Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-23 / 20. szám
S' Ilasárnap r 1993. V. 23. A MAG Pogány Judit kaposvári évei „Mindig kibírom..." (Helyey Zsuzsa felvétele) „Az a kis fekete, jöjjön ide, előre!“ - Kaposvár, Csiky Gergely Színház, 1966. Szakmai dicséretet kap egy segédszínész a Dorottya című musical próbáján. Kiválhat a tömegből. Két és fél évvel az érettségi után ez a negyedik munkahelye. Gépírónő, majd bérszámfejtő volt, később bíróságon dolgozott. A Csókos asszonyban már szöveg is jutott neki. „Megjött a Katóka! Megjött a Katóka!“ Ennyi. Kicsi volt és fürge, jól tudott furakodni, és akkora örömmel, olyan lelkesen kiabált, hogy a rendező a színpadra tóduló csoport élére állította. Var- kocsba font haját, hogy érdekesebb, s főleg feltűnőbb legyen, ne olyan ázott, jelentéktelen, egy szép napon zsilettpengével vágta le a lány. Új divatú, fiús frizurájához testhez álló trikót vett, s ami ugyancsak szembetűnt nála: úgy játszott, hogy még a háta közepe is tehetséget sugárzott. Az a kis fekete ma szőke és a kaposvári színház egyik vezető színésze. Huszonnyolcadik évét tölti a pályán és azt mondja: a gyerekkorában felgyülemlett feszültség, a kiéletlen, visszafogott energia sodorta színpadra. Ahol aztán nemcsak játszani — változni is akart. Külsőleg, belsőleg egyaránt. A legtöbb gondja a hangjával volt. Csicsergett, esi vitelt, pontyö- gött, erről akart leszokni. Kemény munkával és nagy-nagy odafigyeléssel sikerült is neki. Pogány Judit ma Násztyát játssza az Éjjeli menedékhelyben, Ascher Tamás rendezésében, és első külföldi tévéfilmje, a Bécsben forgatott Lázadás bemutatását várja. • Mi okozott több gondot? Elfogadtatni magát másokkal, vagy megbékélni azzal, hogy olyan, amilyen?- Nehéz ezt a kettőt szétválasztani, hiszen állandóan küzd, harcol az ember, egy életen át azon igyekszik, hogy formálja magát. Én ma is, mielőtt bemegyek a színpadra, mindenféle trükköt kitalálok. Átrajzolom a vonásaimat. Az orrommal sem vagyok kibékülve. Hegyes. Rettenetesen hegyes. Ahogy öregszem, úgy hegyesedik. Amikor Ascher rámosztotta a Pinocchiót, szülésem után egy évvel, azt hittem, elájulok. Egy alacsony, vastageombú nő hogy lehet Pinocchio? Tornával és akarattal nyolc kilót fogytam, valósággal égettem magam, de az orromat nem kellett meghosszabbítani. Hetvenhá- romban játszottam először a szerepet, pontosan húsz éve, azóta csak hegyesebb lett. Ráadásul ferde is. Jobbról balfelé megy, ami a jobb profilomon is lemérhető. Ha filmezek, rettenetes érzés, hogy ezzel mindig szembesülnöm kell. • Van egy határozott elképzelése, hogy ilyen és ilyen szeretnék lenni?-Nincs. Tulajdonképpen el is fogadom, hogy olyan vagyok, amilyen, csak néhány feltűnő hibát szeretnék korrigálni. Ha nem látnám tárgyilagosan magam, iszonyúan fájna, hogy nem vettek fel a főiskolára. De nem fáj, mert abban az időben, amikor naivákat, széplányokat és lírai hősnőket kerestek, én tényleg nem jöhettem szóba. El is tanácsoltak alkati gondok miatt. • Goldoni komédiájában,- a Velencei terecskében mégis micsoda naiva volt... mint egy porcelánbaba!- Nyolcvanhétben, a kaposvári bemutatón még csak groteszk volt a figura, később, amikor a Vígszínházban vendégszerepeltünk, Ascher, nem sokkal az előadás előtt, azt kérte tőlem: egészen halványra, szinte elefántcsontfehérre fessem magam. Hogy butuska, megmosolyogtató legyek, de csak annyira, hogy a közönség azért szeresse Gas- parinát. Borotvaél, de remek elgondolás. Imádom Ascher ötleteit. • Az ilyen előadás előtti utolsó instrukciókat is?