Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-01-31 / 4. szám
Szerkeszti: Mislay Edit H árom napja volt már Pesten Rose Feuillet, és még mindig sírt. Odahaza el sem tudta volna képzelni, hogy alig valamivel kelet felé úgy fordul ki minden, mint a lerántott kesztyű. Ezek a házak! Ezek az emberek! Milyen csodálatos és bőszítő, hogy mindennek van visszája, hogy mindig rettegni kell ismeretlen inzultusoktól. Otthon Mallotte-ban, a permetkék Champagne dombjai között békés volt minden, kék az ég a színes lécekkel kirakott házak fölött, a Mame mintha ezüst lenne, a zöld réteken fehér bárányok kelnek át, akár egy legendában. S mi van itt, mon Dieu! Sírni lehet csak, egész nap sírni! Néha csomagolni kezdett, mert vágyódása Mallotte és a szőlőhegyek felé hasogatta szívét. így csak ételt szoktak kívánni, ahogy Rose az otthont kívánta: egzotikus gyümölcsöket, csillogó konzerveket a delika- tessz-boltok kirakatában. Féllábbal már az utcán volt, az izgalomtól mint lázas pulzus vert egész teste, de mindig közbejött valami. Vagy a pénzéből nem futotta, vagy a kisfiú kezdett nyűgösködni a gyerekszobában. Rose szenvedő arccal ült továbbra is a kisfiú mellett. Tiltakozott az ellen, hogy a kötelessége tartja itt. Nincs kötelessége! Kicsoda neki ez a gyerek? Senki, éppúgy hozzátartozik ehhez a pesti számkivetéshez, mint a ház meg a furcsa ételek. Miért legyen ez a gyerek neki több, mint az anyjának, aki egy alkalommal fölkapta, magához szorította piciny testét, és futó, apró, csiklandós csókokkal szórta tele az arcát? Rose érzéketlenül állt mellettük, fehér vászonruhája zsebébe tette a kezét, szőke volt, a két halványkék szeme rózsaszín a sok sírástól. Az asszony meglepetten nézett rá a fulladozó anyai csókok közül: Rose szép volt, finom, mint egy hófehér tollpihe, elfújhatta volna akárki. Az asszony letette a gyereket, kicsit zavartan nézett Rose szemébe.- ígérje meg, Rose, hogy vigyázni fog a fiamra. Én olyan rossz anya vagyok, most látom csak. Maga legyen olyan jó hozzá, mintha az anyja lenne.- Vigyázni fogok rá, madame.- Ne csak mondja! Adja a kezét rá! És fölkapta megint a kisfiút. Nagy, barna szemekkel nézett az anyja arcára a kisfiú, bőre halványbama volt, mint a világos hajú, sötét szemű kisgyerekeknek, a két szeme alatt elmosódott kék karikák.- Szereted anyát, Ervin?- Szeretem. A kisfiú komolyan mondta, és szórakozottan megfogta az anyja arcát. Az asszony egész délután érezte ezt a mozdulatot, azt hitte, elmegy a kedve mindentől. Ki vigyáz erre a gyerekre? Miért nem tud ő az anyja lenni? Mikor lesz Ervin végre már az ő gyereke is? Rose arcát látta, mint egy elmosódott akvarellfoltot, s mellette a kisfiút. Gyűlölte Rose-t, sírni tudott volna, s elhatározta, . H hogy int a sofőrnek, visszafordul, és rögtön fölmond Rose-nak. De ekkor az autó már a Hűvösvölgyben volt, a délután egészen lehanyatlott, az autóba beáramlott a hűvösödö, nyirkos erdei levegő, tele a lehullott levelek szomorú illatával, az úttesten vérpiros levelek görögtek, s ebben az őszben mintha semminek se lett volna értelme, annak sem, hogy visszaforduljon. Rose ottmaradt, s mint akinek elapadtak a könnyei, nem gondolt semmire. Sétált a szótlan kisfiúval a napos, őszi délelőttökön, a Duna- parton karcos volt már a meleg, fanyar, akár a vadkörte; foga volt a napnak is. A Duna halavány, ökör- nyálasan fényes ködben úszott, a Várhegy zöldje