Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-13 / 23. szám
Faludy György hna, 1992 m először látni: at, döbbent élvezet, sokkal édesebb. ■« nagyszínű, lombos i hold még könnyű köd; két fiatal koldus nint hatvan év előtt; a sarga ár démonkezek; \jós simasága, tak ez ezredek; % ha hirtelen nyílnak, a bűvös szobrok meg a sok virág, de kín nem enyhül tőlük s nincsen illat; fényesebb nap, sötétcbb éjszakák; a Santa Sabinában szívest laknék középkori, nem barokk bolt alatt; az újra festett Sistina olyan szép mintha 1520 volna csak; a taxis éjjel háromkor lerobbant kocsiját rúgja, aztán felnevet; az ostiai tenger fölött roppant tu varija össze a szakadt eget; Giordano Bruno szobrán rock- koncertet hirdet a reklám; én is ott leszek; az utcán motorbiciklik lebegnek lábunk között, mint a kisgyermekek; a Spanyol lépcsőn a fiatalokhoz ülnék, ha nem volnék szörnyű öreg; a szerelmesektől éjjel a bokrok meghajolnak s remegni kezdenek; vasárnapon kiülnék az utcára a vendéglői asztalhoz, ahol esznek, isznak és mulatnak, hiába van államcsőd, kormányválság, nyomor csalás, hazugság, maffia - mert élnek, ahogy lehet, míg világ a világ. Szörnyen irigylem őket. Nem tűzték fel bal mellükre országuk bánatát; nem érdekli őket, hogy ki a lombard, a görög, a germán, a római, a zsidó vagy a gót, és nem gondolják, hogy kihaló nemzetség fiai, nem szomorkodnak elveszett csatákon, a jövendőtől nem várnak csodát, a valóság nékik más, mint az álom, de pontosan tudják, hogy kicsodák. Zsuzsa , Abigél árnyai felhasították vállait tea vérfürdő isan halnak meg benne a szavak fekete virágok meghajtják fejüket en előtt Istennek elég elég az ember hogy Isten megszólaljon elég a tűz hogy Isten megszólaljon elég a víz hogy Isten megszólaljon elég a kő hogy Isten megszólaljon csak ne legyen magányos, érted?! it éves, és ágyszíve, ez a vér- éppen olyan >lgokat már nem ií. A fejét még világosságával, em engedi meg, pelje a házon, iforáimal ezt az nem az ö öreg ja apám, hanem ián ülve a másik 'a végső jó taná- kéréssel áll elő. ägyszer még ír- ténetet - mond- ket Maupassant lyeneket régeb- in élő, hús-vér in írd meg, mi )tn: ne? Meg lehet tenni, bár nem valaha is írtam megpróbálkoz- ttel, ha olyanra ízdődik: „Volt és ezt cse- Két pont közti mindig is utál- ikokból, hanem linden reménycár valós, akár i van arra, hogy : elrendelt, itott egy törtéért meg az utca bírtam, és aztán i -, ehhez mit doltál? em volt, már az yszer egy asz- a. Szépen éltek, anhattanen. Ez sen, narkós lett, kön egyáltalán így megőrizze ínyt fiával, az t. Azt mondta, úság kultúrájá- itthonosan érzi különféle okok ta a dolgot, és i várost és az reményvesztet- szomorkodik. volna - mond- ű és szomorú , amire én gon- direkt e, hogy ahhoz sokkal több minden kell. Tudod te jól. Mindent kihagytál. Turgenyev nem így csinálná. Csehov se így csinálná. Ami azt illeti, vannak olyan orosz írók, akikről te sose hallottál, akikről halványlila gőzöd sincs, és vannak olyan jók, mint bárki, akik képesek megírni egy egyszerű, közönséges történetet, akik nem hagynák ki, amit te kihagytál. Nem a téHázas vagy nem házas, nem sokat számít.- Nagyon is sokat számít - mondta apám.- Oké - mondtam.- Oké, oké, szerinted - mondta. - De ide figyelj. Azt elhiszem neked, hogy csinos, de azt már nem, hogy olyan okos.- Ez igaz - mondtam. - Tulajdonképpen ez a baja a történeteknek. A szereplők fantasztikusan indulnak. Az ember azt hiszi, hogy különlegesek, de ahogy a dolog halad, ba egy folyóirattal, az Ó, Arany Lóval. Hogy megóvja fiát a bűntudattól (manapság Amerikában ugyanis a klinikailag diagnosztizált rákos megbetegedések kilenctizedének a bűntudat a magja, mondta), és mert mindig is hitt abban, hogy a rossz szokásoknak teret kell engedni odahaza, ahol az ember szemmel tarthatja őket, az asszony is kábítószeres lett. A konyhája egy ideig nevezetes hely volt - idült narkós entellektüelek központja, Grace Paley nyekkel van bajom, hanem azzal, hogy emberek fákon ücsörögnek, és értelmetlen dolgokat mondanak, hangok, ki tudja, honnan...