Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-01-24 / 3. szám
es volt azon nikor barátai az ^etni kezdték: mi vagy te iga- >1 vagy zsidó?“ az ö családja t a többi. Rövid f felelt: „Tudjá- hogy a papám angol, én meg ztos válaszaival alamennyiük kí- , aki zsidó volt, ába készült, és volt zsidó, mert fagyalkoszorút a. Danny tudta, sem lehet zsidó, Diába íratták be, i iskolába kellett Judyval és Ge- ;n zsidónak gonn fájt, hogy nem ;olába, és sehogy , hiszen Montre- í a részén laktak, sak Lynsteadnek n szemben volt tőlük jobbra pe- S mind a ketten, is a Lynsteadbe fokozta, hogy ^hatalmas isko- , korcsolyapályá- mében filmet vetek este. Amikor is napján elvitte nézte a linóleum- , mely tükörként divatos, narancskicsik termében ásztázta a frissen :emét nem bírta ól. Sok új játék ontották a barna anárral beszélge- :járt és mindent tt eszébe, milyen a, Karen mellett az írást, a papírt iák. Az mondott tekintete elsöté- megszólalt, most ogy ő is hallja. >m, de nem ve- rekeket a Lynstert többet hallani, van szó, valami ibra ereszkedett, és bemászott a kis fehér babaházba, amely a sarokban állt. Azt remélte, hogy sikerül elszöknie a hangok elől, de anyja és a tanár hangosan, indulatosan beszéltek. A kis ház ablakain át behallatszott a hangjuk. Anyja a magániskoláról vitatkozott, és azt mondta, hogy soha életében nem hallott ilyet. Aztán elakadt a hangja, és Danny hallotta határozott lépteit, a babaházhoz igyekezett, hozzá, benézett az ablakon. Vidáman mondta: „Danny, várj meg itt! Beszélek az igazgatóval. Nemsokára visszajövök.“ De vidámságával nem tudta Dannyt becsapni. Nem akart ott maradni. Félt a tanártól, már nem látta barátságosnak. Lekuporodott a babaház padlójára, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. Megpróbálta visszatartani a remegést, de riadt volt. Még a végén megbünteti a tanár. Nagyon rossz fiú lehet ő, ha a tanár nem engedi, hogy odajárjon. Törte a fejét, hátha rájön, mi a baj vele, de sehogy sem tudta megfejteni a rejtélyt. Végül mégiscsak rátalált a válaszra. Hát persze, hiszen ő zsidó! Nem tudta, mit tegyen. Sírás szorongatta a torkát. Anyjától hiába is kérdezi, hogy ők miért nem lehetnek angolok, és miért nem járnak templomba, úgy, mint Karenék. Csak felmérgesítené, összeszedte minden bátorságát, és kinézett a babaház ablakán. Két vagy három mama lépett be a terembe a gyermekével, kitöltötték a papírt, és Dannyt elöntötte az irigység, amikor látta, a tanár kézen fogja a gyerekeket, rájuk mosolyog. örült, amikor visszajött az anyja. Egyenesen a babaházhoz sietett, kézen fogta és kivezette. Odakint melegen sütött a nap, kis szürke verebek szökdécseltek körülöttük. Dannynek nem volt jókedve. „Mama, fáj a szívem!“ - mondta anyjának, aki lehajolt hozzá, megcsókolta, és szelíden ezt válaszolta: „Tudom, édesem, de ne aggódj! Itt már nincs hely, de ebéd után elmegyünk a Campden iskolába.“ Danny tudta, hogy anyja hazudik. Tudta, hogy van hely a Lynstead iskolában, és azt is tudta, hogy ö miért nem járhat oda. Mégse tudott mit felelni, amikor Johnny hangosan ráköszönt a házuk előtt: „Szia, Danny! A Lynsteadbe jössz?