átfénylett a ködön. Régi metszet volt a táj, mint az angol rézkarc a chálons-i fogorvos, monsieur Girardon rendelőjében. Rose közömbösen nézte, néha szél fújta fején a fehér nörszfátylat. Úgy érezte, semmi sem változik meg, ilyen lesz az élete, nem érdemes hazagondolni, mert minden, ami elmúlt, eggyémo- sódik, akár zavaros folttá a vidám, tiszta színek egy palettán. Már nem zaklatta föl, ha az idegen nyelven hallott beszélni, egy-egy magyar szót lassan magára szedett, s a város, ahol élt, az élet, amelybe beleszorult, kezdett ismerős lenni, megelevenedett, mint a pontos rajzú arc, ha a szem csillogni kezd. Ósz végén a házaspár elutazott. Autón mentek a Dolomitokba, a Fürdő utcai ház előtt búcsúzkod- tak. Az asszony sírt, magához szorította a kisfiút, pátosszal, a kisfiúnak másnap reggelig púderszága volt a csókoktól. Ott maradtak állva, míg az autó föl nem futott a Lánchídra, s a szürke délutáni fényben, a szemcsés, halvány égen, mintha körzővel rajzolták volna ki, fénylett fölöttük hidegen a nap. Éjszaka Rose rosszul aludt. Fölkelt, az álom kiment a szeméből, egyedül volt, az ablakhoz állt, valahol messze a Lánchíd ívét látta a sötétben, s a pilléreken, akár a vadrózsa indáit, a távoli mallotte-i dombokat. Mint az úszó a parttól, egyre messzebb került az álomtól. Benyitott unalmában a kisfiúhoz is, leült melléje az ágyra, hátha sír az anyja után, jobb, ha ketten vannak egyedül. A kisfiú ébren volt, a melle kitakarva, és tele apró, piros foltokkal. Rose rémülten fogta meg a kezét, a keze forró volt, a kisfiú nagy, barna szeme nedvesen nézett vissza rá. Rose ijedten kérdezte:- Fáj valami?- Nem fáj semmi.- Meleged van? Olyan forró a nyakad.- Nincs melegem se.- Rosszul aludtál? A kisfiú nem felelt. Rose a nyugtalan kérdésekkel egyre mélyebbre került valami ismeretlen aggodalomba és részvétbe, mintha minden egyes kérdése egy lehúzó örvény egy-egy gyűrűje lenne. De hová húzza le az örvény? Mi az a furcsa félelem, ami elfogja? Mi lesz, ha meghal a gyerek? Mert beteg, ha nem is panaszkodik, bárányhimlője lehet. Most érezte először, hogy a kisfiú is valaki, külön élete és külön indulatai vannak. Mért nem látta ezt eddig, édes istenem? Miért tagad ez a szótlan kisfiú, miért nem sír és vinnyog, mint más, ha beteg - a felnőttek, a macskák, a kutyák? Két hétig volt beteg a kisfiú. Rose ki se mozdult a szobából. Mintha dacszövetséget kötöttek volna, hogy egyik sem enged: Rose szüntelenül kérdezett, a kisfiú sohasem felelt. Az orvos csak a jelekből ítélt, a piros pörsenések feleltek neki, a pulzus, a sztetoszkóp, a hőmérő - a kisfiú összeszorította a fogait. Nehéz éjszakákon ült Rose mellette, és el sem mondhatta volna a gyötrelmeket. Nagyon jól tudta, hogy semmi köze a kisfiúhoz. Hány kisfiú kerül még a keze alá! Vállalhatná mindegyikért belül is a felelősséget? Nem égetheti föl magát egy meddő szeretetben - asszony lesz ó is, készülni kell a saját gyerekeire. Már nem sírt, csak figyelt befelé az ágy szélén, önmagába, mint aki azt lesi szorongva, boldogan, hogy valaki elindul a szíve alatt. Amikor túl voltak már mindenen, megfürdette a kisfiút. A vékony, törékeny kis csirkecsontokon Rose szappanozó ujjai tétován, gyöngéden jártak, a mellét mosta, egy pillanatra elkapta ujjait a kisfiú feldobbanó szívéről, s amikor a nehéz frottírral végigdörzsölte, pirosra, melegre a kis testet, elpirulva érezte, hogy a kisfiú a hajára teszi a kezét. Felnézett rá a gőzös, szagos fürdőszobában, s megfogta egy gyöngéd, óvatos mozdulattal a két vékonyka, halványbama karját:- Akarsz valamit, mon petit?