Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-07-18 / 28. szám

kist. Melyik a leggazdagabb utca New Yorkban? - kérdeztem tőle. „Az. amelyben a Plaza Hotel van". Jó, ak­kor ott akarok lakni, mondtam. És ott is laktam a Plaza mellett. • Itthon erre azt mondják: maga aztán nem szívbajos.- Nem bizony! Amerikában csak így lehet. Légy büszke arra, amit tudsz. Mondd azt, hogy te vagy a legjobb. Persze bizonyítanod is kell, de ha New Yorkban jó vagy, akkor az egész vilá­gon elfogadnak. • És elfogadják?- Azt hiszem, igen. New Yorkban egyébként húszezer fotós van, de a leg­többjük reklámot és divatot fényképez, mert abban van a legtöbb pénz. A do­kumentumműfajt nagyon kevesen kép­viselik, engem pedig a FAMU-n erre is megtanítottak. Ezért nem okozott gon­dot az a százhúsz épület sem, amelyet megrendelésre fotóztam. Felhőkar­colókat is lehet izgalmasan fény­képezni. • Főleg helikop­terről.- Csakhogy én alulné­zetből f o ­nőm kellett ezt a sok vitát-veszekedést, nemzetiségi intoleranciát. Szlovákia a szlovákok országa, hallom a parla­mentből. Szétmegy az agyam. És a többiek, akikitt élnek, azoknak hol van az országuk? Na, nem! Nekem ilyet ne mondjanak. Én nem nyomok el senkit, de engem se próbáljanak elnyomni, mert dühbe jövök, és tessék megnézni jól: erős vagyok. • Amerikában fontos volt, hogy honnan jött?- Egyáltalán. Ott nem az életrajzod­ra, hanem a munkádra kíváncsiak. Kü­lönben... ez most furcsán hangzik, tu­dom... én kint, New Yorkban jöttem rá, hogy szlovák és magyar ugyanaz a mentalitás. Csak a nyelvünk más, az érzelmeinkben egyformák vagyunk. A tévéinterjú során azt is megkérdezték tőlem: szabad ember voltam-e a kom­munizmus éveiben? Belül igen, felel­tem, hiszen dolgozhattam. És itt, Ame­rikában megtalálta már a belső szabad­ságát? - faggattak. Még nem, de kere­sem, mondtam nevetve. A forradalom után veszítettem el, itthon. Vákuumba kerültem, káosz lett bennem. Azt, hogy kozmopolita vagyok, odakint nem kel­lett hangsúlyoznom. Itthon ez a védőpajzsom. Szabó G. László kább itthon, ab­ból nagyobb öröme lesz. Éve­kig nem is engedett külföldre, így csak a képe­im utazhattak. Az Újvidéken díjazott színházi sorozatom Ame­rikába is eljutott, ott látta meg Jack Garfein, a híres-neves Actor's Studio rendezője, Paul Newman és mások fel­fedezője, és amikor megkeresett Po­zsonyban, azt kérdezte: volna-e ked­vem Bécsben dolgozni mellette? Bec- tefí-darabot rendez, azt kellene lefo­tózni a próbáktól a bemutatóig. Persze, hogyne, feleltem, de ha szüksége van rám, akkor segítsen rajtam, mert nincs útlevelem. „Hogyhogy nincs, hát mit követett el?„ - kérdezte. Semmit, de nálunk az is elég. ,Na jó, mit tanácsol, mit tegyek?" Menjen el a kormányel­nökhöz és szóljon az érdekemben, mondtam és huszonnégy óra múlva már kezemben is volt a szolgálati útle­vél. Mindennap Bécsben dolgoztam, de magánútlevelet továbbra sem kap­tam. Nem érdeke az országnak, hogy kiutazzak, ezzel utasítottak el újra és újra. Beckettet fényképeztem, miköz­ben Beckett világában éltem. Jack Gar- fein közben szólt valakinek. Jön utá­nam a titkárnő a bécsi színházban, hogy,, George már várja". Hol? - bá­multam a nőre. „Grazban". Jó, jó, de ki az a George? Nem beszéltem én meg semmit, senkivel. „A Tábori. Ge­orge Tábori." Az ki? Nem is ismertem őt. Pár nappal később aztán megtud­tam, kicsoda Két évig