“ S amikor Karen átkiabált a tornácról, hogy a Lynsteadbe fog-e járni, Danny dühösen szólt vissza. Aznap délután anyja elvitte a Campdenbe. Danny nem akart vele menni, rúgott, kiabált, de hiába. Anyja kézen fogta és magával vitte. Az első pillanattól kezdve, ahogy meglátta, gyűlölte a Campden iskolát. Lenézte, amiért kicsi, lenézte a cementborítású játszóteret. A termek régiek voltak, sötétek, dohos szag áradt belőlük. Dannynek nem volt barátja. Haragudott az iskolára, az új tanárra, haragudott az anyjára. „Te akartad, hogy ide jöjjek, de tudd meg, nem fogok egyedül hazajárni. Értem fogsz jönni, különben elveszek!“ - mondta sértődött hangon anyjának. Lassanként megszokta a Campden iskolát. Otthon arról panaszkodott, hogy sokan vannak az osztályban, és sosem kerül sorra biciklizéskor, meg hogy a zenekarban a tanár utasítására neki kell a nagydobot verni, pedig ő szívesebben rázná a csörgődobot. Akadtak azért olyan napok is, amikor boldognak érezte magát, sót olyanok is, amikor büszkeség töltötte el. Különösen azokat a napokat szerette, amikor nagy, színes rajzait hazavihette megmutatni anyjának. Anyja, aki az utcai ablakból leste hazatértét, elnézte a nyüzsgő gyereksereget, a színes papírok úgy lengedeztek a szélben, mintha különféle országok zászlói volnának. Megható, gyönyörű látvány volt, amint a gyerekek hazafelé igyekeztek, s az anya elszomorodott, ha eszébe jutott, hogy az egy utcában lakó gyerekeknek két különböző iskolába kell járniuk. Megváltozott az utca is. Felbomlott a családok barátságos, meleg együttese. A gyerekek is lassan megváltoztak. Amikor Johnny meglátta az iskolába induló Dannyt, gyakran átkiabált: „Mi van, te kis kukac, a feneked csupasz!“ Danny hosszúnak és fárasztónak érezte az utat Campdenbe. Útközben gyakran találkozott nála idősebb gyerekekkel, akik a hatalmas város ismeretlen negyedeiből jöttek, a villamossíneken túlról. A pirospozsgás arcú nagylányok baljóslatúak voltak fehér blúzukban s a fekete köpenyben. A határozott, szőke fiúk, vállukon hanyagul átvetett iskolatáskával, rögökkel dobálták a madarakat, s azok úgy rebbentek fel az égre, ahogy a tinta fut szét az itatóspapíron. Ezek a lynsteadi fiúk gyakran abbahagyták a játékot, csak azért, hogy megijesszék Dannyt és a hozzá hasonló kisfiúkat. Gúnyosan énekelték: „Campdeni pisisek Hová lett a bilitek?“ Mire a kisebbek rémülten elisz- koltak. Egyszer meg három egyenruhás lány leszállt a biciklijéről a Campden iskola előtt, hogy belekössön az ott ácsorgó gyerekekbe. „Ez nektek iskola?!“ - kiáltott oda az egyik kövér lány. „Ez az ócska viskó?“ „Mit viskó?! - Egérlyuk!“ - folytatta a csúfolódást a másik. Danny az iskolaudvaron álldogált a többi gyerekkel együtt. Amikor meghallotta a gúnyolódást, elszorult a szíve, és keserű düh tört fel belőle: bárcsak idősebb lenne! Megörült, amikor látta, hogy az egyik harmadikos fiú nyelvet ölt a lányokra, vidám táncba kezd, kantáivá: „Lynsteadi pisisek, hová lett a bilitek?!