Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-13 / 23. szám
■> A párkányi Városi Művelődési Központban május 10-én megnyitották Krecsmárné Gergely Mária Terézia első kiállítását. A Füri Alapiskola pedagógusa naponta utazik Kürtről (a család ott él), és harminc gyerekkel, két összevont osztályban próbálja megvalósítani az elképzeléseit: olyan iskolát teremteni, ahová a gyerekek szívesen járnak. A férj Kürtön tanít, a lányok (tizenhét éves ikrek) Udvardra járnak iskolába, és Udvardon építkeznek. Gergely Mária Terézia negyvenkét éves. Két éve kezdett festeni. A megnyitóra befutott az érsekújvári származású Luzsicza Lajos Munkácsy-díjas festőművész is, Gergely Mária egyik „biztatója“ és kritikusa:- Marika érzékeny lélek, érzelemgazdag ember. Az első lépéseket teszi, de jó úton halad. Nem számít, hogy hány évesen kezdi valaki. A szerencse az, hogy ő a belső világát tudja kivetíteni, színekben gondolkodik, expresszív ember. Nem fotográfusi stílusban dolgozik, nem olyan megrajzolós, mint általában az amatőrök. Majdnemhogy rátalált a stílusára, amit később továbbfejleszthet. Ha azt az utat fogja követni, ami a jó képeiben jelentkezik, akkor előre fog haladni. Úgy gondolom, sikeres lesz. Gergely Mária Terézia • Negyvenéves korodig tanítottál, s akkor egyszeriben eszedbe jutott, hogy festeni fogsz?- Nem igy jött. Nyitrán végeztem, az egyik szakom képzőművészet. Már a gimnáziumban észrevették, hogy van tehetségem a rajzhoz, de különösebben nem tűntem ki a többiek közül. Ez belső kényszer volt, szerintem lelkileg most értem meg arra, hogy fessek. Tudtam, valamikor fogok festeni, majd nyugdíjasként... de ha nem érem meg? • Hogyan kezdted?- Nehezen. Egyedül kínlódtam. Szinte mindennap festek. • Délután hazamész, a család éhes, de te azt mondod, főzzenek maguknak...-Nem. Elvégzem a házimunkát. Rengeteg az energiám. • A család nem neheztel? Hogy takarítani kellene, az anyu meg...- De! El lehet képzelni, milyen az, amikor négy felnőtt az ebédlőben, én meg szétrakom a kellékeimet. Mozdulni sem lehet. A család is megszenvedi. • Miért kezdtél festeni?- Nem tudom megmondani. Akkor kezdtem magamra találni, amikor nekifogtam. A szüléimét Udvard- ról telepítették ki Magyarországra, én Szarvason születtem, tizenegy éves voltam, amikor hatvanegyben visszaköltöztünk Udvardra. Megviselt a szülőföldtől való elszakadás. Azért is megszenvedtem, hogy gyerekem legyen. Császárvágással szültem az ikreket, és volt egy méhen kívüli terhességem. Semmit nem kaptam könnyen, mindenért meg kellett harcolnom. • A témát választottad? Elhatároztad, hogy milyen stílusban akarsz festeni?- Az jött magától. Szimbólumokat festek. A pipacsok nemcsak pipacsok, azokban emberi sorsok rejtőznek. Én hiszek a reinkarnációban. Amikor olvastam Müller Péter Kígyó és keresztjét, ahol Latinovits azt mondja a túlvilágról: itt is csak egy ripacs pipacs volt, akkor nekem beugrott ez a kép. Aztán jött a kék pipacs, a sárga pipacs és a fehér mákvirág. Mert én hiszek abban, hogy sok lehetőséget kapunk a sorstól, s a legnagyobb az, hogy bármikor újra lehet kezdeni. Ha bukunk is, mindig talpra lehet állni, csak akarat kell hozzá. • Negyvenkét éves vagy. Mit remélsz ettől a kiállítástól?-Sokat nem. Anyagilag semmit. Rettenetesen cikinek érzem az életemet. Azóta nem érzem magam jól a bőrönben, amióta eljöttem Magyarországról. De nem is oda vágyódom vissza... Amióta festek, megváltoztam, őszintébb lettem, könnyen tudok kapcsolatot teremteni az emberekkel. • Kinek mutattad meg először a képeidet?