrektornak, de a szerkesztőség pártvezetősége hallani sem akart róla, hogy az Új Szó közelében legyek. A Lőrincz Gyulát követő főszerkesztő pedig azt is megtiltotta a munkatársaknak, hogy szóba álljanak velünk, nehogy megfertőzzük őket. Amikor már végigkilincseltem minden számba jöhető intézményt, iskolát, elhatároztam, hogy audienciát kérek az átigazoló bizottság volt elnökénél, Jacko elvtársnál, valamint a pártközpont sajtóosztályának vezetőjénél, Mrocek elvtársnál. Jacko elvtárs akkoriban a rádió főszerkesztője volt, és titkárnője vagy egy féltucatszor elutasított, de végül is sikerült bejutnom hozzá. A fogadtatás nyájas volt, mindenről érdeklődött, csak arra nem volt kíváncsi, hogy van-e munkám. Ilyen párbeszéd folyt köztünk: — Jacko elvtárs, az átigazoláskor azt ígérted, hogy pártlapnál ugyan nem maradhatok főszerkesztő-helyettesnek, de a rádióban szerzel nekem valamilyen szerkesztői vagy fordítói munkát. — Azóta megszigorították a feltételeket, szerkesztői munka szóba se jöhet, de próbálj bedolgozni valahová. — Hová?- Az ügyességeden múlik.- Nem azon, hogy kizártakat nem alkalmaznak? — Ha a főszerkesztők vállalnak.- Te vállalsz? KÉT AUDIENCIA- Hát én nem tehetem, én írtam alá a kizárásodat, most meg vegyelek fel? Ez oportunizmus lenne.- Akkor most mi lesz velem és a családommal?- Azt a néhány évet átvészeled, s utána megbocsátanak neked, és újra írhatsz.- No, és addig mi lesz?- Barátom, a hibákért bűnhődni kell! Nem is tudom, hogyan jutottam ki az irodából. A másik audienciára egy hónappal később került sor, Mrocek elvtársnak, a sajtóosztály főnökének sokáig nem volt ideje, de aztán mégis bejutottam hozzá is. Amikor beléptem az irodájába, fel-alá sétált a szobájában, s kezében idegesen forgatta a cigarettát.- Mrocek elvtárs, nincs munkám. Az átigazolóbizottságban azt mondták, hogy egyelőre szerkesztő nem lehetek, de fordítónak alkalmazhatnak akárhol.- Igen, a magyar elvtársak ismernek, tudják, hogy képzett vagy, gyakorlatod van, rajtuk múlik, hogy felvegyenek.- De kizártakról hallani sem akarnak.- Ha akarnak felvesznek. Nem akartak. így kerültem 1975. február 1-jén a Pravda Kiadó teijesz- tési osztályára, az eladatlan újságok raktári begyűjtőjének és őrzőjének. Egy szlovák igazgatóhelyettesben volt annyi emberség, és volt annyi bátorsága, hogy munkát adott nekem. így csaptam agyon két évtizedet, húsz olyan évet, amikor mint újságíró a legtöbbet nyújthattam volna. 1968 levitézlett bajnokai közül már sokan itthagyták elvakult gyűlölködésük földi paradicsomát, és akik még itt járnak közöttünk, a negyedszázados évfordulón talán meg is ünnepük a párttisztogatást, az emberi becstelenségben váüalt elévülhetetlen érdemeiket. Szánalmas vakbuzgóságukat és embertelenségüket ma is mélyen megvetem. Szűcs Béla Amiért érdemes élnünk Két régi, „jubileumi“ írásom a huszonöt év előtti napokra emlékeztet. Az egyik „Emelt fővel“ címen 1968. augusztus 27-én, a „Tudjuk, hogy miért érdemes élnünk“ augusztus 30-án jelent meg az Új Szóban. Egy héttel és tíz nappal a megújhodást eltipró tankok megérkezése után, amikor az addig óvatoskodók és hallgatók a „testvéri segítség“ láttán egyre bátrabbak lettek: minden úgy lesz, mint hatvannyolc előtt volt! A cikkek újraolvasásakor belém nyilallt a fájdalom. Az fáj, hogy nem csinálhattuk végig, amibe belekezd- tünk... Az elsőként említett cikkemben írtam: „Most nagyobb tűzerővel rendelkezünk (értsd: a mi kis országunkban), mint a második világháború idején!