- Ezt felejtsd el, apu. Most mit hagytam ki? Ebből?- Hát például azt, hogy a nó hogy néz ni.- Ó! Elég csinos, azt hiszem. Igen.- A haja?- Sötét, hosszú copfos, mintha kislány lenne vagy külföldi.- És a szülei, a származása? Amitől ilyen lett. Tudod, ez érdekes.- Nem idevalósiak. Értelmiségiek. A megyéjükben az elsők, akik elváltak. Ehhez mit szólsz? Elég lesz?- Te mindenből viccet csinálsz - mondta. - Na és mi van a fiú apjával? Őt miért nem említetted? Vagy a fiú házasságon kívül született?- Igen - mondtam. - Házasságon kívül született.- Az isten szerelmére, hát a ti történeteitekben senki se házasodik? Senkinek sincs arra ideje, hogy beszaladjon a városházára, mielőtt fejest ugrana az ágyba?- Nincs - mondtam. — A valóságban, ott igen. De az én történeteimben nincs.- Miért válaszolsz nekem így?- Jaj, apu, ez sima kis történet, mely egy okos, nagyon modem asz- szonyról szól, aki feljött New Yorkba, tele érdeklődéssel, szerelemmel, hittel, bizalommal, meg szól a fiáról, arról, hogy az asszonynak milyen nehéz dolga volt ebben a világban. kiderül, hogy csak átlagosak, némi műveltséggel. Néha meg pont fordítva, az alak egy bárgyú félcédulás, de túljár az eszeden, és a végén képtelen vagy kiötölni valami épkézláb befejezést.- És olyankor mit csinálsz? - kérdezte apám. Néhány évtizeden át orvos volt, aztán pár évig festőművész, és még mindig érdeklik a részletek, a szakmai fogások, a technika.- Hát az ember hagyja a történetet érlelődni addig, amíg valami egyezségre nem jut önmaga és az önfejű hős között.- Nem beszélsz te most mellé? -■ kérdezte. - Kezdjük újra — mondta. - Ma este történetesen nem megyek el itthonról. Mondd el újra a történetet. Lássuk, most mire jutsz.- Oké - mondtam. - De ez nem ötperces ügy. Második kísérlet: Volt egyszer, szemben velünk, az utca másik oldalán egy kedves, csinos nő, a szomszédunk. Volt egy fia, akit nagyon szeretett, mivelhogy születése óta ismerte (gyámoltalan, pufók csecsemőkorából, és a birkó- zós, puszilkodós korszakából, héttől tízig, csakúgy, mint korábbról és későbbről). Ez a fiú, amikor a kamaszkor a körmei közé kaparintotta, narkós lett. Nem volt reménytelen eset, sót kifejezetten szépreményű volt, ideológus fajta, és sikeres térítő. Ragyogó intellektusával sorra írta meggyőző cikkeit a gimnázium újságjába. Szélesebb olvasóközönségre vágyván, fontos összeköttetéseket felhasználva beverekedte magát a Lower Manhattan-i hírlapelosztóakik tudták, mit csinálnak. Néhá- nyan művésznek érezték magukat, mint Coleridge, mások tudományosnak és forradalminak, mint Leary. Bár az asszony maga is gyakran belőtte magát, bizonyos példás anyai reflexei azért megmaradtak, és gondoskodott róla, hogy legyen a házban jó sok narancslé és méz és tej és vitamin. Ugyanakkor mást sem főzött, csak chilit, és azt is csak hetente egyszer. Elmagyarázta, mikor amolyan jószomszédi aggodalommal komolyan elbeszélgettünk vele, hogy ő így veszi ki a részét az ifjúság kultúrájából, és sokkal szívesebben tart a fiatalokkal, ami megtiszteltetés, mint a saját korosztályával. A fiút az egyik héten, mialatt egy Antonioni-film közben elbóbiskolt, keményen oldalba bökte egy mellette ülő, zord és hittérítői hajlamokkal megáldott lány. A lány sárgabarack- sűrítménnyel és olajos magvakkal kínálta, hogy a vércukorszintje megemelkedjék, szemrehányásokkal illette, és magával vitte. A lány hallott már a fiúról és a munkájáról, és ő maga is kiadott, szerkesztett és írt egy konkurens újságot. Az ember igenis csak kenyérrel él címűt. A lány folyamatos jelenlétének szerves hevében a fiúban óhatatlanul újraébredt az érdeklődés saját izmai, artériái és idegpályái iránt. Tulajdonképpen imádta ezeket, féltve óvta, és Az ember igenis csak., .hasábjain fura kis dalokban dicsőítette. A lélek földöntúli húrja megpendül földi ujjaim alatt vállam feszül hogy szét ne hulljak fogammal szabom körvonalamat (Lendvay Éva fordítása) Fejének (akarat és eltökéltség eme glóriájának) a száját kemény húsú almával, dióval, búzacsírával és szójaolajjal etette. Azt mondta a régi barátainak, mostantól, azt hiszem, észnél leszek. Bio-kaját fogok enni. Azt mondta, mélylégzéses lelki gyakorlatba kezd. Neked nincs hozzá kedved, mami? kérdezte kedvesen. Megtérése oly sugárzó és magával ragadó volt, hogy a magakorabeli szomszéd srácok azt kezdték mondogatni, hogy nem is volt ö soha igazi narkós, csak jó szimatú újságíró, aki a sztori nyomában járt. Az anya számtalanszor megpróbált leszokni arról, ami a fia és barátai nélkül csupán magányos szokássá vált. Ezirányú erőfeszítését csak igen csekély siker koronázta. A fiú és a barátnője fogták elektromos stencilgépüket, és elköltöztek egy másik kerület bozóttal övezett peremére. Nagyon szigorúak voltak. Megmondták neki, hogy addig látni se akarják, amíg hatvan napig meg nem tartóztatja magát a kábítószertől. Otthon, a magányos estéken, az anya sírva olvasta végig újra és újra az Ó, Arany Ló! hét számát. Épp oly őszintének tűntek neki, mint annak idején. Gyakran mentünk át hozzá a túloldalra látogatóba és vigasztalni. De ha bármelyikünk szóba hozta a maga gyerekét, aki kollégiumban vagy kórházban van, vagy otthon, mert lemorzsolódott az iskolából, ő felsikoltott, Kisfiam! Kisfiam! és arcot szántó, időrabló, szörnyű köny- nyekben tört ki. Vége. Apám először hallgatott, aztán azt mondta:- Ad egy: kiváló humorérzéked van. Ad kettő: Világos, hogy képtelen vagy elmondani egy egyszerű történetet. Szóval ne is erőlködj. Aztán szomorúan azt mondta:- Ad három: gondolom, ez azt jelenti, hogy egyedül maradt, úgy hagyták ott, mármint az anyját! Biztos beteg? Azt mondtam:- Igen.- Szegény asszony. Szegény teremtés, hogy ilyen bolond időkben született, hogy ilyen bolondok között él. Vége. Jól tetted, hogy ezt odaírtad. Vége. Nem akartam vitatkozni, de kénytelen voltam azt mondani.- Hát azért nem feltétlenül a vége, apu.- De — mondta. — Micsoda tragédia. Egy ember vége.- Nem, apu - könyörögtem neki - nem kell, hogy az legyen. Még csak negyven körül van. A mai világban idővel ezerféle lehetőség közül válogathat. Lehet tanár vagy szociális gondozó. Ex-narkós! Ez néha többet ér, mint egy pedagógiai doktorátus.- Nagyon vicces - mondta. - Mint írónak, ez a legnagyobb bajod. Nem akarod felismerni. Tragédia! Hétköznapi tragédia! Történelmi tragédia! Semmi remény. Vége.- Ó, apu — feleltem —, még megváltozhat.- A saját életedben is szembe kell nézned ezzel. - Bevett néhány nit- roglicerin tablettát.- Csavard ötösre - kérte, az oxigénpalack számlapjára mutatva. Berakta a csöveket az orrába, és mélyeket lélegzett. Behunyta a szemét és azt mondta:- Nem. Szent ígéretet tettem a családnak, hogy mindig hagyom, hogy a vitában övé legyen az utolsó szó, de ebben az esetben másféle felelősség terhelt. Ez a nő ott lakik az utca túloldalán. Öt én gondoltam ki, az én teremtményem. Fáj érte a szívem. Nem fogom a síró asszonyt otthagyni abban a házban. (Ami azt illeti, ezt az Élet sem tenné, amelyben, velem ellentétben, nincs könyörület.) Ezért aztán: Az asszony pedig megváltozott. Persze a fia soha többé nem ment haza. De az asszony most éppen asszisztensnő egy East Village-i egészségügyi közintézményben. A legtöbb ügyfél fiatal, néhányuk régi ismerős. A főorvos azt mondta neki:- Bár lenne három ilyen emberünk, mint maga, a tapasztalataival ...- Ezt mondta az orvos? - Apám kivette az oxigénpalack csöveit az orrából: - Viccelsz. Már megint viccelsz.- Nem, apu, ez tényleg megtörténhet. Fura világot élünk manapság.- Nem — tiltakozott. - Első az igazság. El fog zülleni. Az embernek legyen egyénisége. Neki nincs.- Nem, apu - mondtam. - Ez a helyzet. Állása yan. Felejtsd el. Dolgozik abban az intézményben.- És meddig fog ez tartani? - kérdezte. - Tragédia. — És te is. Mikor mersz már ezzel szembenézni? Sárosi Zsófia fordítása Szabó Ottó grafikái Elszomorítom magam