- Farkas Veronikának, ő azt mondta, őstehetség vagyok. Aztán Balázs F. Attilának, aki arra biztatott, hagyjam a realista stílust... Elvittem néhány képet Luzsicza Lajoshoz, megkérdeztem tőle, keressek-e valakit, aki tanítana. Azt mondta, nincs rá szükség. Megszépítő messzeség, 1991 • Sokat festesz?- Ide, Párkányba elhoztam ötve- net, negyvenet kiválasztottak belőlük, de nem sokkal többet festettem. • Adtál már el képet?-Adtam, de most nem akarok eladni, mert ezeket nehezen kínlódtam ki. Szinte az egész életem bennük van. • Meddig dolgozol egy-egy képen?-Villámgyorsan dolgozom. A témát hetekig hordom magamban, aztán leülök és órák alatt megfestem. • Portrét alig láttam...-Összesen talán négyet festettem. Egyelőre a természet foglalkoztat. Most van egy ötletem, öt lepkét szeretnék megfesteni különböző színekben. • Hol tartod a képeidet?-A fűri iskolának szép hosszú folyosója van. Annak a falán. De otthon is van belőlük. • A fűriek nem mondják, hogy jaj de szép?- Nem. Alig veszik észre, pedig rég ott lógnak. Nem is tudják, hogy festek. Arra is gondoltam, bárhogyan is sikerül ez a kiállítás, bele kell vágni, hogy nevet szerezzek. • Fontos számodra, hogy tudjanak rólad?- Fontos, mert nem magamnak festek, hanem az embereknek. • Ellentmondást érzek az állításod között, hogy nem magadnak festesz és a között, hogy nem akarod eladni a képeidet.- Mert úgy érzem, az kötöttséget jelentene. Arra gondolnék festés közben, hogy vajon megveszik-e. így viszont abszolút szabadon merek alkotni. • Nincsenek irigyeid?- Nincs rám miért irigykedni. Akik közel állnak hozzám, és látják, min megyek keresztül, inkább sajnálnak. • Min mész keresztül?- Rettenetes lelki viharokon, ha egy képem nem sikerül, fizikailag szenvedek. • Milyen terveid vannak?- Szeretném néhány helyre elvinni a képeimet. Érsekújvárban egy éve keresek kiállítótermet, de minden galéria helyén rulett-terem van meg hasonló. Párkányban egy nap alatt kaptam helyiséget. Esztergomban is felajánlották: állítsak ki... • Vannak olyan elképzeléseid, hogy otthagyod a pedagógiai pályát és csakis a festészetnek élsz?- Ha volna ilyen lehetőségem, élnék vele. Nagyon szeretném, ha megváltozna az életem. Kopasz-Kiedrowska Csilla Nem mindennapi dolog, hogy egy karnagy a saját kórusáról írjon, de talán megbocsátható „exhibicionizmusa“, ha tettének oka sem teljesen mindennapi. Mert ha nem is kimondottan szenzáció, de lagalábbis szokatlan, hogy egy alig nyolcezres városka kamarakórusa egy minden tekintetben európai szintű, nemzetközi fesztiválon vegyen részt. S ha még azt is hozzátesszük, hogy igényes műsorát nagy elismerést aratva adta elő a szakértő közönség előtt, akkor már - bárki beláthatja - az volna a nagyobb vétek, ha kihagynánk a nyilvánosságot a közös ünneplésből. Ugyanis a IV. Miskolci Kamarakórus Fesztiválon nem csupán a zselízi Voces Selyzienses kamarakórus vizsgázott jelesre, hanem rajta keresztül az egész szlovákiai magyar kórusmoz- galom. Minden felsorolás unalmas, ezért félő, hogy a gyakorlott és furfangos olvasó szeme egyszerűen átsiklik az alábbi néhány sor felett. Ám egy fesztivál rangját elsősorban a résztvevő kórusok határozzák meg, ezért lássuk mégiscsak legalább a főszereplők nevét (fellépésük sorrendjében): a Hassler