Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-01-24 / 3. szám
Filozófus az ember és a világ viszonyáról, a szabadságról és a szerelemről M. A. a gyógykezelésen megismerkedett X. Y.-nal. Együtt túráztak heteken át; a világ dolgairól beszélgettek. Sok minden szóba került, arról azonban csak az utolsó napon kérdezte M. A.-t X. Y., hogy mivel foglalkozik.- Filozófus vagyok. i Filozófus? Pedig egészen normálisnak tűnt. A történetet nem a világ anekdotakincséből bányásztam elő, Mészáros András filozófus mesélte. Róla szól.- Milyen ember hát a filozófus?- Szabad. A saját képére formálhatja a valóságot. Kedvenc Capek- idézetem szerint a filozófiai rendszer nem esetről esetre változik, hanem embertől emberig. Következésképpen: a filozófia többé-kevésbé a mindenséghez való személyes viszonyulás. A tudománynak vannak olyan szabályai, melyeket a tudósoknak figyelembe kell venni, a filozófus fölrúghat minden szabályt. A filozófiának nincs közvetlen haszna, éppen ez a hasznossága. Nem a valóságra irányul, hanem az emberekre, nem manipulál a világgal, mint az egzakt tudományok, hanem megpróbál beavatkozni az ember és a világ viszonyába. Úgy, hogy beépül az emberbe. A filozófia bizonyos szemüveg, amin keresztül látjuk a világot. Anatole France-nak van egy gyönyörű hasonlata a metafizikákról; a metafizikák lényegében a távcsövekbe helyezett platinadró- tocskákhoz hasonlítanak. A plati- nadrótocskákon keresztül elhatároljuk a világmindenségnek azt a részét, amit látunk. A filozófia ugyanez. S miként a távcsőben a platina- drótocskákat, a filozófiát sem szabad a valósággal azonosítanunk. Meg kell tudni különböztetni, mi az, amit én tartok a világról és mi a valóság. A műszaki tudományokra nem jellemző ez a kettéválás, mert nagyon sok műszaki tudomány a mindennapi élet részévé válik. Nem is tudatosítjuk, hogy manipulálunk a tárgyakkal - lenyomjuk a kilincset, bekapcsoljuk a rádiót, kinyitjuk az ernyőt. Azt hisszük, hogy ez a valóság, pedig ez nem más, mint az, hogy a saját képünkre alakítottuk a környezetet, kialakítottunk egy új világot. Amennyiben a filozófiának van haszna, akkor az, hogy rávilágít, a valóság nem annyira egyértelmű, amilyennek tűnik.- A filozófia tehát a ráébresztés, a rácsodátkoztatás tudománya és művészete.- Chestertonnak van egy gyönyörű mondata: a paradoxonoknak az a funkciója, hogy fölébresszék a szellemet. Mi már a paradoxonokat köznapinak tartjuk. Annyi abszurd dologgal találkozunk, hogy elmegyünk mellettük. A filozófia azért van, hogy bokán rúgjon bennünket: állj meg, azért ez mégsem annyira magától értetődő, mégsem annyira természetes, van mögötte valami; vagy a te erőd, elképzelésed, vagy valami más. Ha nem tudatosítod. nem tudsz pontosan és jól bánni a dolgokkal, idegen mércét használsz.- Sajnos, csaknem mindenben alkalmazkodunk a világhoz. Mechanikusan élünk. A dolgok, a cselekvések állandóan Ismétlődnek.- Ennek is megvan az előnye és a hátránya. Az előnye, hogy nem kell minden problémát végiggondolni (hogy is lépjek ki az ágyból, hogy is fogjam meg a fogkefét). A hátulütője, hogy ha túl sok dolog automa- tizálódik, akkor már semmin sem gondolkodunk el. És ha semmin sem gondolkodunk el, visszaszorul, ami bennünket emberré tesz - hogy elcsodálkozzunk a dolgokon. A filozófia előhívja a csodálkozást, a döbbenetét, az áhítatot: Úristen, én tíz évig ezt így csináltam, s talán mégsem ez a valóság.- Ezen a ponton találkozik a filozófia az irodalommal. Az irodalom sem az a valóság, amit,,hétköznap“ megélünk.- Ebből a szempontból nehéz is a filozófiát elkülöníteni az irodalomtól, főleg, ha az irodalmat az írásbeliséggel azonosítjuk. Kezdetben a filozófia irodalom is volt. Később a kettő szétvált, de mindig megtartott valami közöset. A szépirodalom is formálja a valóságot, kialakít egy új világot. A filozófia és a metafizika- mint a filozófia legmélyebb magja- mindig új világot tár fel. A metafizika a legszebb mese, ami létezik. A metafizika mese arról, hogyan és hányféleképpen működhetne a valóság. Mint a művészetek, a filozófia is megpróbálja elénk állítani az adott kor emberének lehetőségeit. Ha már van valami értelme annak, hogy gondolkodunk, akkor az, hogy fölfedezzük a lét abszurditását.