- Ezek a legizgalmasabbak számomra. Amikor Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című darabját játszottuk, akkor is mit talált ki?! Azt kérte, hogy a befejezést, amikor Oszkár leteperi Mariannát, ne úgy játsszuk, mint addig, legyen más a je- leqpt gyújtópontja. Marianna áldozat volt addig, áldozat, akit az előadás végén szeretni és sajnálni kellett, de mostantól fogva ő se legyen tiszta. Mi az, hogy mostantól fogva? - csodálkoztunk. Hiszen ma játsszuk utoljára. Ascher akkor elgondolkozott egy picit, majd azt mondta: .nem baj, akkor is! Igen, így nevelt bennünket. Ascher minden előadást megnéz és minden előadás után újabb és újabb hibákat talál. Körbefutja az öltözőket és szórja az instrukcióit. Mariannával kapcsolatban pedig arra kért: ő kezdjen ki Oszkárral, a volt vőlegényével, és ott, az udvaron, ahol aznap halt meg a gyereke. Ez volt az előadás utolsó képe, Oszkár és Marianna dulakodása, amikor Oszkár erőszakkal teszi magáévá elhagyott kedvesét. Tudtam: próba nélkül ennyire mást játszani nekem azért veszélyes, mert ha rontok, életem egyik legfontosabb szerepét húzom át, a kaposvári színházegyik legszebb előadásában. A het- vennyolcas évad ugyanis a csúcsot jelentette számunkra, akkor játszottam, Zsámbéki rendezésében, az Ivanov Anna Petrovnáját is. Féltem, hogy elvész, ami addig volt, s ebből a fantasztikus előadás-sorozatból, ebből a kincsből, amit a Mesél a bécsi erdővel kaptam, ez lesz az utolsó emlékem. Egy elrontott előadásvég. Azt hittem, belehalok a rémületbe. Dühös voltam, szenvedtem, sírógörcsöt kaptam, annyira izgultam. De azzal a rendezővel szemben, akit szeretek, akivel egyetértek, akin csüngök, annyira engedelmes vagyok, hogy minden óhaját teljesítem. Ezt az instrukciót sem tudtam kitörölni az agyamból. Hogy a helyzetet, Oszkár vágyát Marianna hívja elő. És úgy játszottam el, ahogy Ascher kérte, pontosan úgy. Elégedett is volt velem nagyon, én viszont, amilyen átélős vagyok, majdnem infarktust kaptam. Koltai Robi, a férjem játszotta Oszkárt, ő győzködött rajtam és ő mondta lihegve, amikor lement a függöny, hogy már attól félt, árva lesz a fia. Mert ahogy rajtam feküdt, érezte: annyira dobogott a szívem, hogy majd szétverte a mellkasomat. Ugyanezt éltem át, amikor a Kurázsi mama néma Katáját játszottam. Minden előadás után azt kérdeztem magamtól: élve maradok-e vajon? De mindig kibírom és akkora örömet jelent ez a katarzis, hogy utána azonnal jobban leszek. Ha nem ezt a pályát választom, szerintem komoly idegbetegségre való hajlam alakul ki bennem. Weiss darabjában, a Marat halálában Charlotte Corday révén ezt is megtapasztaltam. Önkontrollt és átélést nem tudtam egyensúlyban tartani, a főpróba hetében majdnem „bekattantam“. Lefutott bennem a roló. Játszottam és úgy maradtam. Ács János rendezte a darabot, s az ő érzékenységének köszönhetem, hogy helyben kigyógyultam. Harminc- nyolc éves voltam... az ölébe vett, mint egy lázas beteget és úgy lovacs- káztatott. A ringatásával hozott vissza a valós életbe. • Gyerekként kihez szokott bújni, ha szeretetre vágyott?- A nevelőanyámhoz, akivel olyan szoros kapcsolatba kerültem, hogy azóta sem szakadtunk el egymástól. Előbb anyám mellett volt háztartási alkalmazott, úgy került a családunkhoz, aztán annyira megszerettük őt, hogy az én fiam nevelésébe is besegített. Kislányként, Kaposváron, mindig mellé bújtam az ágyba. Édesanyám, ha látta ezt, értem jött és visszaparancsolt a saját helyemre, de alighogy becsukódott mögöttem az ajtó, már másztam is vissza nevelőanyámhoz. Életem első nyolc éve szélsőséges élményekkel van tele. A jólét és a teljes elszegényedés legszínesebb anyagát sikerült be- gyűjtenem ez alatt az idő alatt. Apám kultúrmérnök volt. Híd- és útépítő, ami a felszabadulás előtt nem akármilyen foglalkozásnak számított. Ennek köszönhetően nagyon jó módban éltünk. Az elsők között volt Honda oldalkocsis motorkerékpárunk, zenegépünk, a lakásban pedig erdélyi cserepek, kókuszszőnyeg, huszonnégy személyes ebédlőasztal. Politikai üldözöttként aztán másfél évig börtönben ült az édesapám, és amikor kiszabadult, már csak az északi hegyvidéken tudott elhelyezkedni. Államosították az irodáját, és a Mátrában levő utakat építette. Az én szüleim nagyon szerették egymást. Annyira, hogy anyám nem