“ Hamarosan az egész udvar harsogó kórussá változott. A fülsüketítő lármát kavicszuhatag kísérte, s a lányok biciklijükön gyorsan elsze- leltek. flyen rendkívüli pillanat, amikor a győztes oldalán állhatott, ritkán fordult elő Danny életében. Nap mint nap veszély leselkedett rá. Ott voltak először is a gonosz manók. Egy üres építési telken rejtőztek, mellette kellett elhaladnia iskolába menet. Igaz ugyan, hogy közeledtére ezek a gonosz manók száraz, összezsugorodott levelekké változtak át, olyasféleképpen, mint Hamupipőke csodálatos hintója, de biztosan tudta, hogy csak a varázslatnak engedelmeskednek, amely előbb-utóbb megszűnik. Aztán ott volt még az öreg boszorkány. Egy hatalmas téglahalom mögött rejtőzött, amit az építkezésre hordtak oda és betakarták szalmával a hideg ellen. Danny tudta, hogy nagyon óvatosan kell elhaladnia a téglák mellett, különben megtörténhet, hogy a boszorkány egyszer csak nekitámad seprűjével. Rémisztő gondolat volt. Ha éjszaka eszébe jutott, a paplan alá bújt félelmében. így aztán egyenesen hazament a tanítás után. Nem nézett se jobbra, se balra. Olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy csak bírta. Elhagyta a parkot, aztán az üres telket is, ahol már kijelölték a házak helyét, s olykor munkásokat is lehetett látni. Azon a napon éppen a gonosz manókra és a boszorkányra gondolt, arra, hogy bárcsak ne találkozna velük, amikor meghallotta Karen ismerős hangját. „No nézd csak! Hiszen ez Danny! Rongyos a kabátja!“ A megjegyzést gúnyos kacaj kísérte. Egy idősebb lány állt Karen mellett, Danny nem ismerte. „Micsoda koszos, ócska kabát! Pfuj!“ Danny megtorpant, és körülnézett. Megnézte a kabátját is, egy apró hasadást fedezett fel rajta, a fogas kampója lyukasztotta ki az iskolában. Némán állt, komolyan meredt a két lányra. „Nézd csak!“ - fordult az idősebbik Karenhez. „Szerintem ilyen a campdeniek egyenruhája. Hi-hi- hi... Nem tudtad, hogy a zsidók ronggyal házalnak?“ Danny még mindig hallgatott. Pár lépést hátrált, s közben mereven bámulta kínzóit. Látta, amint Karen megböki barátnőjét, és fülébe súg valamit. A két lány pukkadozott a nevetéstől. Aztán a nagyobbik behízelgő hangon megkérdezte: „Ugye te zsidó vagy?“ Mivel nem kapott választ, durvábban folytatta. „Persze hogy zsidó vagy! A zsidók mind a Campdenbe járnak, mert nem engedik be őket a Lynsteadbe, he-he-he...“ Aztán Karén, akinek valaha a barátja volt, akinek mindig kölcsönadta a biciklijét, és akit mindig megkínált a narancsízű nyalókával, ez a Karen most ezt kiabálta: „Zsidó vagy, zsidó, zsidó, zsidó.. Danny nem látta a közeledő teherautót, miközben hátrált. Csak a súlyos kerekek csikorgása visszhangzott a fülében. A gumikerekek rombusz alakú rovátkái, mint millió sáros gyémánt szóródtak szét tudatában, s valamennyi ezt harsogta: „Zsidó, zsidó, zsidó...“ Az elkövetkező hónapokban, amikor Dannyt ápolta, anyja szerette volna tudni, hogyan is történhetett a baleset. Karent is kérdezte, de a lány ártatlan tekintettel bámult rá. I lehetett az oka Danny figyelmetlenségének? Hiszen látnia kellett volna a teherautót, vagy legalább hallani a hangját. Mi történhetett? Ezerszer is belenézett fia sötét szembogarába, kereste, kutatta a választ. Csodálkozó, döbbent, talányos tekintettel találkozott mindannyiszor, mélysége megijesztette. A szíve tudta, hogy Danny életében van valami, ami örökké titok marad előtte. D . , .... Papp Tünde fordítása \ Ji ^ 'äLjJM. V ^ ^iáÚ* ?