-A filozófust mi provokálja jobban, a művészetek (az irodalom) vagy a filozófia?-A filozófia mindig egy személyes magatartás a világgal szemben. Bár most a filozófiát művelem, gondolom, van valami „megformálha- tatlan“ bennem, ami a művészetekhez húz. Engem jobban provokál, megihlet a metafizikus kifejezés- mód, mint a pontos fogalmakban, tézisekben kifejezett eszmerendszer. Ahol a kettő érintkezik, mindkettőn látom, hogy játék a valósággal, ott mindkettő provokál. Úgy gondolom, valami hathat úgy, hogy az ember földühödik, odacsap: ez nem lehet így, és megpróbálja úgy megfogalmazni, ahogyan ö látja a dolgokat. Vagy inspirálhat úgy, hogy nekem, mint filozófusnak a metafora sugall valamit, amit fogalmakban is ki tudnék fejezni. Talán itt lehet megkülönböztetni a filozófiát a művészettől. A művészet sejtet, sugall; a filozófiának illene többé-kevésbé pontosan kifejezni a dolgokat, bár - és ebből látszik, milyen ellentmondásos a helyzet - eredetileg nem volt ilyen óriási eltérés a filozófián belül. Platónnál például megvan a racionális gondolkodásmód, a didaktika és a sejtés- szerű, költői, misztikus látásmód. Platón mindig valamilyen hasonlattal fejezte ki elméletének legfőbb pontjait. Napjainkban a posztmodernben került egymás mellé művészet és filozófia, elképzelés és valóság, költészet és egyértelmű dolog.- És itt kezdődik a játék.- Ez igaz. Ha a filozófia személyes viszony, akkor az életben kétféle viszonyulást különböztethetünk meg. Az egyik Hesse idézetével vezethető be, mely szerint a komolyság nem más, mint az idő vagy az örökkévalóság túlbecsülése. (A komolyság mint a valósághoz való viszony.) Túlbecsüljük azt, ami az egyedi dolgokon túl van. Föltételezzük, hogy van valami, ami az egész világot irányítja, és ezt a valamit, amit nevezhetünk törvényszerűségnek, Istennek, bárminek, túlságosan komolyan vesszük. Minden más alsóbbrendű. A törvényszerűség - valami, azt követem. Az ilyen típusú emberek elhivatottságot éreznek önmagukban, túlságosan hisznek abban, hogy létezik ilyesmi és arra teszik föl az életüket, hogy ezt követik. Ezt próbálják magyarázni, védeni, sőt, a világra erőszakolni. Azt hiszik, ha komolyan veszik a dolgokat, ez biztosan igaz is. És ha valami igaz, azt az emberek tudtára kell hozni, rá kell bírni őket arra, hogy ennek az igazságnak az alapján éljenek. Én nem azt mondom, hogy ez lebecsülendő vagy elvetendő; ilyen emberekre is szükség van. Szükség van prófétára, aki rámutat a dolgokra, mondván, uraim, ez van, illene ezt követni. Van azonban másfajta alapállás is, amit Epikurosz vallott. Rendben van, lehet, hogy van valami mögöttünk, valami örök, ami megalapozza az egész életet, de amiről én tudok, az nem haladja meg a képességeimet. A megismerő és létképességeimet. Azt tudom, hogy megszülettem és meghalok. Ez a valóság. Arról csak költészet van, metafizika, álmodozás, hogy mi van előtte és mi van mögötte. Arról nem tudok pontosan beszélni. Ha viszont erről tudok csak beszélni, próbáljuk ezt az életet emberhez méltón végigélni. Ne arra fektessük a hangsúlyt, ami majd az élet után következik, hanem arra, ami van. Ne azért legyek jó, mert követnem kell valamilyen erkölcsi parancsot, s ha nem követem, megbüntetnek, hanem azért, mert az én erkölcsisé- gem ezt kívánja, így tiszta a lelkiismeretem. Próbáljunk a tiszta lelkiismeret szerint élni, mélyen, intenzíven.- Ehhez azonban szabadságra van szükségünk.