az összes rende­zését én fényképeztem, amíg vissza nem jöttem ide, a vákuumba De akkor is szerencsém volt. Találkoztam egy barátommal, aki rá egy héttel indult Amerikába „Nem akarsz velem jönni? - hívott. - Intézd el a kiutazási enged­élyt, vegyél repidőjegyet és megyünk. ” Így jutottam el 91 nyarán New Yorkba Író­szövet­ség ösztön­díjával utaztam ki amerikai írókat fényképezni. Egykori prágai tanárnőm Cornel Cá­pához, a Nemzetközi Fényképé­szeti Központ elnökéhez ajánlott be levelével, Jack Garfein pedig Mailer- nek írt pár sort, hogy ha ideje engedi, tegye lehetővé, hogy fotózhassam őt. Fogadott is kedvesen, mosolyogva de ha tudtam volna angolul, jobb képek születtek volna Csakhogy a tolmács „elvitte” az érzelmeket, kapcsolatte­remtésről pedig ilyen helyzetben szó sem lehetett. Nem is szeretem azokat a fotókat, rosszul sikerültek. Az ameri­kaiakról azonban van már egy határo­zott képem. Szívesen találkoznak ve­led, mosolyognak és ígérnek fűt-fát, aztán amilyen gyorsan csak lehet, elfe­lejtenek. Én akkor éreztem először, hogy komolyan vesznek, amikor egy fekete-fehér képemért kiírták a kétezer dollárra szóló csekket. Műgyűjtő volt az illető, tudniillik Amerika most nem annyira a festményekre, hanem a fo­tókra bukik. A Brooklyn Museum ku­rátora két sorozatot vett tőlem; egyet a cigányokról, egyet pedig a szlovákiai börtönlázadásról. Aztán megkeresett egy hölgy is a Metropolitan Museum- ból, neki a New York-i ciklusomból kellett néhány darab. Ez már később volt, nem az első hónapokban, a legna­gyobb feltűnést azonban a Pelhalm Art vették az útleve­lem. A belügy­minisztérium úgy dön­tött, ma­radjak ráadásul magánútlevéllel. Egy hétre mentem és két év lett belőle. 0 Itthon Bohumil Hrabaltól Ladis- lav Fuksig az egész írótársadalmat lencsevégre kapta, New Yorkban, gondolom, az első útja Norman Mai- lerhez vezetett- Mailer portré­ja természetesen nagyon fontos volt szá­momra, hi­szen Szlo­vák Centerben kiállított képeimmel keltet­tem. Öt terjedelmes írás jelent meg ró­lam tekintélyes lapokban és félórás té­véinterjút készítettek velem. Akkor már tűrhetően beszéltem angolul, két szemesztert végeztem a Columbián, egyet pedig a New York Egyetemen. Oda hívtak aztán vissza vendégtanár­nak. • New Yorkban az sem mindegy, hol lakik az ember.- Először Queensben vettem ki szo­bát, aztán megismerkedtem egy szlovákiai magyarral, akinek szállodája van a Madison Avenue-n és ő azt mondta: ha itt akarsz élni New York­• Egyetemi tanárnak hogy szegődött el?- Megismerkedtem a New York Ti­mes Magazin művészeti szerkesztőjé­vel... egy amerikai szobrásznő hozott össze vele, akiről portrékat készítettem. Ez a férfi juttatott aztán álláshoz a New York Egyetemen, ahol 35 ezer dollár az évi tandíj. Oda Tényleg csak a leggaz­dagabbak csemetéi járnak. Én látni és fényképezni tanítottam őket, majd ami­kor a West Side High Schoolban is ál­lást kaptam - ahol nem egy fickó akko­riban szabadult a börtönből, mert kábí­tószerrel kereskedett elvittem őket magammal, hogy az ő életükből merít­senek témát. Velük, általuk aztán a Har­lembe is bejutottam. Reggeltől estig együtt dolgoztunk, majd másnap, ami­kor elkészültek a fotók, összehasonlítot­tuk őket és megmutattam, ki hol köve­tett el hibát. Egy idő után azt vettem észre, minden diák nálam akar tanulni, hozzám jönnek, engem kérdeznek. Fag­gattak