Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-06-13 / 23. szám

deujese/i r * AZ UNOKÁNAK UDVAROLT, A NAGYMAMÁT VETTE EL • A MAMA 78, ÖCSI 28 ÉVES „Menni csak úgy tudok, ha megfogja a kezem“ - mondja Ilonka néni (A szerző felvétele) 1990. november 8-án nem mindennapi házasságot kötöttek Királyhelmecen. A boldogító igent a 75 esztendős Bencsik Ilona és a 25 esztendős Antonín Novák mondta ki. A házaspár immár harmadik éve él békés családi életet a kétszoba- konyhás, központi fűtés nélküli lakásban, amelyet az asszony „hozott“ a házasságba.-Az unokájának udvaroltam, őt akartam feleségül venni, de... Egy napon minden szó nélkül elutazott. Azt sem tudtuk, hová. Több mint egy évig vár­tam. Az első házassága se neki, se nekem nem sikerült, azt hit­tem, egymásra találtunk. Azt mondta, hozzám jön, ha a nagymamáját gondozni fogjuk. Ennek semmi akadálya, vála­szoltam. Csakhogy ő elment! Később tudtuk meg, hogy Pős- tyénben férjhez ment.- Korábban már nős volt. Miért vált el?- Egy egész évet sem bírt ki a házasságunk. A feleségem a válás után egy héten belül újra férjhez ment.- És a mostani házassága?- A Mamusnak - mert így hí­vom őt, ő meg engem Öcsinek - tíz gyermeke volt, közülük már csak egy lánya él, de évek óta feléje se néz. Van hét unokája, tizennégy dédunokája, három ükunokája, de azok se nyitják rá az ajtót. Kezdetben megsajnál­tam, aztán meg is szerettem. Én őt úgy szeretem, mint a nagy­anyámat. Nem is tegezem, ma­gázom. De várjon, mindjárt be­vezetem, ott fekszik a másik szobában. Beteges szegény, egyedül már nehezen jár. Antonín Novák karjába ka­paszkodva megjelenik az ajtó­ban a 78 éves Ilona néni.- Az a baj - mondja kérdezés nélkül, miközben összekulcsolt kezét az ölébe veszi -, hogy már vagy tíz éve cukros vagyok. Sokszor orvosság sem kapható. Szerencse, hogy Öcsi kereszt­apja küld Csehországból. Soka­sodnak a bajok. Háromszor egymás után operáltak epével. Azután még sérvvel is megmű­tötték ...- Ilona néni, miért ment férj­hez ilyen fiatal emberhez?- Nem is tudom. Az öz­vegységem 24. évfordulóját kö­vető napon megesküdtünk. Mint akinek Isten az eszét vette, mentem vele. Mondta, hogy menjünk el a városházára. Kér­deztem, minek? Csak menjünk - válaszolta. Ott tudtam meg, hogy esküdni fogunk. Minden ajtót becsuktak és megesküd­tünk.- Miért zárt ajtók mögött?- Mert a lányom le akart önte­ni szennyes vízzel.- Hallom, nemigen törődött magával...- Egyáltalán nem. Huszon­nyolc éve aszony, de a háza belsejét még nem láttam. Itt volt főnökasszony az egyik zöldség­üzletben. Ha bementem hozzá, onnan is kizavart. Hároméves volt, amikor az apját elvitték az oroszok Zamborba. Többet nem láttuk. Egyedül neveltem fel. Ki- tanítattam. Akkor jó voltam. Most minden rossznak elmond. Egy pohár vizet se kaptam tőle, soha.- Ez már a harmadik házas­sága?- Igen, de nagyon keserves volt az életem. Amikor negyven­négyben bejöttek az oroszok, a hétéves fiacskám éppen halva feküdt. Rá két hétre Oroszor­szágból megérkezett a papír, hogy az uram is meghalt... A második férjem igen rossz volt. Ivott. Hat évig éltünk együtt, aztán ő is meghalt. A kocsma előtt esett össze. A sok denatu­rált szesz szétmarta a gyomrát. Higgye el, nem volt könnyű tíz gyermeket felnevelni, közülük kilencet eltemetni.- Amióta együtt vagyunk, neki is nyugodtabb az élete, meg nekem is - szakítja félbe a férj.- Nem fél, hogy egyszer ösz- szeakad a férje valami fiatal nő­vel? - kérdezem Ilona nénit.- Attól rosszabb nincs az egy teremtett világon, ha az asszony félti az urát, vagy az ember a fe­leségét. Hányszor kérdezik tő­lem: »Öcsi hol van?« »Elment szeretőt keresni!« - válaszolom. »Nem fél attól, hogy itthagyja magát?« »Majd visszajön. Ha meg nem, ott marad!« »De mi lesz magával?« »Meghalok. Csak eltemet valaki.« Hát így viccelődök.- Ugratnak persze engem is - mondja Öcsi. - Kérdezik, hány gyereke van már tőled az asz- szonynak? Én meg csak elneve­tem magam.- Barátai vannak?