- Hogy felelősek lehessünk, szabadságot kell kapnunk. Attól a rendtől, amelyben vagyunk. Lehet ez társadalmi rend, de lehet általános metafizikai rend, melyben én mint egyén, személyiség szabadnak érezhes- sem magam, valóban belássam azt, hogy a saját életemmel játszom. A komoly emberek, a próféták azt hirdetik, hogy a dolgokat csak egyféleképpen lehet csinálni. A játékos ember a szabadság híve. Én szívem szerint a játékot választom. Szívesebben vagyok játékos, szabad, s ha már játszom, vállalom a felelősséget azért, amit teszek. Ez nem más mint hogy az egyén megpróbálja önmagát alakítani, kihívja a sorsot maga ellen. Ez sokkal méltóbb az emberhez, mint az, hogy vakon aláveti magát egy rendnek és azt követi. Valójában az a játékos, aki fantáziadús. Akinek nincs fantáziája, nem tud játékos lenni, csak elfogadott normák és szabályok alapján képes valamit csinálni. A játékban az a géniusz, aki a szabályokon belül kiskaput is talál, valami újat hoz be, amit a szabályok nem föltételeznek. Van az emberi létnek olyan területe is, ahol a játékosság éppen abban nyilvánul meg, hogy egyáltalán nem ismeri a szabályokat.- Például a szerelem?- Igen. A szerelemben az a géniusz, aki abszolút semmilyen szabályt nem ismer. A szerelemben a szabályok akkor alakulnak, amikor az ember végzi a cselekedetet, de amint vége a cselekedetnek, vége a szabálynak is. A szerelem rettentő én-központú és pillanatba zárt. Ugyanakkor ketten alakítanak ki egy közös világot. A szerelem nem én és te, hanem az, ami közöttünk van. Sohasem tudom teljesen átadni magam, nem tudok beleolvadni a másikba, de megvan az a szép illúzió, hogy kettőnk között nincs különbség.- Szükségünk van azonban saját intimitásunkra, hogy elvonulhassunk önmagunkba.- Nemcsak azért, mert ez általános szükségszerűség, hanem azért is, mert ugyan a titok, ami két embert elkülönít a többitől, nagyon fontos a szerelemnél, de ha én képtelen vagyok titkot tartani egy határon belül, teljesen kiadom magam. Az intenzív szerelem elmúlik egyszer, s utána úgy érezzük, kiürültünk, kiraboltak bennünket. Veszélyes állapot, amikor azt érezzük, kisemmizettek vagyunk, nincs semmi, amivel azonosulni tudnánk.- Kiürül a kapcsolat, kiürülnek a volt szerelmesek. Ez a vég kezdete.- Ezért van a stratégia. Bár tudatlanul, de nem adjuk ki magunkat teljesen. Itt is játszunk. Úgy adjuk ki magunkat, mintha teljesen kiadnánk, de mindig megtartunk valamit, hogy a partnernek érdekesek maradjunk. Adagoljuk a titkokat, adagoljuk önmagunkat, de ez már nem játék, hanem a játszma. A játék kiszámíthatatlan, viszont a játszmákban vannak lehetőségek, taktikai és stratégiai lépések, melyekkel legyőzhetjük a másikat. Egész életünk játszmák sorozata. Ha így fogom föl, egyértelmű - az egész élet játék. A játék valamiképpen megtöri a mindennapok rendjét, különleges pillanatokat, időszakokat hoz, amikor fölszabadulunk.- Fölszabadulunk, ugyanakkor a „kijózanodás“ pillanatában rádöbbenünk, én valaki más is vagyok, mint aki voltam.- A játék csúcspillanataiban, a misztikus átélésnél, amikor a múzsa homlokon csókolja a művészt, azoknál a különleges pillanatoknál, amikor áhítatot érzünk az iránt, amit csinálunk, teljesen odaadjuk magunkat, és komolyan vesszük, amit éppen teszünk. Komolyan vesszük abban az értelemben, hogy elfogadjuk valóságnak. Amikor a művész új valóságot kreál, hiszi, hogy az a valóság. És próbálja valaki azt állítani, hogy nem az a valóság! A metafizikus sem fogadja el, hogy nem az a valóság, amit ó megállapított a világról. Ez az a pont, ahol a filozófiai látásmódra kapcsolódhatunk. Az áhítat általában nem a racionalitásról híres. Akkor vagyunk rá képesek, amikor bele tudjuk magunkat élni egy helyzetbe. A beleélés nem racionális, hanem a szemlélődés, az elmélkedés képessége, amivel megtörik a racionális forma törvényszerű rendje, s ami új látásmódot eredményez. Amikor a világ nem kategóriákon, hanem metaforákon keresztül közeledik hozzám, és csak metaforisztikusan tudok beszélni róla. A káoszról hogy is lehetne másként írni, mint metaforisztikusan? Ahogy Nietzsche is írta - ha az emberben nem lenne káosz, nem szülhetnénk táncoló csillagot.