“ - jelentette ki a megszálló csapatok egyik parancsnoka... Beutazási engedély, útlevél nélkül lépnek hazánk területére. Az „internacionalizmus“ nem ismer határt: az élesre töltött tankágyúk, a bombákkal megrakott repülőgépek jelentik a testvéri segítséget... Tanultuk, tanuljuk a békés együttélés ábécéjét. Huszonnégy év alatt nem tanultuk meg rendesen a leckét, mert egyre nagyobb szabadság után vágyódtunk. Elvetettük az önkényt, a terrort ... Ránk irányulnak a tankágyúk, golyószórók, géppisztolyok. És nem rogyunk térdre, nem rimán- kodunk. Emelt fővel állunk, mert él bennünk az emberség... Kiragadott sorok a másik cikkemből: A hűségesküt már letettük. Január óta állandóan ezt tesszük... Úgy cselekedtünk, ahogy az ész, a szív, a haza szeretete diktálta. Kis nép vagyunk, de nagyok lettünk azok szemében, akik még mindig bíznak a humanizmusban. Nehéz volt nálunk megtörni a jeget, és mégis sikerült, mert nem tompult el bennünk a szabadság utáni vágy. A szabadságot sokféleképpen értelmezhetjük. Ki lehet úgyis kiáltani, hogy az emberek ne merjenek egymással őszintén beszélni. S úgy is lehet értelmezni - mint mi tesszük -, hogy a szabadság a szabad véleménynyilvánítással párosuljon, hogy végre megteremthessük az élet emberi arculatát... Ez a januári út. Ha acélkolosz- szusok hemyótalpai is tördelik az út kérgét, az alapokat nem semmisíthetik meg... Nagy ára van a demokráciánknak, de vállaljuk ezt is, mert céljainkat a fékező erők ellenére is el akarjuk érni, azt, amiért érdemes élnünk. A tankok árnyékában a mindent visszacsinálok nem tűrhettek meg bennünket. A hangadókat az Új Szó szerkesztőségéből is kidobták. Az én esetemben Lőrincz Gyula főszerkesztővel az „élen“ csaknem ugyanazok ítélkeztek, akik 1951 áprilisában a titoizmus gyanújával menesztettek a szerkesztőségből. Akkor még két évig sem tartott a kidobatási időszak. A hatvannyolcas „bűneimért“ - az eltávolított munkatársaimhoz hasonlóan — már húsz esztendeig kellett várnom az újabb visz- szatérésre. Nem teljesedett be a PráZ'X. TITOKZATOS TÁVIRAT gai Tavasz idején még Dubceket éltető, majd a pálfordulás után Alexander Dubceket is hősiesen kidobató Lőrincz Gyula jövendölése, aki a konszolidálás kezdetén, a szlovákiai magyar írók gyülekezetén - csupán a könyvírókkal foglalkozva - nagy bőszen kijelentette: Dobos, Mács, Petrőci soha az életben nem fognak publikálni! Nyugdíjasként megmakacsoltam magam: csak azért is! Két évvel ezelőtt már ősz fejjel, hatvanhét éves koromban visszatértem egykori szerkesztőségembe, hogy újra riporterként járhassam az országot, a szlovákiai magyarok gondjairól, bajairól írhassak. Amikor tavaly májusban a zoboralji Kálazon jártam, a rendszerváltás utáni írásaimat ismerő s azokkal érvelő harmincnégy esztendős Ladányi Mihály (1968-ban még gyerek volt) nekem szegezte a kérdést: Hol volt maga olyan sokáig?! A faggatás a kidobottak értékelését jelentette. Érdemes újra forgatnunk a tollat. A két évtizedig elnémított munkatársaimmal együtt én is azon iparkodom, hogy hatvannyolcas lendülettel, lelkület- tel és kitartással válthassuk valóra az egypárturalmi rendszert végleg eltávolító nyolcvankilences novemberi békés forradalom szellemét. Az újabb fékező erők ellenére csak így bontakozhat ki nálunk is a teljes értékű demokrácia, amely jogot és biztonságot ad a nemzetiségeknek is. Most csak ez hozhatja meg számunkra mindazt, amiért érdemes élnünk. Petrőci Bálint Hatvannyolc augusztusi tragikus eseményeinek is voltak humoros mozzanatai. Ezen az a tény se változtatott, hogy szerkesztőségünktől aüg száz méterre szovjet tankok vesztegeltek beavatkozásra készen. Minden percben számolnunk kellett azzal, hogy a megszálló hatóságok megelégeük a sajtó ellenséges hangvételét. A műszakokban lapot készítő szerkesztőségi gárda is egyre zsugorodott. Egyesek megtorlástól félve maradtak távol munkahelyüktől, mások már passzív magatartásukkal jövőjüket alapozták. Bátky László, a propagandarovat vezetője, a megszállás második vagy harmadik napján sápadtan állított be hozzám.