Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-07-18 / 28. szám

kist. Melyik a leggazdagabb utca New Yorkban? - kérdeztem tőle. „Az. amelyben a Plaza Hotel van". Jó, akkor ott akarok lakni, mondtam. És ott is laktam a Plaza mellett.

• Itthon erre azt mondják: maga aztán nem szívbajos.- Nem bizony! Amerikában csak így lehet. Légy büszke arra, amit tudsz. Mondd azt, hogy te vagy a legjobb. Persze bizonyítanod is kell, de ha New Yorkban jó vagy, akkor az egész világon elfogadnak.

• És elfogadják?- Azt hiszem, igen. New Yorkban egyébként húszezer fotós van, de a legtöbbjük reklámot és divatot fényképez, mert abban van a legtöbb pénz. A dokumentumműfajt nagyon kevesen képviselik, engem pedig a FAMU-n erre is megtanítottak. Ezért nem okozott gondot az a százhúsz épület sem, amelyet

megrendelésre fotóztam. Felhőkarcolókat is lehet izgalmasan fényképezni.

• Főleg helikopterről.- Csakhogy én alulnézetből f o nőm kellett ezt a sok vitát-veszekedést, nemzetiségi intoleranciát. Szlovákia a szlovákok országa, hallom a parlamentből. Szétmegy az agyam. És a többiek, akikitt élnek, azoknak hol van az országuk? Na, nem! Nekem ilyet ne mondjanak. Én nem nyomok el senkit, de engem se próbáljanak elnyomni, mert dühbe jövök, és tessék megnézni jól: erős vagyok.

• Amerikában fontos volt, hogy honnan jött?- Egyáltalán. Ott nem az életrajzodra, hanem a munkádra kíváncsiak. Különben... ez most furcsán hangzik, tudom... én kint, New Yorkban jöttem rá, hogy szlovák és magyar ugyanaz a mentalitás. Csak a nyelvünk más, az érzelmeinkben egyformák vagyunk. A tévéinterjú során azt is megkérdezték tőlem: szabad ember voltam-e a kommunizmus éveiben? Belül igen, feleltem, hiszen dolgozhattam. És itt, Amerikában megtalálta már a belső szabadságát? - faggattak. Még nem, de keresem, mondtam nevetve. A forradalom után veszítettem el, itthon. Vákuumba kerültem, káosz lett bennem. Azt, hogy kozmopolita vagyok, odakint nem kellett hangsúlyoznom. Itthon ez a védőpajzsom.

Szabó G. László

kább itthon, abból nagyobb öröme lesz. Évekig nem is engedett külföldre, így csak a képeim utazhattak. Az Újvidéken díjazott színházi sorozatom Amerikába is eljutott, ott látta meg Jack Garfein, a híres-neves Actor's Studio rendezője, Paul Newman és mások felfedezője, és amikor megkeresett Pozsonyban, azt kérdezte: volna-e kedvem Bécsben dolgozni mellette? Bec- tefí-darabot rendez, azt kellene lefotózni a próbáktól a bemutatóig. Persze, hogyne, feleltem, de ha szüksége van rám, akkor segítsen rajtam, mert nincs útlevelem. „Hogyhogy nincs, hát mit követett el?„ - kérdezte. Semmit, de nálunk az is elég. ,Na jó, mit tanácsol, mit tegyek?" Menjen el a kormányelnökhöz és szóljon az érdekemben, mondtam és huszonnégy óra múlva már kezemben is volt a szolgálati útlevél. Mindennap Bécsben dolgoztam, de magánútlevelet továbbra sem kaptam. Nem érdeke az országnak, hogy kiutazzak, ezzel utasítottak el újra és újra. Beckettet fényképeztem, miközben Beckett világában éltem. Jack Gar- fein közben szólt valakinek. Jön utánam a titkárnő a bécsi színházban, hogy,, George már várja". Hol? - bámultam a nőre. „Grazban". Jó, jó, de ki az a George? Nem beszéltem én meg semmit, senkivel. „A Tábori. George Tábori." Az ki? Nem is ismertem őt. Pár nappal később aztán megtudtam, kicsoda Két évig az összes rendezését én fényképeztem, amíg vissza nem jöttem ide, a vákuumba De akkor is szerencsém volt. Találkoztam egy barátommal, aki rá egy héttel indult Amerikába „Nem akarsz velem jönni? - hívott. - Intézd el a kiutazási engedélyt, vegyél repidőjegyet és megyünk. ” Így jutottam el 91 nyarán New Yorkba

