Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-04 / 26. szám
Wellington, a hegyek karéjában épült főváros NO TIPPING! - Nincs borravaló! - Ez az első felszólítás, amivel az Új-Zéland földjére lépő külföldi találkozik a főváros, Wellington repülőterén, az útlevélvizsgálatra várva. Amikor „odalent“, a világ túlsó végén feltettem magamban a kérdést: milyenek az új-zé- landiak? - kezdeti közhelyek után mindig a borravalót elvető feliratra gondoltam. Ma már nem merném azt állítani, hogy egyetlen új-zélandi sem szorulna a borravalóra (elegendő arra gondolni, hogy a keresőképes lakosság 12 százaléka munkanélküli), de a szigetország lakói senkit sem akarnak megsérteni a „tipping“-gel, és nem is akarnak megalázkodni érte. Legalábbis a „fehér“ új- zélandiak, a bevándoroltak leszármazottai és az őslakók büszke utódai, a maorik. Aucklandban, a nyolcszázezres metropolisban és a többi nagyvárosban az óceániai szigetekről - Fidzsiről, Szamoá- ról - bevándorló nincsteleneknél persze más a helyzet. Az új-zélandiakon ezúttal értsük csak a fehér bőrű „pa- kehák“-at és a velük ezernyi szállal, vegyesházassággal ösz- szeolvadó maorikat. Bár ahogyan nincs „tipikus amerikai“ vagy tipikus ausztrál, úgy tipikus új-zélandival sem igen találkoztam. Mégis megpróbáltam általánosítani a világnak azon a legtávolabbi részén élő emberek jellemvonásait. Elsősorban azokat a jellegzetességeket, amelyeket irigyelhetünk tőlük, az „utazásra ajánlott“ szokásaikat. Miért büszkék? Sok más népről is elmondhatjuk: vendégszerető, büszke és individualista. A külföldi turista számukra nem egyszerűen „megfelelő jövedelemforrás“, hanem kedves vendég. (Csak egyetlen példa: a legkisebb hotelban, vagy motelban is teakonyha, de legalábbis főzőalkalmatosság található minden szobához — hűtőszekrénynyel, neszkávéval, teával stb. Tehát nem tiltják, hanem segítik, hogy a vendég maga is főzhessen, étkezhessen a szobájában...). Egy Aucklandban élő pakeha (a maorik nevezik így a fehér új-zélandiakat) fejtegetése talán közelebb visz büszkeségük megértéséhez. John Atkinson mondta:-Tudja, amikor száz évvel ezelőtt Anglia és Skócia patká- nyos nyomornegyedeiből hajó- rakomány-számra menekültek a családok ide, az ígéret földjére, naivan egy korlátok, sőt Sebes Tibor riportja a világ (túlsó) végéről, Uj-Zélandról A tanítók gyakran viszik a diákokat farmlátogatásra, hogy ismerkedjenek a mezőgazdasággal. Képünkön a Whareroa farmon Anne Morris magyaráz a kisdiákoknak. osztályok nélkülinek hitt társadalmat képzeltek el maguknak ... Valamiféle egyenlősdi- ben hittek. Egyenlőek akartak lenni. És ne feledje: az új- zélandiak büszkék arra, hogy elődeik mindig szabad emberek voltak! Ide nem fegyencek jöttek új hon alapítására. A „világ legszebb végében“ — az új-zélandiak ennek tartják hazájukat — gyűlölik a szolga- lelkűséget, a megalázkodást. A főnök, a munkahelyi vezető megszólítása Új-Zélandon sohasem Sir vagyis „Uram“, mint Nagy-Britanniában, hanem egyszerűen Mister ez-az. De az emberek általában keresztnevükön szólítják egymást. Az ismerkedésben, a társalgásban a pozíció sohasem olyan fontos, mint például Angliában. Természetesen az emberek Új- Zélandon is tisztában vannak egymás vagyoni, társadalmi helyzetével, ám ezt igyekeznek nem érzékeltetni. Hát ez a feltűnő külső jele annak, amit ők „válaszfalak nélküli egyenlőségnek“ neveznek. Az új-zélandiak nagy része családi házban él, amelyek többségét ma is fából építik Anne - Miss nélkül Ezt éreztem Wellingtontól északra, az egyórás autózás- nyira lévő Whareroa farmon. A fővárosból iskolás gyerekek érkeztek tanítóik és néhány szülő kíséretében, hogy ismerkedjenek a birkatenyésztéssel. A birkahús és a gyapjú exportja ma is fontos Üj-Zéland számára,' noha a világpiacon ebben is gondok tornyosulnak és a néhány évvel ezelőtti 70 milliós birkaállományt 60 millióra csökkentették... de ma is a dús legelőkön gazdálkodó farmok jellemzik a szigetország mező- gazdaságát. A tizenkét éves gyermekeknek egy