Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-08 / 31. szám
DOR ÁKOS VERSEI blaküvegek is sbádat tükrözik: tyílaak, mint az álmok va, mekkora a világod Éjszaka .............-......................................... Mo nológ itért is furcsább, i, itt, vagy ott: kérdezek ól valamit és válaszolok is amikor y több tökéletesen idegen ieszél, beszél? rá valamit, ember ár ■s déd- köhint °gy új léptekalószíIvékoOdavödre ingám kutya 'ogány ozaté, szerelennek tudja, thetetgazság arcok isznak jrpaszt válnak reihez, erdőbe irTaki »atását :be, az dt mosolyú holtak úszkálnak, és elkapdossák a lehulló köveket, ha valamelyik álomtalan élőnek eszébe jut kődobálással zavarni nyugalmukat. Miért fél, aki boldog? Miért fél, gyerekesen? Miért fél ez a férfi? Miért jut eszébe az a perc, amelyben először látott halottat, miért emlékszik a gyertyák lobogására, a virágok súlyos szagára, mindarra, ami arany és fekete a látogatók ruháján és érdes simogatásában volt, mikor kezüket gyerekfejére illesztették? Talán varázslatot rejtett ez a gyerekkori fekete-arany érintés, valami megdermedt e pillanatban, és ettől gyermek maradt mindörökké, elhagyott, sarokban könnyeit maszatoló gyermek, aki egyszer csak észrevette: a magány üldözöttje vált belőle, olyasvalaki, akinek a tűszúrás jobban fáj, mint másnak a szívébe döfött tör, mert az ujja hegyén is szívét viseli, a kabátjában és a nyakkendőjében is. T) jó, hogy a hajnal eljön, hogy vissza- DC hozza a fényeket, bogot köt rájuk szelíd kékből és lánymosolyú rózsaszínből, hogy a zsaluk kitágulnak, és úgy hatol be a világosság, a friss levegő, mintha láthatatlan kezek kendőket lengetnének, hogy elhessegessék a nyitott szájjal alvók nehéz álmait. Aki ilyenkor ébred, még láthatja, amint a fák zöldes fényt irizálva mosdanak, s a madarak röptűkben megbeszélik, hogy telt az éjszaka. A hajnal összeköti az éjjel összekuszálódott szálakat, az ébredő azt érzi, minden helyreállt, a világban rend van megint, és az a rend örök. Örök, mint az a lány. Az ég felhős volt. Mindenki kiült a hajófödélre. Egy németnek a kiskutyája körül csoportosan ültek. A csoportban pap is ült, vidéki plébánosféle, meg egy kékruhás elegáns német asszony. A kiskutya mindenféle tudománnyal mulattatta őket; két lábon járt fejjel lefelé, széket ugrott, táncolt, apportírozott. Aztán a gazdája, egy szőke? sörhasú német, fölkapta és megcsókolta. Csokoládét hozatott a kutyának. A nyakába szalvétát kötött. A kutya illedelmesen evett. Ábel kedvtelenül nézte: — íme -, mondotta magában, - ilyen a földi szerencse. Ebnek csokoládé, nekem száraz kenyér. Én is el vagyok ám bélyegezve az ördögnek életem hosszára. Sohase fog nekem sikerülni semmi. És a vízre nézett. — Csak egy mozdulat kellene, egy ugrás. Ki tudja mennyi szenvedés vár rám? Nem jobb lenne-e ma, mint azután? Elsétált onnan, csak a társaság kacagására fordult megint hozzájuk a figyelme. A pincsis német körül kacagott a társaság. Már nem a kutyáját nevették akkor, hanem valami jó mondást. — No ja, — mondotta a német, — olyan szerelmes voltam a leányba, hogy egyszer csak arra gondoltam, hogy elveszem. Ettől a gondolattól aztán annyira megijedtem, hogy otthagytam. — Aber herr doktor! — szólt a kékruhás elegáns hölgy, - hát olyan csúnya volt az a leány? — A leány szép volt, de a házasság... Annyi válópör ment át a kezemen, hogy a házasságnak minden rostáját ismerem. — Házasodni nem is szabad szívvel — szólalt meg mellettük egy tüskés hajú fiatalember. - A házasság olyan ügylet, amely teljes Akkor már a fiatalember rovására nevettek. A hölgy is visszatért.