Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-15 / 32. szám
« * 1993. augusztus 15. XXVI. évfolyam Ára 5,50 korona T zenhatodik évében jár az egyik jó barátom fia, és saját bevallása szerint: fél. S mert a rossz hír gyors szárnyon jár, tudom is félésének okát. A minap a pozsonyi trolibuszok egyikében a „szíve hölgyével“ utazott, amikor két fiatalember lépett oda hozzájuk. Olyan meghatározhatatlan korú legények, és háromszáz koronát követeltek az ismerősöm fiától. A támadók félelmetesek és ijesztőek voltak; a megtámadottaknak viszont a zsebük volt üres. Jómagam biztos vagyok benne: ha a fiúnál lett volna pénz, odaadja a kért összeget, csak ne bántsák őket. Feltételezésemet arra alapozom, hogy a fiú apja azt is elmesélte nekem: a fia még otthon is remegett, és első riadalmában még azt sem szégyellte hozzáfűzni, hogy egy ideig nem akar egyedül az utcára menni. Nem akar, mert a támadók nem pusztán kértek, hanem ütöttek is, meg belefejeltek a gyerek arcába... Napok óta azon gondolkodom: ha nekem lett volna atyai kötelességem szóra bírni, majd megnyugtatni a fiút, vajon lettek volna-e olyan szavaim és érveim, amelyek hitelesek, amelyekből nem süt át azonnal a bizonytalanság. És bevallom: akárhogy töröm is a fejem, nem jut eszembe semmi. Az érem másik oldalát tekintve viszont az sem megoldás, hogy ekkora gyerekek - esetleg - örök kíséretet kapjanak. S ha kapnak, vajon képes vagyok-e elegendő védelmet nyújtani neki?! De továbbmegyek: ha igenlő is a válaszom, eltűrhető, elfogadható állapot-e, hogy a 15-17 éves gyerekeket üvegburába zárjuk, nehogy bármi kellemetlenséggel találkozzanak. Vagy az-e az életre nevelés, ha az ember a tizenéves kamaszoknak és bakfisoknak elmagyarázza, hogy az ilyesmi hozzátartozik a mindennapokhoz. Ma már hozzátartozik. Mi, felnőttek, mondjuk-e azt, hogy számoljanak vele, járjanak önvédelmet tanulni, s így kellő önbizalmuk lehet a szembenállásra. Utaljunk-e arra, hogy saját magukban bízhatnak, saját erejükben, leleményességükben, gyorsaságukban. Ezt kellene mondanunk, mert ahogy a jó barátom mesélte: ott a trolibuszon sem állt senki a megtámadottak mellé. Pedig kora este volt, szinte minden ülésen ült valaki; köztük jó fizikumú felnőttek. Megtermett emberek, akik a munkahelyükön vélhetőén karakánok - itj.*visz(*it üveges szemmel révedtek ki az ablakon, mit sem törődve azzal, hogy egy fiú meg egy lány sarok- baszorultan tűri a támadást. Mondom, napok óta ezen tűnődöm. Azon, vajon az-e a helyes, ha úgy neveljük gyermekeinket, hogy ők se figyeljenek' másra, csak saját érdekeikre. Hogy tanuljanak meg annak is örülni, ha megússzák a napjukat verbális agressziyitás, netán komolyabb brutalitás nélkül. Hogy itt és most együtt kell élniük egy hanyatló társadalom összes bajaival. Azzal, hogy reggeltől estig jószerivel mást sem hallhatnak, olvashatnak, mint rosszízű személyeskedést, olcsó és demagóg támadásokat, nemzetiségi acsarkodást, esetleg rágalmakat is. Hogy pillanatnyilag egy olyan társadalomban élünk, ahol szinte minden fölborult, ahol talaját vesztette a hatalom, ahol alig- alig akadnak tekintélyek, ahol jobbára csak nincsek vannak. Ahol pusztán azért, hogy a rendőrség mielőbb lerázza az ügyet, csak kihágásért járó pénzbírságot kap, aki kést fog a taxisofőrre; ahol az egyszerű halandó inkább visszakívánja a halálbüntetést, mert annyira retteg a striciktől - és a halálbüntetést szorgalmazva fittyet hány az alkotmányra és az emberi szabadság- jogokra; ahol konkrét statisztikai adatok szerint csupán Pozsonyban naponta 78 törvényszegést jegyez a rendőrség; ahol az iménti adat lebontásából kitűnik, hogy az idei esztendő első hat hónapjában Szlovákia fővárosában 12 807 betörés és betöréses lopás történt, a bejelentett tettlegességek száma Pozsonyban 155, a fosztogatásoké 141, a gyilkosságoké pedig 9 volt! £1 olgálhatnék további adatokkal is, de mi- Ll nek? Minek, hiszen a saját gyerekeimmel szemben is csak ülök és hallgatok. Keresem a szavakat, keresem a még érvényes kifejezéseket, de semmi nem jut az eszembe. Úgy tűnik: megtanultunk rombolni, egyelőre azonban fogalmunk sincs az okos építkezésről. Hallgatok, mert legföljebb csak mesékkel tudnék szolgálni, ám abból már kinőttek, meg hát a jó ismerősünk fiát épp a napokban támadták meg a troliban, ahol dehogyis győzött a jó, épp ellenkezőleg: a gonosz diadalmaskodott. Döbbenet: már meséim sincsenek. Miklósi Péter A benesi dekrétumok ártatlan áldozatai emlékeznek Petrőci Bálint riportja a 3. oldalon Város A talponmaradás a vulkánon tartópillérei Sebes Tibor Costa Rica-i T. Szilvássy László bemutatja útijegyzetei a Bősi Állami Gazdaságot a 6. oldalon a 7. oldalon Kannibálleves és 21 tábori lap Ozorai Katalin beszélgetése egy volt hadifogollyal a 8. oldalon
