Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-18 / 28. szám
rí hangulat (pasztell) ró Bé/a versei nyi volt mS rít női kézből hogyha elgurul ígyenkezve a sok piperecikk, ?l&endö, fésű: minden földre hull, tátott szájjal ott ásítozik áska, vagy mint fényes peronon szétpattan egy bőrönd, s a begyűrt hák, törülközők a betonon újtózkodva mutatják lényegük, y ejt el engem is majd gyermekem, gy szeretőm, vagy Istenem. Kinek zében hallgatok? Nem tudhatom, • senki titka nem hal meg velem, ak nézitek majd, s el sem hiszitek: •tűk! Betűk egy rossz papírlapon. bárány béget, és én hallgatok, :inke sír, de én szótlan vagyok, erdő rí, ha jő a íergeteg, szepegnek a megvert gyermekek, ta rálépnek, a kutya felnyüszít, megvágják, a nyírfa könnyezik, reszelik, a vas is csikorog, terelik, a folyó is morog, megütik, a kő is felkiált, minden szól, és minden visszavág, libbennem gyűlhet némán a harag, ak bennem fulladnak meg a szavak, ha meghalok majd, ami beleholt, földelik testemmel a sikolyt? A Szent Szűz képe előtt térdelt, s gondolatban imádkozott, nem könyvből. Mikor fölkelt, maga mellett látta Ábelt. Ott térdepelt a fiú, mögötte.- Hát maga hogy kerül ide? - kérdezte susogva.- Hát csak eljöttem, - felelte Ábel, - hiszen tegnap mondta, hogy vasámaponkint ide jár misére. A leány belemártotta az ujja hegyét a szentelt vízbe és odatartotta Ábelnak. Az ujjak érintkeztek. Keresztet vetettek. Kimentek a templomból.- Elkísérhetem egy darabig?- El, - felelte a leány, - a temetőig a társaskocsin megyünk. Onnan gyalog, ha úgy tetszik. Félóra múlván a budai temetőnél voltak, az erdő enyhében. Sétáltak, csak föl és alá sétáltak egy kis magános tisztáson, és csevegtek mindenről, csak a bánatukról nem. Mikor aztán délfelé jár az idő, Eszter haza gondolt.- Kisérjen el az országúiig. Ott aztán elválunk. S andalogtak az országút felé. Egy helyen öreg csipkerózsa bokor piroslott. A sok virág és bimbó terhe alatt szinte gömyedezett a bokor. Ábel lemetszett egy méternyi hosszú virágos ágat. Annak a töviseit tisztogatva haladt tovább Eszter mellett:- Lássa Ábel, - mondotta a leány, - ma okosak voltunk. Se maga nem említette a „holt angyalt“, se én. Fogadjuk meg, hogy nem beszélünk róla.- Megfogadhatom, - felelt Ábel búsan, - csak azt nem, hogy nem gondolok reá.- Tudja ma miért imádkoztam?- Miért, Esztike?- Hogy a jó Isten vigasztaljon meg bennünket. Lássa délelőtt már nem szomorkodtunk. Aztán lássa sok minden történik a világon, váratlan, véletlen, előre számíthatatlan.- Sokat evett szegény, - mondta aggodalmasan. Más gyermekek vígan hemperegtek a fűben. Néhol harmonika szólt, néhol daloltak. Az erdei madarak is csicseregtek, fütyörész- tek. Vidámság volt a világ. A két fiatal szerelmes a fák árnyékában andalgott.- Phü de meleg van! - mondta Eszter.- Gyerünk beljebb, - mondta Ábel. Egy mohos fatörzsekre találtak egyhelyen a fák közt. A lapja akkora volt, mint a malomkő lapja. Sokszázados fa lehetett. Lefűrészelték. A törzsökét meg vagy ott felejtették, vagy tán később akarták elvinni, de ott-maradt. Eszter megállt. Ábel látta, hogy le akar ülni, hát ráterítette a törzsökre a köpönyegét. A leány leült. A virágot az ölébe rakta és összerendezgette. Ábel elnézte azt a hőségtől piros finom arcocskát, ahogy a napfény a falevelek közül ráaranylott. Eszter behunyta a szemét, s kissé odább ült.