- Kevesen. A sok barát rossz útra viszi az embert. Suhanc koromban miattuk bajba is kerül­tem. Itt, Helmecen kevés a jó barátom. Olyan barátok, akikkel kocsmába kell menni, nem kel­lenek.- És ha valami barátnő fel­bukkanna?-Vannak barátnőim, de nem kezdek ki velük. Egyszer már voltam nős, és megjártam. Egy szerető meg sokba kerül, arra nincs pénzem.- Nem valamiféle számítás­ból nősült meg?- Nem a pénzéért vettem el, mert az neki sincs. Tíz gyerme­ket jóformán egyedül nevelt fel. Keményen dolgozott, a kerese­tét volt hová tennie. Negyvenhét évet dolgozott le, a papírjai is megvannak róla, de mikor meg­kapta a nyugdíjat, csak 22 évet ismertek el. Eleinte 950 korona nyugdíjat kapott. Most már fel­emelték. Én bádogosnak tanul­tam. Kivettem az iparengedélyt, jól is ment, de már több mint egy éve visszaadtam, mert a Ma­must nem hagyhatom egyedül. 1300 koronát kapok azért, hogy ápolom. Havonta így kettőnknek alig több mint háromezer korona jön össze. Ebből kell megél­nünk. Igen sok kell a gyógysze­rekre is, de nem panaszkodom. Még szerencse, hogy bevezet­ték a telefont. Eddig éjszakán­ként háromszor is el kellett sza­ladnom az orvosért...-A lábam is fáj - mondja Ilona néni. - Menni leginkább csak úgy tudok, ha ö megfogja a kezem. A múltkor sajnáltam felkelteni, mert olyan jól aludt. Felkeltem, mentem ki, hát úgy elvágódtam, hogy azt hittem, so­ha többé fel nem állok. Mióta az egyik megbénult, a másik is job­ban fáj.- Aludni tud?- Csak altatóval.- Álmodni szokott?- Nemigen. Nyugdíjasként a halottasházban még öt évet ledolgoztam. 420 embert temet­tem el. Sokszor úgy szidom őket, miért nem jönnek értem! Nincs már erőm. Még szeren­cse, hogy ez a fiú itt van mellet­tem. Lehet, egyszer megáldja az Isten azért, amit tesz. Szaszák György *» * «r 15 K ati néni a szomszédom volt. Már nyolc­vanon felül járt. A házban mindenki tudta róla, hogy szereti az itókát. Reggelente távozott otthonról és a napot a közeli talponállóban kezdte. Amint megje­lent az ajtóban, már töltötték is neki a féldeci rumot. Délelőtt a várost járta, csak dél tájban vetődött haza. Senkije nem volt, nem tartozott beszámol­ni, mivel tölti idejét. Férje már jóval korábban meghalt. Egyetlen fia még a múlt rendszerben Nyugatra szökött. Egy alkalommal a véletlen folytán közeleb­bi kapcsolatba kerültem Kati nénivel. Városjá­ró útjáról igen rossz állapotban érkezett haza. Sehogy se tudott megbirkózni a felvonóhoz vezető néhány lépcsővel. Többször is nekiru­gaszkodott, mindig sikertelenül. Felsegítet­tem őt. A kulcslyukat is nehezen találta. A lakásba érve ruhástul a heverőre dőlt és nyomban álomba merült. A rum erősebbnek bizonyult öregecske szervezeténél. A délután folyamán sokszor gondoltam Kati nénire. Hátha rosszul van és segítségre szo­rul. Felnéztem hozzá. Csengetésemre ajtót nyitott, de szánalmas állapotban volt.- Kati néni, nincs valamire szüksége? Szó nélkül intett, hogy kövessem. A konyhába vezetett.- Olyan kedves volt hozzám, megiszik ve­lem egy kávét? Hiába szabadkoztam. Leültetett.- Ugye, maga most elítél engem?- Miért ítélném, Kati néni...-Mondja csak ki, amit gondol. Undorító, iszákos vénasszonynak tart, igaz? Kiderült, hogy aznap születésnapja volt. Búját, keservét a szokottnál nagyobb adag rumba próbálta fojtani. Ekkor ismertem meg élete történetét.- Tudja, szép asszony voltam... A falon függő esküvői képre mutat. Való­ban. Katika csinos lány volt. Kérője is akadt bőven. Ám nagy szerelmét szülei ellenezték. Jobb partit, módosabb férjet szántak egyetlen leányuknak. Meg is találták. Banktisztviselő lett a férje, aki később igazgatóvá lépett elő. Ez akkoriban társadalmi rangot jelentett. Anyagi gondjaik nem voltak. Erről tanúskodik a mostani lakás is. Alig látszanak a falak az értékesebbnél értékesebb festményektől. Pe­dig ez már az eredeti gazdagságnak csupán a torzója. Kati néni az évek folyamán jó pár darabot eladott.