- Nem, nem akarok semmit. Pirosak lettek mind a ketten, a fürdőkályha tüze rózsaszínen világította meg a széken száradó kisfiút. Megkopaszodtak a fák, a nap átsütött ágaikon, a Duna-parti gyerekkocsikra sovány árnyékot vetettek az akácok. Rose és a kisfiú szeme káprázott az éles, józan napfényben az első sétán. A kisfiú lassan ment, elfelejtette a járást, arcát kicsípte a hideg, melyből az árnyékban érezni lehetett már a messzi, erős havat. A téren is túl voltak, meg akartak fordulni, amikor egy piros, mocskos labda gurult a kisfiú lábához. Meglepetten megálltak, a kisfiú tanácstalanul topogott, szemben vártak a gyerekek, hogy a labdát visszadobja. Egyszerre fölszakadt benne valami feszesség, amit maga sem értett, ügyetlenül, felszabadultan lehajolt, és boldogan elhajította a labdát. A labda erőtlenül lendült egyet, és átpattant a bekerített villamossínekre. Egy pillanatig némán álltak, az idegen gyerekek a villamossínek között kergették már a labdát, a kisfiú lesütött szemekkel, rémülten, szégyenkezve nézett maga elé. Rose ekkor nevetni kezdett, magához szorította a kisfiút, és boldogan, mintha sírni akarna, nevetett tovább:- Milyen ügyetlen vagy! Én szégyellem magam miattad! s É des és fájó volt ez a korholás, csak az mondhatta, akinek senkinél több köze nem lehet a kisfiúhoz, akivel ketten, egyedül állnak egy egész élettel szemben. A kisfiú szeme tele volt könnyel, de nevetett, és átkarolta Rose nyakát. Egybefolytak a könnyeik. Rose szíve sebzetten és boldogan fájt, mint annak, aki egy percre magához ragadhat egyetlen érzést, amely igazában meg sem illeti, és benézhet a paradicsomba. Jól tudta, hogy ez az öröm megmarad, sajogni fog örökké, és édes lesz örökké, s egyszer el lehet felejteni Mallotte-ot, a Champagne permetkék dombjait, az egész világot, csak ezt nem, soha, soha, amíg él. CSONTOS VILMOS Szép, csendes lobogással Szép, csendes lobogással égtem, Egemre hajnalpírt festve, S hittem a lángból szökkenő fényben. Hittem: ha egyszer ki kell égnem, Akkor sem leszek majd pernye. S a föld maréknyi pora lettem; Kedvére szór széjjel a szél. Porszem gyanánt most azért esdem. Éltetőd lehessek, gyökér. \ élet tulajdonképpen szép. Ha másért nem, mert t\.£j időről időre meglepetések érik az embert. Teszem azt, intézi a dolgát, és hirtelen egy pénztárcába botlik vagy elkapja egy bájos nő tekintetét. Mintha fölkelne benne a nap és gyöngéd sugaraival elárasztaná a bensőjét - hirtelen minden vidám és lélegzetelállító szép lesz. Egy Komnatov nevű fiatalember összekülönbözött a feleségével. A veszekedés azon robbant ki, hogy Komnatov az istennek sem akart kimenni a pályaudvarra az apósáért, akit olyan különös gyűlölettel gyűlölt, hogy akárhányszor apósa vendégségbe jött hozzájuk, gyomorrontást kapott. Ezúttal az asszony nem hagyta annyiban a dolgot. Vérig sértette, méltatlanul megalázta, s amikor Komnatov befogta a fülét, ököllel kétszer hátba vágta. Ettől Komnatov elvesztette a fejét. Bement a fürdőszobába, bezárkózott, és szemügyre vette magát a tükörben. El volt keseredve. A képmására meredt, és úgy megsajnálta megalázott tükörképét, hogy valami facsarni kezdte az orrát. Arra gondolt, hogy lám, egy fél életet le lehet élni egy állítólag