Énekegyüttes Miskolcról (Sándor Zoltán), a sepsiszentgyörgyi Eufónía (Sipos Zoltán), a finnországi Stemma Kamarakórus (Rita Varonen), a rigai RATE (Vita Timermane), a berlini Kammerchor „Jeunesse“ (Hans- Peter Schurz), az Óbudai Kamarakórus (Erdős Ákos), a zilahi Camerata Academica Porolissensis (Chezan loan), az Ad Dei Laudem az olaszországi Lentiniből (Balcone Alida), az olasz Corn Alpi Cozie, a pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa (Tillai Aurél), a Kammerchor am Kurfürst a heidelbergi Friedrich Gymnasiumból (Werner Glöggler) és természetesen a már említett Voces Selyzienses. Alig egy hónapja dicsértem egy másik nemzetközi kórusfesztivál rendezőit a CSMTKÉ loretói útjáról szóló cikkemben, ahol az tetszett igazán, hogy a kórusok egy alkalommal mindössze két-három müvet adhattak elő, s ezért a közönség egyetlen koncerten több kórus műsorát hallhatta egyszerre. Miskolcon ennek épp az ellenkezője történt, mégsem volt a hangversenyeknek egyetlen unalmas pillanata sem. A rendezők minden kórustól egy világi és egy egyházi műsort kértek: egyenként húszperceset. (Ideális időtartam. A húsz perc - átlagos hosszúságú művekkel számolva - hat-nyolc müvet jelent.) A fesztivál szervezői nyilván tisztában vannak azzal, hogy az énekkarok inkább a hosz- szabb fellépéseket kedvelik. Egy rövid, három-négyperces „színpadonlét“ alkalmával minden megtörténhet: a jó kórus is megbukhat, egy gyengébb meg éppenséggel - jó napot kifogva - csilloghat. De húsz perc alatt egy érettebb együttes már „meg tudja magát mutatni“: az első percek megilletö- döttségéből adódó előadásbeli csorbákat van ideje kiköszörülni. A Miskolci Kórusfesztivált első ízben néhány fiatal zenész szervezte meg 1990-ben. Ekkor nyolc, a másodikon már tíz együttest látott vendégül a város. 1992-ben öt külföldi és tizenegy magyarországi kórus szerepelt. Az idei fesztivált két szakmai konferencia egészítette ki, és a fesztivál teljes hanganyagát a Magyar Rádió is rögzítette. A hangversenyek koncerttermekben és templomokban zajlottak, és nem csupán Miskolc területére korlátozódtak A zselizi, a finn és az egyik olasz kórus például egyik hangversenyét Sárospatakon tartotta, mások Ózdon, Szerencsen, Mezőkövesden, Diósgyőrben és Miskolctapolcán léptek fel. Mindenütt teltház, megtisztelő érdeklődés fogadta a szereplőket. Kell-e nagyobb köszönet a többhónapos felkészülés fáradságáért, mint a közönség őszinte tapsa?! Eszembe jut a hat évvel ezelőtti sajtóvita a Kodály Napokról (Kell-e a verseny?) az Új Szó hasábjain. Emlékszem, milyen bölcsen és előrelátóan próbálta óvni Ág Tibor hazai kórusmozgalmunkat a túlzott versenyközpontúságtól. Sajnos, akkor nem sokan értettek vele egyet, de az idő mára őt igazolta. A jövő a fesztiváloké. Megpróbáltam elképzelni, hogy miképp válhatna egy csapásra egymás ellen acsarkodó kórusok szimpla „pontvadászatává“ akár ez a nagyszerű miskolci rendezvény is, ha szervezői egy keveset is engednének fesztivál-jellegéből. A fesztivált a házigazda Hassler Énekegyüttes nyitotta meg Sándor Zoltán vezényletével. Kiegyensúlyozott harmóniák, megnyugtató természetesség és kifinomult hangzás jellemezte előadásmódjukat. Sándor Zoltán nemcsak karnagyként, hanem a fesztivál örökmozgó rendezőjeként is kiválóan végezte feladatát. A középiskolásokból álló sepsiszentgyörgyi Eufória kórus felnőtteket is próbára tevő műsorával nyerte el a közönség