-A férjem jó szakember volt. Az akkori földbirtokosoknak sok szolgálatot tett. Va­gyonkimutatás, adóbevallás, amihez ők nem értettek. Mivel pénzük sose volt, a férjem munkáját képekkel, műtárgyakkal hono­rálták ... Egy perzsaszőnyeget mutat - keresztlevél­lel. Török tiszttől származik még a hódoltság idejéből. Egymagában kész vagyon. Ám hiába volt a jólét. Katika asszony nem volt boldog. így mondja. Történt azután, hogy Katikára szemet ve­tett egy környékbeli földbirtokos fia. Mitaga­dás, a fiatalasszony is vonzódott hozzá. Ne szaporítsuk a szót, egymásba szerettek. A férjes asszony és a nős férfi. A kisvárosban semmi se maradt titokban. Kettejükről már a verebek is csiripeltek, ami­kor a férj - természetesen utolsónak - tudo­mást szerzett felesége hűtlenségéről.- A férjem nagyon szeretett. Kért, könyör- gött. De botrányt nem csapott. A válás akkori­ban tisztes polgárok esetében szóba se jöhe­tett. Habár... Tisztességről aligha beszélhe­tek. A városban mindenütt rám mutogattak. Közönséges szajhának neveztek. Mégse bántam!- Kati néni vallásos nevelésben részesült?- De még milyen szigorúban!- Erkölcsi gátlásai nem voltak?-Amikor az ember ereiben fiatal vér pe­zseg, jut is idő erkölcsi kérdésekkel törődni... Hosszan meséli nagy szerelme történetét. Szeretője szórta a pénzt. Apja erdejéből fát, magtárából búzát értékesított titokban. A férj se akart lemaradni. Két férfi versengett a ke­gyeiért. Bevallja, tetszett neki.- És a gyerek? Kati néni szemét elönti a könny. Érzékeny pont. Egyetlen fiát is elhanyagolta. Jobbára a nagymama gondoskodott róla. A fiú elidege­nedett tőle, talán azért is távozott idegenbe. A többit már csak dióhéjban. A háború után sok minden megváltozott. A földbirtokos is szegény ember lett. A bankigazgató férjet aranyrejtegetésért elítélték. Ki tudja, mi min­dent írtak a rovására, de nyolc évet kapott. A börtönből nem is tért haza. A hivatalos értesítés szerint szívroham végzett vele kö­zelgő szabadulása előtt... A földbirtokos szerető is külföldre szökött, így maradt Kati néni magára, támasz nélkül.- Ez az én bűnhődésem. Megérdemlem. Hej, ha újra kezdhetném az életem, sok mindent másképp csinálnék! Különben, ki tudja. Talán nem is. Áz italban keres menedéket. Egyik mámor­ból a másikba zuhan. Olyankor megszabadul az emlékektől, a lelki gyötrelmektől. A ma­gány szörnyű érzése is mintha elviselhetőbb lenne. A lelki fájdalom eltompul. Az agyat rózsaszín köd borítja.- Csak éjszakák ne lennének! Dehát már csak nem tart sokáig. így is sokat éltem. Meg hát nem élet ez már.- Kati néni, a haláltól fél? Gondolkodik. Nem, a haláltól nem fél. Szá­mára már az élet teher. De retteg a gondolat­tól, hogy egyszer tehetetlen lesz és teljesen mások, idegenek segítségére szorul.- Tudja, jó lenne elaludni és fel nem ébred­ni. Az éjszakáktól nagyon félek... Álmaiban gyakran megjelenik a férje, a fia, az édesanyja. Sokszor az éj kellős közepén csuromvizesen riad fel. Rémképek üldözik. A sötét lakásban nincs senki, aki vigasztaló szóval oszlatná el félelmét. Magány, néma­ság veszi körül.- Azt kérdezte, félek-e a haláltól. Tudja... Elmondja, hogy sokat töpreng a túlvilágról. Gyakran eszébe jut iskoláskori hitoktatója, aki oly meggyőzően beszélt utolsó ítéletről, po­kolról és mennyországról. Fiatal korában nem sokat töprengett arról, mi következhet a halál után. Most se hisz teljes meggyőződéssel valamiféle túlvilági életben. De azért kétségek gyötrik. Hátha mégis... S akkor az ő bűnlistá­ja nagyon terjedelmes, enyhe ítélettel aligha számolhat. Ha erre gondol, beleremeg. Ezért az utóbbi években eljár a templomba is. És az átvirrasztott éjszakában imádkozik.-Tudom, a fiatalkori mulasztást már nem pótolhatom. De próbálom a lelkiismeretemet megnyugtatni... E beszélgetés óta két év telt el. Kati néni óhaja teljesült. Egy napon rosz- szul lett, mentő vitte a kórházba, ahol örök álomba szenderedett. Utolsó órá­iban nem szenvedett. Kegyes volt hozzá a sors. Már nincs, ki múltja miatt ítélkezhetne fölöt­te. Utolsó útjára csak néhány idős szomszéd­ja kísérte el. Zsilka László 1993. VI. 13.

Next

/
Oldalképek
Tartalom