- Mondd, te otthon alszol?- Hol máshol alhatnék? Őszinte aggodalommal intett a veszélyre. Emlékeztetett az ötvenhatos magyarországi eseményekre, ahol a novemberi napokban a hosszú tőrök éjszakájára készültek, a vezető kommunisták lakásait előre megjelölve. Ő ugyan nem a szovjet leszámolástól, hanem a párttagok legyil- kolásától tartott. Közölte, hogy még aznap vidékre utazik, egyelőre rokonainál húzódik meg. Nem lennék őszinte, ha állítanám, hogy ez a beszélgetés nem ejtett gondolkodóba. Akkor már hallottunk egyet s mást a szovjet módszerekről, így nemigen lehettek kétségeim afelől, hogy ez a szörnyű masinéria sokáig nem szemléli tétlenül a vele szembeni gyűlölet megnyilvánulásait. Én azokban a napokban inkább innen sejtettem a veszélyt. Ebben a félelemtől sem mentes légkörben érkeztem a megszállás talán harmadik napján a szerkesztőségbe. S mit nem látok! Asztalomon egy távirat. Egyáltalán működik a posta? Ki küldhet nekem sürgős üzenetet? Nem kis izgalommal téptem fel a leragasztott táviratot és olvasom: „Szerdán délután ötkor várlak a bécsi Stefánia Szállóban. Aláírás: Pista. Ki várhat engem Bécsben? Soha senkinek nem tettem említést, hogy szándékomban lenne elhagyni az országot. Még később, a sorsunkat két évtizedre eldöntő számonkérés napjaiban se jutott eszembe, hogy a megtorlás elől külföldre meneküljek. A táviratot sebtében az íróasztalom fiókjába süllyesztettem. Lázasan működött az agyam. Bécs... Pista... Aki Pista Barátom volt, az nem lehetett Bécsben. Itt dolgozott mellettem. Provokáció? Utólag bevallom, agyamon átvillant egy István, aki a közbiztonsági szervek részéről többször felkereste szerkesztőségünket. Ha netán provokáció, mégse adja a saját nevét. Az akkori szerkesztőségi zűrzavarban a táviratról megfeledkeztem. Csak éjszaka otthon jutott eszembe. A megadott határidő két nap múlva lett volna esedékes. Mi tagadás, a néhány soros üzenet nyugtalanított. Reggel korán mentem a szerkesző- tésbe. Elsőnek érkeztem. Elővettem a titokzatos táviratot. Többször is elolvastam és újra számba vettem a lehetőségeket. Semmi okos dolog nem jutott az eszembe. Hosszas tépelődés után vetettem csak pillantást a címzetre... Mondanom se kell, hogy a távirat nem nekem, hanem egy női munkatársamnak, Fekete Ilonkának szólt. Négyszemközt nyújtottam át a táviratot, elnézést kérve, amiért tévedésből felbontottam. — A vőlegényem mondta, miután a rövid szöveget elolvasta. — Távozni készül? — tettem fel a tapintatlan kérdést. — Ah, hová gondol! — válaszolta ravaszkás mosollyal. Néhány nap múlva Bécsból küldte üdvözletét, elnézést kérve a füllentésért. De hát akkoriban annyi hazugság terhelte életünket, hogy Ilonkáé csekélységnek tűnt. Ahogy az is volt. Hetek múlva még egy üzenet érkezett. De már Svédországból. Ott telepedett le vőlegényével. Politikai menekültként ösztöndíjat kapott, épp- svédül tanult, hogy beiratkozhasson az egyetemre. Ilonka és a további öt külföldre menekült munkatársunk sorsáról nem sokat tudok. Nem tudom, szülőföldjüktől távol megtalálták-e azt, amit itthon hiába kerestek. Bár hazánk egyre inkább a nagyvilág, most is a hazáját elhagynia kényszerült, a honvágytól gyötört Zilahy Lajos emigrációban írt A lélek kialszik című megrázó művére gondolok. Egyet viszont tudok: a mi szülőföldhöz kötődő lelkünk a megpróbáltatás nehéz éveiben soha, egy percre se aludt ki... Zsilka László Megmondom őszintén, nem szívesen beszélek 68-ról. Az évek távlatából — a történelmi tényeket leszámítva - úgy tűnik, az