Írószövetség ösztöndíjával utaztam ki amerikai írókat fényképezni. Egykori prágai tanárnőm Cornel Cápához, a Nemzetközi Fényképészeti Központ elnökéhez ajánlott be levelével, Jack Garfein pedig Mailer- nek írt pár sort, hogy ha ideje engedi, tegye lehetővé, hogy fotózhassam őt. Fogadott is kedvesen, mosolyogva de ha tudtam volna angolul, jobb képek születtek volna Csakhogy a tolmács „elvitte” az érzelmeket, kapcsolatteremtésről pedig ilyen helyzetben szó sem lehetett. Nem is szeretem azokat a fotókat, rosszul sikerültek. Az amerikaiakról azonban van már egy határozott képem. Szívesen találkoznak veled, mosolyognak és ígérnek fűt-fát, aztán amilyen gyorsan csak lehet, elfelejtenek. Én akkor éreztem először, hogy komolyan vesznek, amikor egy fekete-fehér képemért kiírták a kétezer dollárra szóló csekket. Műgyűjtő volt az illető, tudniillik Amerika most nem annyira a festményekre, hanem a fotókra bukik. A Brooklyn Museum kurátora két sorozatot vett tőlem; egyet a cigányokról, egyet pedig a szlovákiai börtönlázadásról. Aztán megkeresett egy hölgy is a Metropolitan Museum- ból, neki a New York-i ciklusomból kellett néhány darab. Ez már később volt, nem az első hónapokban, a legnagyobb feltűnést azonban a Pelhalm Art

vették az útlevelem. A belügyminisztérium

úgy döntött, maradjak

ráadásul magánútlevéllel. Egy hétre mentem és két év lett belőle.

0 Itthon Bohumil Hrabaltól Ladis- lav Fuksig az egész írótársadalmat lencsevégre kapta, New Yorkban, gondolom, az első útja Norman Mai- lerhez vezetett- Mailer portréja természetesen nagyon fontos volt számomra, hiszen Szlovák

Centerben kiállított képeimmel keltettem. Öt terjedelmes írás jelent meg rólam tekintélyes lapokban és félórás tévéinterjút készítettek velem. Akkor már tűrhetően beszéltem angolul, két szemesztert végeztem a Columbián, egyet pedig a New York Egyetemen. Oda hívtak aztán vissza vendégtanárnak.

• New Yorkban az sem mindegy, hol lakik az ember.- Először Queensben vettem ki szobát, aztán megismerkedtem egy szlovákiai magyarral, akinek szállodája van a Madison Avenue-n és ő azt mondta: ha itt akarsz élni New York• Egyetemi tanárnak hogy szegődött el?- Megismerkedtem a New York Times Magazin művészeti szerkesztőjével... egy amerikai szobrásznő hozott össze vele, akiről portrékat készítettem. Ez a férfi juttatott aztán álláshoz a New York Egyetemen, ahol 35 ezer dollár az évi tandíj. Oda Tényleg csak a leggazdagabbak csemetéi járnak. Én látni és fényképezni tanítottam őket, majd amikor a West Side High Schoolban is állást kaptam - ahol nem egy fickó akkoriban szabadult a börtönből, mert kábítószerrel kereskedett elvittem őket magammal, hogy az ő életükből merítsenek témát. Velük, általuk aztán a Harlembe is bejutottam. Reggeltől estig együtt dolgoztunk, majd másnap, amikor elkészültek a fotók, összehasonlítottuk őket és megmutattam, ki hol követett el hibát. Egy idő után azt vettem észre, minden diák nálam akar tanulni, hozzám jönnek, engem kérdeznek. Faggattak is gyakran a kollégák: „Mondd, mit csinálsz velük, mivel babonáztad meg őket?" Lehet, hogy az angoltudásom még nem tökéletes, de olyan embert, mint én, aligha találtok New Yorkban, feleltem. Azért