Ál‘/Am /JKk \ MI olt a hatvanon, de azért még ölre ment a legna- külsz a husabyi ordastól meg a kölykeitől, tiéd pőbbik fiával, ha nagyon is csendesnek talált egy- a leány! gy mulatságot. A husabyi esztenához egyetlen út vezetett, az edig a husabyi tanya udvarán ment keresztül. A következő szombat este Tore az esztenához idult, átlopódzott a tanyaudvaron, és már könyTore valahogyan hazavánszorgott, odahaza pedig lefeküdt. Sokat beszéltek a szálláson a husabyi verekedésről, és mindenki azt mérdezte: - Mi keresnivalója volt ott? - Csak egyvalaki nem kérdezte azt, mégpedig Aaslaug. Nagyon várta a legényt azon a szombat estén, mikor pedig megtudta, hogyan járt az ö apjával, csak leült, sírva fakadt, és így szólt magában: „Ha Tore nem lesz az enyém, semmi örömet sem lelek többé a világon.“ yebben lépegetett a csűr mellett, mikor egy legény erékon ragadta. - Mit akarsz? - kérdezte Tore, és gy földhöz vágta a másikat, hogy csak úgy zengett. Majd mindjárt megtudod - szólalt meg a háta tegett másvalaki, az első támadó bátyja. - Ehol harmadik - szólalt meg most az öreg Knut is, és Ire ment Toréval. A veszedelem megsokszorozta Tore erejét. Haj- :kony volt a teste, mint a fűzfavessző, az ökle sapása szinte égetett, minduntalan kisiklott ellen- :lei markából, és oda sújtott, ahol legkevésbé árták. Ha ledöntötték, talpra ugrott: no, végül is agyabugyálták, mégpedig tisztességesen, de az reg Knut sokszor mondogatta azóta, hogy marko- tbb legénnyel még nemigen kötött ki. Addig ulakodtak, mígnem már vér folyt, de akkor elkiál- >tta magát a husabyi gazda: - Megállj! - majd azt londotta még: - Ha jövő szombat este megmeneTore egész vasárnap feküdt, és hétfőn is úgy érezte, hogy még nem kelhet fel. Kedden nagyon szép volt az idő. Éjszaka esett, friss zöld zsendült a hegyen: az ablak nyitva volt, lomb illata áradt be; kolompszó hallatszott a hegyről, és valaki kurjongatott odafenn - ha az anyja nem ült volna odabenn, Tore sírva fakad tehetetlen bosszújában. Eljött a szerda; Tore még mindig feküdt; de csütörtökön már úgy érezte, hogy szombatig talán erőre kap; pénteken fel is kelt. Most aztán eszébe jutottak Aaslaug apjának szavai: - Ha jövő szombat este megmenekülsz Knuttól meg a farkaskölykeitől, tiéd a leány! - Egyre a husabyi esztena felé tekingetett. „Ott megint csak elpáholnak“ - gondolta magában. A husabyi esztenához csak egyetlen út vezetett, amint már mondottuk, de aki legény volt a talpán, éppenséggel feljuthatott oda, még ha nem is járt az egyenes úton. Ha körülevezte az előreugró nagy szirtet, és a hegy túlsó oldalán kötött ki, akkor onnan is feljuthatott; az igaz, olyan meredeken, ahol még a kecske is üggyel-bajjal jár, pedig a kecske nem ijed meg a hegytől. Eljött a szombat, és Tore reggeltől estig odakint ődöngött. Ragyogó szép volt az idő: úgy tűzött a nap, hogy csak úgy sercent a lomb, és szakadatlanul hallatszott a hegyről a hívogató kurjongatás. Tore még ott ült a ház kapujában, mikor már leszállóban volt az este, és ködpára gomolygott