- Köszönöm a beszélgetést! Sebők Ágota 1 Hallgatom a pozsonyi rádió vasárnap délelőtti népszerű szlovák nyelvű szórakoztató adását. A műsorvezető bevezetőként felolvassa egy hallgató korántsem tréfás hangvételű levelét, amelyben felteszi a kérdést: vajon Budapest mit fizet azért, hogy lejáratják Szlovákiát. A rádió illetékese (bizonyára a gyengébbek kedvéért) próbálja megmagyarázni, hogy életünk fogyatékosságainak a humor, a szatíra fegyverével történő kipellengérezését nem valamiféle ellenség, hanem épp a legöszintébb segítő szándék sugallja. Hová jutottunk? Valaki már az ártatlan szlovák humor mögött is magyarok szította szlovákellenes szándékot sejt? Az életben nincsenek véletlenek. A szlovák kormányfő újévi nyilatkozatában, a szlovák önállóság első napjának mámorában se mulasztotta el Magyarországot terü- letvisszaszerzési törekvésekkel vádolni. Az ünnepi pillanatban is felemelte figyelmeztető ujját: vigyázat déli szomszédunkra! Ezt követően az egyszerű szlovák adófizető már nem is ütközik meg azon, ha az új ország vezetősége erős hadsereg létrehozását szorgalmazza. Mert miért ne hinne a veszélyre figyelmeztető politikusainak, és miért hinne a magyar kormány többszöri nyilatkozata őszinteségében, hogy Szlovákiával szemben nincsenek területi követelései? Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy felelős politikusok magyar pártjainkat, sőt egész kisebbségünket gyakran a budapesti politika eszközeiként emlegetik, a velük szembeni bizalmatlanságon se csodálkozhatunk nagyon. A bizalmatlanságot, az ellenszvenvet úton-útfélen szítják. A Slovensky národ, a Szlovák Nemzeti Párt hetilapja, tavalyi utolsó számában Július Handzárik cikkét közölte Szervezett és fizetett bomlasztás (Organizovaná a platená destrukcia) címmel. A szerző az Új Szót is szlovákellenes- séggel vádolja egy Duray-interjú ürügyén. Felháborodottan állapítja meg, hogy lapunk a tavalyi évre másfél millió korona támogatást kapott a Szlovák Köztársaságtól (aminek csak a fele igaz!) akkor, amikor szlovák lapok csődbe jutottak. Felteszi a kérdést: nem pazarlás (sőt nem büncselekmény-e) a szlovák költségvetésből szlovák- és államellenes propaganda támogatása. A legfelsőbb szervektől és a főügyészségtől elvárja, hogy január elseje után ezen a helyzeten változtassanak... Nem lenne értelme vitába szállni a szerző képtelen megállapításaival. Aki nem akarja, úgy se érti meg, hogy a hivatalos politikától eltérő vélemény kinyilvánítása alkotmányban biztosított emberi jog és nem feltétlenül bomlasztás. Sőt, a nem mindenkor bólogatókat a legjobb szándék vezérelheti. A más nézeteket vallók ellenséggé nyilvánítása pedig egy nem is oly régmúlt gyakorlat szomorú emlékét idézi... S talán egyszer a szlovák polgártársaknak is jó lenne megmagyarázni, hogy az ország pénze a mi pénzünk is, hisz a magyar nemzetiségű állampolgárok nem kis adója is a szlovák költségvetésbe folyik be... A magyarokkal szembeni bizalmatlanság és ellenszenv szítása mögött feltehetően határozott szándék rejlik. S lassan a gyümölcse is érlelődik. A béke ünnepe, karácsony előtt Szlovákia fővárosában (a parlament előtt is) börfejüek csoportja roma-, zsidó- és magyarellenes jelszavakat kiáltozott. Egy demokratikus államban joggal elvárhatnánk, hogy a hivatalos szervek élesen elitélik e veszélyes megmozdulást. S mi történt? A magyar képviselők javaslatát a fajüldöző megnyilatkozás elítélésére a parlament elutasította. . . Mert ugye, minek is nagy feneket keríteni egy kis csoport rakoncátlankodásának? Németországban a börfejüek különb dolgokat vittek véghez, mégse dőlt össze a világ... így igaz! Csakhogy... Németországban a kormány, a hivatalos képviselők nyilatkozatain kívül százezrek tüntettek a fajüldöző börfejüek „kis csoportja“ ellen! Bevallom, a szlovák közvélemény közönye aggodalmakat kelt bennem. S félő, hogy az új országban észlelhető jelenségek egy körvonalazódó nemzetiségi politika nem éppen bizalomkeltő előjelei... Zsilka László 1993.1.24. Prikler László felvétele