elismerését. Különösen Ernst Toch ötletes, „beszélve éneklő" mondókaműve, a Geographical fugue aratott osztatlan sikert. A finnországi Stemma Kamarakórus már első műsorával vastapsot provokált. Az örömeimről énekelek című Vilén- müben finn népdalokba ágyazva eló-elöbukkant a Tavaszi szél vizet áraszt - eredeti magyar szöveggel. (Mondanom sem kell: a szövegejtés is teljesen magyaros volt; ami érezhetően nem sok gondot okozott nyelvrokonainknak.) Asmussen dzsesszes hangvételű Scandinavian shuffle című szerzeménye biztos siker. Igaz, a pódiumon táncraperdülő kórus látványa önmagában még nem több, mint érdekes. De a mód, ahogy ezt - általában hidegnek, tartózkodónak tartott- északi rokonaink tették, hosszantartó tapsot gerjesztett. Nem kis meglepetést okozott az, amikor Rita Varonen, a karnagy tökéletes magyarsággal (később kiderült, hogy anyanyelvén) szólt a közönséghez. A zselizi kórus számára külön élményt jelentett, hogy egy teljes napot tölthetett együtt ezzel a nagyszerű együttessel Sárospatakon. Az olasz Coro Alpi Cozie férfikarról a műsorfűzét nem sokat árul el: még a karnagy nevét sem. A műsorközlőtől annyit sikerült róla megtudnunk, hogy - hivatását tekintve- pap. A többit pedig már látni kellett volna. Az északolasz bordalokból és szerelmi népdalokbók összeállított csupa hús-vér produkció meglehetősen bizarrul hangzott a sárospataki Görögkatolikus Templom halk imához szokott környezetében. Bár a közönséget még a hangverseny előtt fölkérték, hogy csak a teljes műsor elhangzása után tapsoljon, az olasz együttes temperamentumos előadását nem lehetett tetszésnyilvánítás nélkül megállni. A fesztiválvendégek két érdekes szakmai konferencián is részt vehettek. Párkai István „Kötöttség és szabadság a romantikus művek előadásában“, Tillai Aurél pedig „Monteverdi, a kóruszene nagy megújítója" címmel tartott érdekes, sok szemelvénnyel, hangbejátszással színesített előadást. Minden fesztivál legmaradandóbb művészi élményt nyújtó mozzanatai a hivatásos hangversenyek, amelyekből Miskolcon kettő is volt. Az Új Avasi Katolikus Templom egészen fantasztikus akusztikát biztosító falai között a Miskolci Bartók Béla Kórus (Papp Edit), a Hassler Énekegyüttes (Sándor Zoltán) és a Miskolci Szimfonikus Zenekar Orbán György Missa Quartáját és Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusát adta elő Kovács László vezényletével. Szólót Wendler Attila énekelt. A vasárnapi záróhangversenyen a Minorita Templomban a fesztivál résztvevőiből alakult kórus Joseph Haydn Nelson miséjét énekelte a Liszt Ferenc Zeneművészéti Főiskola Szimfonikus Zenekara kíséretében. Szólót énekelt: Tóth Marianna, Kőszegfalvi Rita és Fenyvesi Attila, vezényelt Antal Mátyás. A zselizi Voces Selyzienses kamarakórus, amely 1983- ban alakult, és a Franz Schubert Vegyeskar részeként működik, számos sikeres fesztivált tudhat már maga mögött. Erre a fesztiválra a Szlovákiai Magyar Zenebarátok Társaságának ajánlása alapján kerülhetett ki. Tudvalevő, hogy az énekkarok sikereire rendszerint saját környezetük figyel föl a legkésőbb. (Senki sem próféta a saját hazájában.) A zselizi kórus immár nem panaszkodhat. A város önkormányzata jelentős anyagiakkal támogatta a vegyeskar tavalyi jubileumi hangversenyét, idén pedig minden eddiginél nagyobb összeget bocsátott a kórus rendelkezésére, hogy teljes ruhatárát felújíthassa. Horváth Géza 14 1993. VI. 13.