felfelé a réteken; feltekintett a hegyre, de ott minden csendes volt, azután a husabyi tanya felé nézett, majd eloldotta a csónakot, és körülevezte a szirtet. Napi munkájának végeztével Aaslaug ott ült az esztenában. Arra gondolt, hogy Tore nem jöhet fel ezen az estén, de helyette annál többen jönnek majd; és hogy erre gondolt, eleresztette a kutyát, és senkinek sem mondta meg, hová megy. Olyan helyre ült le, ahonnan az egész völgyet belátta, de azután felszállt a köd, és Aaslaug valahogy nem is szívesen nézett arrafelé. Továbbment hát, és anélkül, hogy meggondolta volna, átkerült a másik oldalra. Ott leült, és nézte a fjordot; nyugalmas, jó érzés volt elnézni a sima víztükör felett. Ültében dalolni kerekedett kedve; hosszan elnyúló nótába kezdett, hangja tovaterjedt a csendes éjben. Aaslaug örült a tulajdon hangjának, új nótába fogott hát, mikor az elsőnek végére ért. De mikor a másodikat is végigénekelte, úgy rémlett neki, mintha valaki odalentről válaszolna. „Ugyan, mi lehet ez?“ - gondolta magában Aaslaug, odalépett a meredély szélére, és átölelt egy karcsú nyírfát, melynek lombja már a szakadék felett rezgett; lenézett, de semmit sem látott. Csak a fjord sima vize volt odalenn, még madár sem repült felette. Aaslaug leült, és megint nótába kezdett. De most aztán valóban felelt valaki odalentről, ugyanazon a hangon, de erősebben. „Mégiscsak kell ott valakinek lennie.“ Aaslaug felugrott, és megint a szakadék fölé hajolt. És akkor meglátott odalenn egy csónakot a hegy lábánál kikötve; aprócska kagylónak látszott csupán. Aaslaug tekintete feljebb hatolt, és egy piros sapkán akadt meg: egy férfi igyekezett a csaknem sima sziklán felfelé. „Ki lehet ez?“ - tűnődött Aaslaug, eleresztette a nyírfát, és hátrahőkölt. Nem mert felelni a saját kérdésére, noha tudta jól, ki jön ott. Levetette magát a fűbe, két kézzel görcsösen belékapaszkodott, mintha csak őneki kellett volna ügyelnie arra, hogy vissza ne csússzék. Mikor a fűcsomó meglazult, Aaslaug felsikoltott, és csak még görcsösebben kapaszkodott. Imádkozott a Mindenhatóhoz, hogy segítse meg Torét, majd az jutott eszébe, hogy Tore vakmerő útjával istenkísértésre vetemedett, ezért hát nem is várhat az Istentől segítséget. „Csak most az egyszer - könyörgött Aaslaug - csak most az egyszer segítsd meg!“ — és átölelte a kutyát, mintha csak Tore volna; szorosan tartotta, és végighemper- gett vele a füvön; végtelenül hosszúra nyúlt az idő. De egyszerre csak kitépte magát a kutya. - Vau, vau! - csaholt a szakadék felé, és a farkát csóválta.- Vau, vau! - csaholt Aaslaug felé, és felugrált rája két első lábával: - Vau, vau! - megint csak a szakadék felé, és akkor egy piros sapka bukkant fel a meredély szélén, és Tore Aaslaug ölébe rogyott. Egy hosszú percig mozdulatlanul hevertek ott. Megszólalni egyikük sem mert, amit pedig később beszéltek, abban nem sok volt az értelem. Hanem amikor az öreg Husaby meghallotta ezt, olyasmit mondott, amiben ugyancsak volt értelem: úgy az asztalra sújtott, hogy zengett belé a ház:- Ilyen vő kell nékem, az övé legyen a leány! Kemény Ferenc fordítása MIRIAM WADDINGTON | BiÖRNSTJERNE BJÖRNSON