ragaszkodnak hozzám, mert látják, hogy nem vagyok lusta foglalkozni velük. Háromszáz dollárt kaptam egy órára, másvalaki ennyi pénzért talán a fenekükbe bújt volna. Én ott tudtam ' hagyni őket, mert legyen azért büszkeség is az emberben. Majd ha elintézitek a zöld kártyát, visszajövök, mondtam. És mentem szépen a magam dolga után. Három pár cipőt evúrtam szét New York utcáin, amié

bejártam Bronxot, Manhattant, Que- enst, Staten Islandet és Brooklyn!. Cornel Capa azt mondta: ez lesz a legjobb könyv, amit New Yorkról látott.

0 Itthoni irigyei most bizonyára azt gondolják: könnyű dolga volt a Huszárnak, hiszen pénzzel, méghozzá nem kis összeggel a zsebében repült Amerikába.- Ki kell ábrándítanom őket. Nem volt olyan nagy az az ösztöndíj, és mentem volna anélkül is. Ha el akarok érni valamit az életben, akkor rövidebb vagy hosszabb úton biztos, hogy elérem. Prágában, a FAMU-n megtanultam: mindennap dolgozni kell, hogy másnap fel tudjak mutatni valamit. New York arra figyelmeztetett, legyek még keményebb magamhoz.

• Tehát visszamegy?- Szeretnék.

0És addig?- Addig itthon dolgozom, majd Ivan Passer mellett Párizsban, Marseille- ben, New Orleansban, Floridán, a legvégén pedig Hollywoodban. Én leszek legújabb filmjének állófotósa és hogy még jobban meg tudjanak fizetni: szerepet is kapok a filmben. Tengerész leszek egy izgalmas történetben. Menekülés a paradicsomba, ez a film címe. Úgyhogy én most menekülök, de boldogan, nagyon boldogan.

ban, akkor költözz hozzám

Manhattanire, mert itt a világ közepe. Kél hónapig laktam nála ingyen, de fényképeztem és segítettem neki, közben eljártunk egy klubba, a gazdagok klubjába az 54. utcába. Nézi a képeimet egy pali, azt mondja: „Hé, tudsz te házakat is fényképezni?" Hogyne tudnék, én mindent tudok, uram. „De az én házamról még senki sem csinált jó képet." Bízza csak rám, mondom, velem elégedett lesz. „És mennyit kérsz érte?" Ezer dollárt, egy centtel sem kevesebbet. „Őrült vagy te?" - csodálkozik a pali. Dehogy is, csak jó fényképész. „Na, majd meglátjuk.1" - felelte, és amikor megkapta tőlem a képet, úgy fizetett, hogy azt mondta: „Hallom, szállodában laksz. Én olyan lakást adok neked, amilyet akarsz, csak fotózd le az összes házamat." Mennyi van? „Nem tudom, majd megszámolom." És adott egy listát, hogy arról válasszak magamnak fotózni e r t

tudtam, százból kilencvenkilencen biztosan fent, a magasban dolgoztak volna. Monumentalizálni csak alulnézetből lehet.