is gyakran a kollégák: „Mondd, mit csinálsz velük, mivel babonáztad meg őket?" Lehet, hogy az an­goltudásom még nem tökéle­tes, de olyan embert, mint én, aligha találtok New Yorkban, fe­leltem. Azért ragaszkodnak hozzám, mert lát­ják, hogy nem va­gyok lusta foglalkozni velük. Háromszáz dollárt kaptam egy órára, másvala­ki ennyi pénzért talán a fene­kükbe bújt volna. Én ott tudtam ' hagyni őket, mert legyen azért büszkeség is az emberben. Majd ha elintézitek a zöld kártyát, visszajö­vök, mondtam. És mentem szépen a magam dolga után. Három pár cipőt evúrtam szét New York utcáin, amié bejártam Bronxot, Manhattant, Que- enst, Staten Islandet és Brooklyn!. Cor­nel Capa azt mondta: ez lesz a legjobb könyv, amit New Yorkról látott. 0 Itthoni irigyei most bizonyára azt gondolják: könnyű dolga volt a Hu­szárnak, hiszen pénzzel, méghozzá nem kis összeggel a zsebében repült Amerikába.- Ki kell ábrándítanom őket. Nem volt olyan nagy az az ösztöndíj, és mentem volna anélkül is. Ha el akarok érni valamit az életben, akkor rövidebb vagy hosszabb úton biztos, hogy el­érem. Prágában, a FAMU-n megtanul­tam: mindennap dolgozni kell, hogy másnap fel tudjak mutatni valamit. New York arra figyelmeztetett, legyek még keményebb magamhoz. • Tehát visszamegy?- Szeretnék. 0És addig?- Addig itthon dolgozom, majd Ivan Passer mellett Párizsban, Marseille- ben, New Orleansban, Floridán, a leg­végén pedig Hollywoodban. Én leszek legújabb filmjének állófotósa és hogy még jobban meg tudjanak fizetni: sze­repet is kapok a filmben. Tengerész le­szek egy izgalmas történetben. Mene­külés a paradicsomba, ez a film címe. Úgyhogy én most menekülök, de bol­dogan, nagyon boldogan. ban, akkor köl­tözz hozzám Manhattanire, mert itt a világ közepe. Kél hónapig laktam nála in­gyen, de fényképeztem és segí­tettem neki, közben eljártunk egy klubba, a gazdagok klubjába az 54. ut­cába. Nézi a képeimet egy pali, azt mondja: „Hé, tudsz te házakat is fény­képezni?" Hogyne tudnék, én mindent tudok, uram. „De az én házamról még senki sem csinált jó képet." Bízza csak rám, mondom, velem elégedett lesz. „És mennyit kérsz érte?" Ezer dollárt, egy centtel sem kevesebbet. „Őrült vagy te?" - csodálkozik a pali. De­hogy is, csak jó fényképész. „Na, majd meglátjuk.1" - felelte, és amikor meg­kapta tőlem a képet, úgy fizetett, hogy azt mondta: „Hallom, szállodában laksz. Én olyan lakást adok neked, amilyet akarsz, csak fotózd le az összes házamat." Mennyi van? „Nem tudom, majd megszámolom." És adott egy lis­tát, hogy arról válasszak magamnak fo­tóz­ni e r t tudtam, százból ki­lencvenkilen­cen biztosan fent, a magasban dolgoztak volna. Monumentalizálni csak alulnézetből lehet. Ha meg a szomszédos épületből fotóztam, akkor az árnyékokkal játszottam. Végül is olyan jól sikerültek a képek, hogy könyvben is megje­lennek majd, az értük kapott összegből pedig kényelmesebbé tud­tam tenni az életem. Ez nagyon fontos. Ha megszereted New Yorkot, ő is megszeret téged. Két dolog történhet ott veled: vagy megtölt energiával a város, vagy pedig kiszipolyoz. Ha úgy érzed, bánt, azonnal ott kell hagynod. Engem nem bántott. Én szeretem. Megjelenés előtt álló könyvemnek is ezért adtam a New York, a tolerancia városa címet. Ott nem kérdezik, mi­lyen nemzetiségű vagy, milyen vallá- sú, a bőröd színe sem számít, mert el­fogadnak, befogadnak, közéjük tarto­zónak érezheted magad. Nekem azért volt nehéz az a két hónap, amikor az idén tavasszal visszajöttem, mert lát­0 Láttam egy fotóját Párizs utcáin, képeslapárusok kínálják kerek hat frankért Milan Lasica és Július Sa- tinsky fürdőzése hamisítatlan szocre- álban. Kinek az ötlete volt a kétszemé­lyes kád?