- Bocsánat, - szólt a fiatalember még mindig viaskodó kedvvel, - én nem arról beszéltem, hogy a nő értéke — múlt bankó. Én a nőt csakúgy becsülöm, tisztelem, mint önök, hogy a gyermek más szemmel nézi a holdat, mint az agg. A földmíves is más szemmel, mint a csillagász. Valamennyinek szép, de valamennyinek más. Nohát a nő is ilyen. Önöknek arany, nekem föld. Mind a kettő értékes, egyik sem csodálatos. Ábel figyelemmel nézett a vidáman mosolygó fiatalemberre. Rövidnyakú tömzsi ember volt; szemöldöke összenőtt. Apró szemében hideg okosság. Másnap vasárnap volt. Gondolta: kimegy délután Budára. Hátha a kövér asszony alszik, s Eszter kilopódzhat? A ház alatt a völgyben sétálhatnak. Reggel zivatar zavargott: de az eső délfelé megszűnt. Ábel omnibuszon ment ki. Délben a Szépjuhásznénál ebédelt. Egy órakor már elsétálhatott a ház előtt. A háznak kerti oldalán kis nyitott veranda volt. Eszterék ott szoktak ebédelni. Ábel már messziről látta, hogy nem ketten ülnek az asztalnál. Egy szalmakalap, napraforgóként sárgult át a lombokon. Kik lehetnek? Lekerült a vizes fűben a völgy felé, s onnan a lombok takarója alatt fellopódzott a bodzabokorig. Hát a két gyászruhás hölgy volt a vendég, meg egy fiatal barna ember. Az volt a szalmakalapos. Ábel nagy szívdobogással szemlélte. Egyszer aztán, hogy arca fordult a fiatalembernek, életre szól. Az ügyvéd úr jól beszél. Hiszen a kis ügyeket is megfontoljuk. — Önök kalmárok! — szólt a hölgy fölkelve a székéről. — A házasság nem üzlet. A fiatalember vállat vont. — Mindenki jól nősülne, ha józanon nősülne. De ki nősül józanoh? A szerelmet azért igazította be Isten a világ rendjébe, mert józanon senki se nősülne. A szerelem időleges őrültség. Okos ember nem szerelmes soha, vagy ha szerelmes, nem okos. Tehát a házasság szerelem nélkül mégiscsak üzlet. — Pogányok! - fakadt ki a hölgy. S elsétált onnan. A fiatalember mosolygott: — Mert hát mi is a szépség? Ha az emberek tudnák mi a szépség! Semmi se szép, csak a szemünk tetszése vagy nemtetszése a szépség. A hölgy érdeklődéssel fordult vissza. A kutyás német is megszólalt: — Dejszen ifjú doktor, a szépség nagy valami! Azt nem lehet analizálni. A fiatal doktor vállat vont. — Miért ne? Az én boncolókésem alatt legalább is ezer női szépség fordult meg. — Ön csak a húst boncolta! - szólalt meg a pap a fejét rázva. — Az már akkor nem nő és nem szépség. — Ez az igazi, — bólintott rá az ügyvéd. — Nem hallgathatom, — mondta a hölgy. És ismét odább lépett. A fiatalember az ügyvédhez fordult: — A húst boncoltam? Hát a nő nem hús? Ha ön beleszeret egy leányba, hát nem a húsába szeret bele? Állítsunk egymás mellé egy öregasszonyt, meg egy tizenötéves leánykát. Az öregasszony nemes, elmés, angyali lélek, de ráncosképű. A leányka akaratos, ostoba, mint a réce, de karcsú, kiskezű, kislábú, domború mellű, a szeme tiszta, az ajka friss, arca színe mint a rózsáé. Válasszon közüle. Az ügyvéd együtt nevetett a többivel. A doktor komolyan folytatta: — A gyermek