szőke lány, Anne Morris mutatta be az ötezer juhot, tehenészetet és tejfeldolgozó üzemet birtokló farmot, amelyen mindössze kilencen dolgoznak (az igazgató, két birkapásztor, két kerítésjavító, egy általános állatnevelő és „félidős“, tehát naponta csak néhány órát dolgozó mezőgazdasági munkások, valamint Anne, az „idegenvezető“ és adminisztrátor egy személyben). A tanítók, a tanulók és Anne olyan közvetlenségben járták a karámokat, a birkanyíró helyeket, a tehenészetet, mintha évek óta barátok lettek volna. És Miss Morrist mindannyian egyszerűen „Anne“- nak szólították, ő pedig Marga- retnek, Barbarának a tanítónőket. Amerikához hasonlóan Új- Zéland is befogadott bevándorlókat európai országokból. Az első telepesek a múlt század elején érkeztek, elsősorban angolok, skótok (Dunedint ma is skót városnak tartják), de jöttek norvégok, akik főként Nossewoodban gazdálkodnak, a dánok Dannevirke-ben kiváló tehenészeteket hoztak létre, a szerbek—horvátok (akiket ők dalmátoknak neveznek) szőlőt telepítettek és bort termelnek a napos északi lankákon. (HiAz északi szigeteken sok a tejtermelő farm. Saját üzletükben tizenöt-húszféle sajtot kínálnak. Képünk a Lindáié gazdaságban készült. szén itt, az Egyenlítőtől délre északról jön az éltető-érlelő napfény.) Észak-Amerikával és Ausztráliával ellentétben ezek a kis települések nem szi- getelődtek el, nem maradtak önmagukban álló etnikai közösségek, hanem integrálódtak. Amíg Sydneyben kínai, görög, magyar, olasz, vietnami negyedeket, utcákat találunk, Wellingtonban, vagy Aucklandban hiába keresnénk ilyeneket. Legfeljebb maorik lakta negyedeket, településeket találni, vagy a városnegyedek, utcák nevei emlékeztetnek arra, hogy itt-ott főleg skótok, vagy „dalmátok“ laknak. Nyelvüket és szokásaikat azonban a második, sőt a harmadik generáció tagjai is őrzik. Földszintes házak Európai mérce szerint- a romló gazdasági helyzet, s a 30 milliárd dollárnyi állam- adósság ellenére - a 3 millió 300 ezer új-zélandi többsége nem él rosszul. Atipikus lakóépület a földszintes ház (alatta garázs, műhely, hobbi-szoba) kerttel, ápolt gyeppel, esetleg gyümölcsössel. A házak többségét favázra építik, elsősorban az enyhébb éghajlatú Északi szigeten. (Az Antark- tiszhoz közelebb fekvő Déliszigeten a hűvösebb időjárás, a havazás ezt nem teszi lehetővé.) A házakban, lakásokban- méretük 100-140 négyzet- méter - általában 3 hálószoba, nappali, ebédlő, konyha, fürdőszoba, valamint mosókonyha található. Tíz ház (lakás) közül hét-nyolc saját tulajdonban van. Minden második emberre jut egy telefon és minden harmadikra egy autó. Sok kertben szabadtéri tűzhelyet építenek (barbecu a neve), amelynek parazsával rácson húst, kolbászt sütnek - a rokonok, vagy a barátok összejövetelein. Az új-zélandi ember ugyanis lelkes ezermester és improvizáló, nem szeret fizetni háza kifestéséért, lakása tapétázásáért, a kisebb javításokért, találékony és rögtönző, ha egy polcra, vagy egyszerű lakberendezési tárgyra van szüksége. A kertjében pedig nem csak virágot, hanem zöldséget is termel. Féltve őrzött ötnapos munkahete után szombat-vasárnap barkácsol, vagy kirándul, hiszen a szigetország rendkívül gazdag természeti szépségekben, havas hegyekben és- északon — csaknem trópusi tengerpartokban. Nem véletlen, hogy több ünnepnapot „hétfőiesítettek“ - meghosz- szabbítva a hétvégeket a természetkedvelők számára. No és a nagy szenvedély: a rögbi, a futball és a lóverseny. A rögbit az iskolában kezdik és a legtöbb fiú álma, hogy egyszer a nemzeti válogatottben szerepeljen! Távol a világ zajától így élnek a „borravaló nélküli“ ország fiai. Kár, hogy olyan távol élnek — a legrövidebb repülőút is 20 ezer kilométer Wellingto- nig. Egy odatelepült honfitársunktól hallottam: Új-Zéland nagyon jó ország, csak az a kár, hogy legalább az egyik szigete nincs a Földközi-tengerben! Ő ezért még borravalót is adna... A fővárosban a gyakori esőzések miatt az üzleti negyedben árkádosak a járdák (A szerző felvételei)