- Üljön le maga is Ábelkám. Ábel leült melléje és gyöngéden átölelte a vállát, mintha tartaná, hogy le ne essen. Eszter kivonta a tűt a kalapjából s a kalapot a fatörzsre tette. Ábelnak a vállára hajolt, s úgy rakosgatta tovább csokorba a virágait.- Miért nem lehet megállítani a világmindenség óráját -, mondotta Ábel. A leány szomorúan mosolygott. A fák között nem messze tőlük, valami verklis muzsikált:- Tud-e maga táncolni Ábel?- Tudok, de nem szoktam. Diákkoromban olyan helyen laktam, ahol sok volt a leány. Azoktól megtanultam.- Én is tudok. De elhiszi-e, hogy sose voltam még bálban? Még táncmulatságon se soha. Letette a virágot a fatörzsökre és mosolygott.- Táncoljunk!- Csak jó nem, Esztike, jó nem. Az én sorsom nem olyan, hogy jókat is várhatnék tőle. Ezek a napok olyanok nekem, Esztike, mint a fának a virágzása napjai. Mihelyt maga férjhez megy Esztike, lehull az én virágom, elmúl a tavaszom, s maradok gyümölcstelenül, mint a szomorúfűzfa. Eszter megölelte a fiút, s a mellére hajtotta a fejét. Ábel szeme könnybe lábadt.- Nekem még csak arra sincs jogom, - rebegte, - hogy megcsókoljam. Eszter fölemelte a fejét, s lehunyt szemmel nyújtotta az ajkát Ábelnak. Aztán a leány kibontakozott, s hallgatva mentek az útig. Ott a fiú odanyújtota a vadrózsalombot. A leány leválasztott róla egy félig nyilt virágot, s Ábelnak a kabátjába illesztette.- El fogom tenni emlékül, - rebegte a fiú. A leány kezet nyújtott:- Isten áldja meg, Ábel.- Isten áldja meg, Eszter. Elváltak. Á fiú utána nézett, míg csak láthatta. A leány aztán az út végén visszafordult, és a rózsalombbal intett búcsúzót. ★ Az erdei sétálás aztán minden vasárnap és minden ünnepen megismétlődött. A fiú minden vasárnap hazavitt egy virágot a mellén és egy könnycseppet a szemében. Mindig megfogadták, hogy nem beszélnek Eördöghről, de elalváskor mindig az jutott eszükbe. Egyszer zivatar tört rájuk, s ők egy terebélyes juharfa alá húzódtak.- Ha most a villám ide sújtana, - remegett a leány.- Bár ide sújtana, - felelte Ábel.- Jaj, ne mondjon ilyet.- Nem mondok többé.- Élnünk kell. Élni mégis jó.- Nem jó.- Ne mondjon ilyet.- Nem mondok többé. A leány Ábelhoz simult, és minden dörgésre megrettent.- Jézus Mária...-Fél?- Csak a dörgéstől. Aztán mélyen a szemébe nézett Ábelnak:- Vigyázzunk, Ábel, hogy kisértésbe ne essünk! Nem szabad arra gondolnunk, hogy meghaljunk. Lássa, magának is van öreg édesanyja, nekem is. Ha szenvedés van ránk mérve, viseljük anyánkért és egymásért. Hiszen a szeretet is szenvedés. Ábel megrendült. A leány a vállára hajolt:- Ábel, szeretsz-e engem mindig, holtig?