rokon lélekkel, s egyszer csak kiderül, hogy az illető olyan idegen, akár az idealista világnézet. Mindössze tíz percet töltött a fürdőszobában, de ezalatt sikerült annyira felizgatnia magát, hogy elhatározta, elutazik valahova nagyon messzire, valahova, ahol még integetnek a madaraknak és a vonatoknak. Világéletében hebehurgya ember volt, és ostobaságot ostobaságra halmozott. A pályaudvarra ment, jegyet váltott az odesszai vonatra, aztán helyet foglalt a fülkében, ahol savanyú kenyér, por, szén és még valami kozmás szag terjengett. Kellemetlen társaság verődött össze. Egy rettenetes csomagokkal felpakolt öregasszony Kurszkig, egy idősebb házaspár pedig Újüzem állomásig ment. Az öregasszony dühösen hallgatott és egyfolytában sós uborkát rágcsált, az idős házaspár pedig rögtön unalmas, zavaros beszélgetésbe fogott. A visszatetsző beszélgetéstől, az öregasszonytól, aki fáradhatatlanul rágta a sós uborkát, Komnatov egyre rosz- szabbul érezte magát: elkedvetlenedett és hazakívánkozott. „Hova megyek és minek?“ - kérdezte magától nyugtalanul. Eszébe jutott a lakása, ahol nyugalom honol és csodálatosan ismerősek a szagok, és a függönyön keresztül látni, ahogy színes zászlócskákként lobognak az erkélyen felesége melltartói és egyéb kedves kacatok. Elszorult a szíve, annyira vágyakozott vissza, haza, hogy elnyújtózhasson a heverőn egy könyvvel, és hogy a füle mellett álmosan zümmögjenek a legyek. De a vonat csak vitte, egyre vitte... Komnatov felmászott a legfelső ágyra, befordult a falnak, és hamarosan elnyomta az álom. „Bolond vagy — mondta magának félálomban —, kötözni való boldond!...“ ... Éjszaka ébredt fel. Ritkás fények futottak el az ablak mellett, a vonat ringatta, valami nyikorgott, és olyan nehéz volt a szíve, amilyen akkor szokott lenni az embernek, ha álmában ölt. Komnatov fogcsikorgatva kivárta a következő állomást, és leszállt. A megállót Újüzemnek hí állomáson egy teremtett lélek ígérő kihalt térség már-már el tot zúdított rá. Állt és arrafi felhők mögül hírt adott mag: nap, és még ezt az egyél ellenségesnek találta. Az állomásépület hátsó kij nyílt, mely úgy csillogott a volna. Tiszta és hihetetlent Komnatovot mégis az lepte időpont ellenére a tér már kényelmes lépteik csattogtak, nyok mosolyogtak boldog-bo beszélgettek, az ablakokból ti Komnatov azon álmélkodott másépületnek ezen az oldí hasonlított a másik oldalára, volna keresztül, és hirtelen m a világot rögtön a kedvére v foszlott, és várta, hogy valan V alóban: alighogy kilépe kínálta, egy másik gyi ten hívták kvászt inni, sőt cseréljenek cipőt. Aztán megállította háror a kabátujját, és megkérdezte: - Elvtárs, kihez jöttél? Komnatov azt felelte, hog válaszolt a másik pulykatojás melyik városból jött, aztán aztán arra, hogy nem valami becsületszavát kellett adnia, 1 - Na, ha így állunk, megm tességeit... — mondta végezel A kölykök először a he régiesen sírkertnek neveztek lamtanácsos, bizonyos Csehn hogyan vetett ilyen eldugott ták valami kettős vezetéknév ban a vonat alá vetette ma történtek, és az ezüstre pingáli flottilla egyik matrózának en a városba a villanyt, és a heh - Gyerekek, ti miért nem : hirtelen észbe Komnatov. ( — Mi nem tanulunk — monc — Hagyjuk most a tréfát — - Mi tényleg nem tanulun - Ha nem akarunk, nem tani Persze van, aki akar, és az ta Komnatov elképedt. Dúdor István: Virágcsendélet, olaj, 1976 gvökir §s s