Ha meg a szomszédos épületből fotóztam, akkor az árnyékokkal játszottam. Végül is olyan jól sikerültek a képek, hogy könyvben is megjelennek majd, az értük kapott összegből pedig kényelmesebbé tudtam tenni az életem. Ez nagyon fontos. Ha megszereted New Yorkot, ő is megszeret téged. Két dolog történhet ott veled: vagy megtölt energiával a város, vagy pedig kiszipolyoz. Ha úgy érzed, bánt, azonnal ott kell hagynod. Engem nem bántott. Én szeretem. Megjelenés előtt álló könyvemnek is ezért adtam a New York, a tolerancia városa címet. Ott nem kérdezik, milyen nemzetiségű vagy, milyen vallá- sú, a bőröd színe sem számít, mert elfogadnak, befogadnak, közéjük tartozónak érezheted magad. Nekem azért volt nehéz az a két hónap, amikor az idén tavasszal visszajöttem, mert lát0 Láttam egy fotóját Párizs utcáin, képeslapárusok kínálják kerek hat frankért Milan Lasica és Július Sa- tinsky fürdőzése hamisítatlan szocre- álban. Kinek az ötlete volt a kétszemélyes kád?- Az enyém. Lasica és Satinsk^ vissza-visszatérő alanyaim, de akkor, 87-ben közös fotót akartam készíteni róluk. Egy reggel aztán, a fürdőszobában kitaláltam: kádba ültetem őket, nyakig a vízbe. Igen ám, csakhogy az én kádam kicsinek bizonyult, elindultunk hát, hogy keressünk egy másikat. A Slovnaft rehabilitációs központjában találtunk is egy méretre szabottat, de ahogy beleültek, azt mondtam, nekem ez még mindig kevés. Ott volt egy újság a földön, valamilyen szlovák napilap, csináltam belőle két csákót, a fejükre tettem... na, mit szóltok hozzá, jó lesz? Jó, bólogattak. És akkor lefotóztam őket. Most egy izraeli építésznek találtam ki valamit. Reklámkampányt akar nagyméretű plakátokkal. Töprengtem, mi legyen az. Megveszi a régi házakat, felújítja, átépíti őket, aztán jó pénzért eladja. Néztem a Billboard reklámfotóit... szép, színes, de nem annyira felfigyeltető képek. Valami újat, egészen mást próbáltam kitalálni. Tessék, itt van... két férfifenék, csupaszon. Szerintem mindenki nőben gondolkozott volna, azért választottam ezt a megoldást. Egy idős és egy fiatal férfi hátulról... ki akatja szorítani a húszéves a nála jóval öregebbet. Régi helyett újat kapsz, ez lesz majd a rányomtatott szöveg. Már érzem is a botrány szelét... nem baj, akkor jó a reklám, ha sokan tudnak róla. Amerikában ötven ember agya van egy ilyen ötletben.

0 Ösztöndíjjal ment ki New Yorkba? Vagy ott várták pénzes nagy■ bácsik?-Ösztöndíjat már 86-ban is kaptam Prágában, az amerikai nagykövetségtől. Minden papírom megvolt, mehettem volna, de három hónappal az i dulásom előtt el

VISSZA A PARADICSOMBA

Sorozatok a cigányok életéből. Képek egy atomerőmű és a dunai vízlépcső építéséről. Fénnyel irt tudósítások színházi próbákról és előadásokról. írók, rendezők, színészek és táncművészek portréi. Pilla- natfelvélelek barátokról, sorstársakról és háborús ellenfelekről.

Fotó: Husztír Tibor.

E'vszámok, helyszínek és nevek egy szlovákiai magyar fotós pályájáról. 1982, Prága: diplomát kap a FAMU fényképészet szakán. 1983, Kecskemét: az első öiuílló külföldi küíllítás. 1983, Növi Sad: Arunyplakett a színházi fotósok nemzetközi versenyén. 1984-1988, Pozsony: a Szlovák írószövetség házi riportere. 1988-1990, Becs: George Tábori, a neves színházrendező munkatársa. 1989, Prága: a

Huszár Tibor New Yorkban

forradalom dokumentálom és Václav Hűvel személyi fényképésze. Dolgozik Japánban, Kínában, Svájcban, Hollandiában, Franciaországban, Olaszországban, Izraelben, Irakban, Szánd-.Arábiában és a Szovjetunióban. Önálló kiállításai vannak Szuliumiban, Berlinben, hiusanne-ban, Klagenfurtban, Amszterdamban és Budapesten. 1991-1993, New York: anyag- gyűjtés a megjelenés előtt álló New York, The City of Tolerance című kötethez, kiállítás a Brooklyn Museumban és a Pelhalm Art Centerben, vendégtanár a Hm/ Side High Schoolban és a New York Egyetemen.

Huszár Tibor negyvenegy éves pozsonyi lakos. Amúgy viUtgpolgár és kozmopolita.

1993. VII. 25.