- Szenvedni fogok érted mindig, holtig! Akkor tegezték egymást először. ★ Egy ünnep délutánján litániára is elkéredzett Eszter az anyjától. Á cseléd úgyis bemegy a rokonaihoz a Vízivárosba: el fogja kísérni a templomig. Onnan ő aztán kocsin tér vissza. A jó mama nem ellenkezett. Ábel már várta őt a templom előtt. A litániára persze nem mentek be. Elmentek sétálni nagyboldogan a Zugligetbe. A liget tele volt városi néppel. A gyepen iparos családok hevertek, - a férfiak ingujjra vetkezve, a nők hajadonfőtt. Ettek, ittak, - meg is részegedtek néhol. Egy gyermeket félrevitt egy suszterféle a bokorba. Egy kis tisztás tér volt a törzsök előtt. A verkli hangja eléggé odajátszott. Polka szólt, összefogóztak és táncoltak. Aztán a verklis mazurkát húzott, aztán palotást. Végigtáncolták egyfolytában mind a hármat. Egy iparoscsalád arra ment. Nevették őket, és tapsoltak nekik. Erre a leány abbahagyta a táncot, és az arcát a két tenyerébe rejtette, befutott a bokrok közé. Nem nézett föl, csak amikor elmentek.- Jaj, ha valaki megismert volna! Menjünk haza, Ábel. A karját Ábel karjába öltötte. S hozzásimulva sétált vele a lombok alatt a völgybe hazafelé. ★ Augusztusban már nem kilenc órakor találkoztak, hanem tíz tájban. Eszter az anyját korán lefektette. Ő is lefeküdt vele együtt. Az ajtót mindig Eszter zárta be kétszeresen, persze az egyik csette- nés befelé zárt, a másik kifelé. A mama lélekzéséről mindig tudta Eszter, hogy mikor osonhat ki. Nesztelenül kelt ki az ágyából és felöltözött. Kisuhant. És beszélgettek éjfélig, néha tovább is. Augusztus végén éjjel holdtölte volt. A táj fehér világossárgájába feketén rajzolódtak bele a fák és a bokrok. A völgyben alvó csöndesség.- Nézze milyen szép a harmat, - mondta a leány, - szeretnék járni a harmatos fűben. Futkosni benne, mint a gyermekek, mezítláb.- Hát járjon.- Nem. Szégyellném maga előtt Ábel.- Énelőttem? Nekem olyan maga nappal is, mint valami tündér, aki tréfából földi ruhába öltözik. Hát még holdvilágnál!- Nem, nem. A ruhám is hosszú; csatakos lenne.- Feltüzi.- Nincs nálam gombostű. És maga nevetne rajtam.- Már hogy nevetnék!- Itt a völgyben van egy kis pázsitos rész. Egyszer hajnalban lementem mezítláb és végigfutottam rajta. De holdfényben szeretnék. Részeg vagyok mikor a holdat látom! Csak éjjel szép az élet Ábel! Éjjel mikor a hold süt, mintha más volna a világ. Minden szép! Úgy érzem mintha nem volna testem. Szállani szeretnék mint ősszel a mezők fátyola! Olyan tengőn, olyan fehéren szeretnék szállani a holdfényben a csillagok felé!- Álmodik maga Esztike?- Lehet. Az álom is szép, ha szép. Tudja-e hogy mióta kijár ide a zöldbe, megpirosodott.- Nem nézek gyakorta tükörbe.- Mikor először láttam Ábel, olyan színtelen volt, szinte beteges.- A bolti levegő.- Bizonyosan. Kezdetben sajnáltam magát, hogy ilyen mesz- szire kijár, de most már nem sajnálom: látom, hogy ez nemcsak a szívének jó, hanem az egészségének is. A következő napon tikkasztó meleg volt. Az éj utána még enyhébb. Az égen fátyolos felhők között világlott az égnek tejfényű lámpása. Eszter tíz órakor kisurrant a házból. Rövidebb fehér szoknya volt rajta, mint szokott lenni, testhez lengő lágy batiszt szoknya. A vállán fehér kasmirkendő. A haja csak úgy hirtelen egy csomóba kötve.- Bent is ilyen hőség volt Ábel?- Bent mégnagyobb Esztike.- Hát mondja: nem bolondok az emberek? hogy ilyen gyönyörű éjszakán lyukakba bújnak és alusznak, nappal meg a nagy hőségben lótnak-futnak. (Folytatjuk) Janiga József ceruzarajza