virági szépsége azonos a nőkével. A bőr alatt zsírréteg. Ez a szépség. Ha a zsírréteg elmúlik, a bőr elfakul, megráncosodik. A szemhéj olyan vékonnyá apad, mint a papiros. Ez az öreg szem. A pap a fejét rázta: — Bocsánat doktor úr, akár a zsír a szépség, akár nem, ami szép, az szép. Az alma pirossága is tetszik, pedig meg se esszük azt a pirosságot: lehámozzuk, elvetjük. De a nőnek nem a szépsége a fő*értéke. — Csak az. Ók maguk is tudják. Minden gondjuk a ruha meg az ékszer, meg a púder, meg a tükör. — Városon. De nem csupa város a világ. Kedves doktor úr, a nők a magasabb régióból való teremtések, mint mink vagyunk. — Ugyan, ugyan! — A férfiakban ritka az angyali vonás, bennök mindennapi. — Mi az az angyali vonás? — A szentek közt is több a nő, mint a férfi. — De egy sem írt evangéliumot. Egy sem írt filozófiai könyvet. Egy se gazdagította a tudományokat, művészeteket. — Ma is több köztük a mártír. — Látszik, hogy nem nős ember. Látszik, hogy pap. Ezt a gondolkodást is lehet különben analizálni. A pap vágyakban él: szomjas embernek nincs szebb látvány a víznél. Ismét nevettek. Csak a pap maradt komoly. Az orrát gúnyosan mozdítva felelte: — Csak az élete első évére gondoljon doktor: ön is rászorult akkor egy nőnek olyan nagyfokú szeretetére, amilyenre millió meg millió nő képes, de férfi egy se! És a keze mozdulatával olyanféle gyermektisztító cselekvést ábrázolt, amilyenek csak a régi németalföldi festők képein láthatók. Nagy József illusztrációja megrendült. Arra a fiatalemberre ismert, aki a hajón a női szépségről olyan kicsinylően beszélt.- Eördögh! Már nem volt olyan okos arcú mint tegnap. Gyűlöletes volt! Utálatos volt!- Gondolkodjunk csak nyugodtan, - csillapította magát Ábel. S tovább figyelte őket, mint ahogy a ketrecbe zárt bagoly les kifelé a zugából. A leányt figyelte. Hogy fájt neki minden ajka- mozdulása, amint Eördöghnek felelt! Hogy nyilamlött a szívébe a mosolygása! Pedig a leány tartózkodó volt, - mosolygása csak a vendéglátás nyájassága. Ebéd után a nők ottmaradtak a verandán, a doktor meg intett a leánynak.- Sétáljunk kissé. A kert kavicsos útján sétáltak. Ábel behúzódott a bokor lombjai közé: lesett. A fiatalember arca derült volt, a leányé szórakozott. Mit beszéltek? Nem hallhatta. Jobbára a fiatalember beszélt. Egyszer megfogta a leány kezét. A leány nem vonta vissza. Tovább beszélgettek. Eördögh fölemelte a leány kezét és megcsókolta. Ábel nem nézhette tovább. Elfordult és szinte robogva sietett, mint a fészkéből kiűzött állat. Robogott, maga se tudta hova. Az eb fut, ha a gyomra fáj. Véli, hogy elfuthat a gyomrától. Az ember is így menekülne olykor a saját szivétől. Az arca sápadt volt. A szeme könnyben lábbogott. Arra gondolt, hogy felakasztja magát Eszterék háza előtt a fára! Fel! Ott fogja találni reggel Eszter holtan! Mert ha Eszter is olyan szívvel szeretné őt, mint ahogy ^ő Esztert, eltaszitaná Eördöghöt. Azt mondaná: Inkább meghalok, ha azé nem lehetek, aki nekem igazán párom! De hitvány portéka a leányféle: meghalni nem akar. Jól beszélt a vőlegény, hogy a nők nem olyan tökéletes teremtések, mint a férfiak. Hát meg fog halni egyedül. Nem ott az ablaka alatt, nem, - mért is okozna neki ijedelmeket, keserű napot? Hanem mégis itt a közelben, itt a völgyben. (Folytatjuk)