- Az enyém. Lasica és Satinsk^ vissza-visszatérő alanyaim, de akkor, 87-ben közös fotót akartam készíteni róluk. Egy reggel aztán, a fürdőszobá­ban kitaláltam: kádba ültetem őket, nyakig a vízbe. Igen ám, csakhogy az én kádam kicsinek bizonyult, elindul­tunk hát, hogy keressünk egy másikat. A Slovnaft rehabilitációs központjában találtunk is egy méretre szabottat, de ahogy beleültek, azt mondtam, nekem ez még mindig kevés. Ott volt egy új­ság a földön, valamilyen szlovák napi­lap, csináltam belőle két csákót, a fe­jükre tettem... na, mit szóltok hozzá, jó lesz? Jó, bólogattak. És akkor lefo­tóztam őket. Most egy izraeli építész­nek találtam ki valamit. Reklámkam­pányt akar nagyméretű plakátokkal. Töprengtem, mi legyen az. Megveszi a régi házakat, felújítja, átépíti őket, az­tán jó pénzért eladja. Néztem a Billbo­ard reklámfotóit... szép, színes, de nem annyira felfigyeltető képek. Vala­mi újat, egészen mást próbáltam kita­lálni. Tessék, itt van... két férfifenék, csupaszon. Szerintem mindenki nőben gondolkozott volna, azért választottam ezt a megoldást. Egy idős és egy fiatal férfi hátulról... ki akatja szorítani a húszéves a nála jóval öregebbet. Régi helyett újat kapsz, ez lesz majd a rá­nyomtatott szöveg. Már érzem is a bot­rány szelét... nem baj, akkor jó a rek­lám, ha sokan tudnak róla. Ameriká­ban ötven ember agya van egy ilyen ötletben. 0 Ösztöndíjjal ment ki New York­ba? Vagy ott várták pénzes nagy■ bácsik?-Ösztöndíjat már 86-ban is kaptam Prágában, az ameri­kai nagykövetségtől. Min­den papírom megvolt, mehettem volna, de há­rom hónappal az i dulásom előtt el VISSZA A PARADICSOMBA Sorozatok a cigányok életéből. Képek egy ato­merőmű és a dunai vízlépcső építéséről. Fénnyel irt tudósítások színházi próbákról és előadásokról. írók, rendezők, színészek és táncművészek portréi. Pilla- natfelvélelek barátokról, sorstár­sakról és háborús ellenfelekről. Fotó: Husztír Tibor. E'vszámok, helyszínek és nevek egy szlovákiai magyar fotós pályá­járól. 1982, Prága: diplomát kap a FAMU fényképészet szakán. 1983, Kecskemét: az első öiuílló külföldi küíllítás. 1983, Növi Sad: Arunyplakett a színházi fotósok nemzetközi verse­nyén. 1984-1988, Pozsony: a Szlovák írószövetség házi riportere. 1988-1990, Becs: George Tábori, a neves színházrendező munkatársa. 1989, Prága: a Huszár Tibor New Yorkban forradalom dokumentálom és Václav Hűvel személyi fényképésze. Dolgozik Japánban, Kínában, Svájc­ban, Hollandiában, Franciaországban, Olaszország­ban, Izraelben, Irakban, Szánd-.Arábiában és a Szovjetunióban. Önálló kiállításai vannak Szuliumiban, Berlinben, hiusanne-ban, Klagenfurtban, Amszterdamban és Budapesten. 1991-1993, New York: anyag- gyűjtés a megjelenés előtt álló New York, The City of Tolerance című kötethez, kiállítás a Brooklyn Museumban és a Pelhalm Art Center­ben, vendégtanár a Hm/ Side High Schoolban és a New York Egyetemen. Huszár Tibor negyvenegy éves pozsonyi lakos. Amúgy viUtgpolgár és kozmopolita. 1993. VII. 25.

Next

/
Oldalképek
Tartalom