érintettek túlságosan szubjektiven ecsetelik az akkori eseményeket, hajlamosak azok kiszínezésére, miközben ők a mártír szerepében tetszelegnek, legszívesebben skalpokat gyűjtögetnének. Ha mindezt a gyakorlatban is megvalósíthatnák, mennyivel lennének jobbak azoknál, akik annak idején őket, bennünket, úgymond, félreállítottak? Minden kornak, forradalmi fellángolásnak megvoltak a hősei és az áldozatai. A bátorságot vagy a gyávaságot nagyon nehéz számon kérni, ez természet, temperamentum, nevelés dolga is. Tény, hogy ma a „hatvannyolcasok“ egyeseknek ismét nem tetszenek, vagy azért, mert akkor ők a túloldalon álltak, vagy azért, mert még rövidnadrágot viseltek és nincs valós képük az eseményekről, vagy azért, mert tartanak a „rehabiütáltaktól“. Én 68-as voltam... Tudatosan, vagy csak azért, mert magukkal ragadtak az események? Huszonöt év távlatából sem merek erre egyértelmű választ adni, viszont azt biztosan tudom, hogy úgy cselekedtem, ahogy a lelkiismeretem diktálta. Több elvtárs óvott: „Rossz lesz 1993. VIII. 22. ennek a vége, fiatal vagy, tapasztalatlan, ne Gyertyát gyújtok mártsd magad semmibe.“ Nem fogadtam szót, nem is bánom, bár akkori eltökéltségemnek szomorú következményei lettek. Valahol azért meg is kellene köszönnöm a „büntetésemet“, mert mobilizálta erőimet, bizonyításvágyamat, az életben maradás ősi ösztönét. 1968-ban huszonöt éves voltam, szerelmes és boldog. Madarat lehetett volna velem fogatni és valóban lelkesen, szárnyalva emeltem szót a megszállás ellen, az emberi jogok természetes gyakorlásáért. Még akkor sem estem kétségbe, amikor a járdán haladva, százak szeme láttára, csak úgy, ukmukfukk betuszkoltak egy fekete Volgába és három nap, három éjszaka hallgattak ki a rendőrségen, miközben a családomnak fogalma sem volt róla, hová tűntem. Nem én érdekeltem őket, hanem egy rangos politikusunk. Semmit sem tudtam róla, így semmit sem mondhattam, de ha ma beszámolnék neki, tán még hasznom is lehetne belőle. Ez azonban legalább olyan aljas cselekedet lenne, mint akkor a „beköpés“. Aztán hetekig követtek, gépkocsival és gyalogosan, éjszakánként is őrizték az álmomat. Nagyon sajnáltam azt a két elvtársat a fekete gépkocsiban, mivel ők csak ücsörögtek és bámulták az ablakaimat, miközben mi a férjemmel gyönyörű éjszakákat töltöttünk együtt, szeretkeztünk és a jövőnket terveztük. Öt nap múltán, éjjel kettőkor megkentem néhány karéj kenyeret zsírral, felszeleteltem a zöldpaprikát és a paradicsomot, s mindezzel lementem a ház elé. Amint kiléptem a kapun, a Volga eündult felém. „Bizonyára megéheztek, hoztam egy kis ha- rapnivalót“ - mondtam mosolyogva és a tálcát betuszkoltam a félig lehúzott ablakon. Sarkon fordultam, s mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan álomba szenderiiltem. Attól kezdve békességem volt, többé nem követtek, s ha, akkor rafináltabban: nem vettem észre. Több tucat hasonló epizódról tudnék beszámolni. Lehet, hogy egyszer meg is teszem. Tény, hogy valamennyi mély nyomot hagyott bennem, még akkor is, ha látszólag könnyen viseltem őket. 1969-ben lányom született, betegen, meg is halt. S ez az, amit nem tudok senkitől számon kérni, nem tudom megbocsátani. Meggyőződésem, hogy károsodása okát az akkor történtekben kell keresnem, amit különben az orvosok is igazoltak. Gyermekemet nem tudom feltámasztani, tízezrek életének megkeserítőit nem tudom bíróság elé állíttatni. Csak annyit tehetek, hogy mindazokért, akik nem akartak megalkudni, akik „hirtelen szívelégtelenségben“ meghaltak, öngyilkosok lettek, évekig értelmíségikként maltert kevertek, augusztus 21-én gyertyát gyújtok és próbálok megbékélni a múlttal, s jelennel... Ozorai Katalin