is bírta a különélést, alkoholista lett, ami aztán a végét jelentette. Apám agyvérzést kapott, ő halt meg előbb, s mivel anyám kórházban feküdt, nem maradt kereső a családban. Még jó hogy ott volt a nevelőanyám! Gyalog járt dolgozni az orosz repülősök konyhájára, holott téli kabátja sem volt. Könyvekkel fűtöttünk hosszú hónapokon át; a lakás felét elvették, a kötetek százai a padláson doho- sodtak, onnan hordtuk le vesszőkosárban a bátyámmal, és ötösével- tízesével téptük a lapokat, úgy tüzeltünk, nehogy kihűljön a kályha. Aztán felaprítottuk az oroszlánfejes, faragott oszlopfős hármasszekrényt, annyira fáztunk. Ennivalót a nevelőanyám hordott az orosz konyháról. Ötliteres kondérben cipelte a kását és a tisztektől kapott keserű csokoládét. Mindennap ezt ettük, minden áldott nap ugyanezt. • Közben színházról, szerepekről, színes, távoli világtól álmodott? — Én akkor lettem álmodozó, amikor kilencévesen Pestre kerültem, a gyámszüleimhez. Harmadik emeleti lakásukban tizenöt percenként ütött az óra, ami engem annyira zavart, hogy öt vagy hat napig el sem tudtam aludni. Akkor kezdtem el színesebbnél színesebb történeteket szőni, később pedig, amikor gyámapám révén a MÁV intézetébe kerültem, rengeteget olvasni. Villanyoltás után ahelyett, hogy aludni mentem volna, vaskos kötetekkel vonultam ki a vécére és ébresztő előtt két-három perccel dúltam fel az ágyamat, hogy lássák, ott voltam és aludtam. Különben jeles tanuló voltam végig, minden tantárgyat szerettem. Országos matematikai versenyekre jártam, szavaltam, rajzoltam. A kémiatanárom azt hitte, vegyész leszek, a biológiatanárom a majdani biológust látta bennem, a fizikus meg biztatott, hogy legyek csak csillagász. Engem minden érdekelt, az égvilágon minden. Zikmund és Han- zelka könyvei alapján előadásokat tartottam az intézetben. Világjárónak képzeltem magam. Állatokat rajzoltam, térképeket másoltam, nagy utakra készültem. A színházba az ösztöneim vittek el. Többet akartam, mint ami megadatott. Annyi mindenre vágytam, hogy azt nem találtam volna meg sehol máshol, csak a színházban. • Kaposvár ma nem arról híres, amiről évekkel ezelőtt, bár jelentős előadások most is születnek az ottani deszkákon. Csak éppen változóban a társulat, elszerződött Jordán Tamás, Lázár Kati, Csákányi Eszter, Koltai Róbert; a nagy vadak szép csendben odébbálltak.- Bennem is van keserűség elég. • Mégsem hagyta ott a színházat.- Nem, mert a kötődés még mindig erősebb, mint a negatív élmény. Ha volt is bennem szakítási vágy, a gyökerek visszatartanak. Amikor Koltai Robi felmondott és ezt válasz nélkül hagyta az igazgató, azt mondtam: megyek én is. Ebben a helyzetben mellette döntöttem. Évekkel ezelőtt, amikor Robi a Vígszínházhoz akart szerződni, eszembe se jutott, hogy kövessem őt. Ellenkezőleg! Azt mondtam neki, hogy az az ember, aki az akkori kaposvári színház helyett a Vígszínház mellett dönt, nem azonos azzal, akit én választottam és szeretek, tehát ha elmegy, akkor köztünk is vége mindennek. Csakhogy Robi akkor már annyira nem tudott ellenállni a hívásnak, hogy... • ... fütyült a fenyegetésre?- Nem tudom, hova helyezte magában, de amikor felutazott Pestre, a megbeszélésre, nem törődött vele. Aláírta a szerződést és feladott egy táviratpt azzal a szöveggel, hogy „Juditka, nem tehettem másként, csók, Robi.“ Sürgönyöztem én is, azonnal. „Robi, sajnálom, hogy így döntöttél, az én döntésem is végleges. “ És akkor ő annyira megillető- dött, és talán meg is döbbent ettől, hogy bement a Vígbe, elnézést kért, hogy meggondolta magát, és ott, helyben összetépték a megkötött szerződést. Tehát akkor, abban a helyzetben a kaposvári színház mellett döntöttem, most viszont, hogy Robi elment, meginogtam. • Végül mégsem követte őt.- Azért nem, mert úgy érzem, még mindig ott a helyem. Molnár Piroska, Lukáts Andor, Bezerédi Zoltán is maradtak, a mag tehát még most is megvan. A Kakuk Marcit rendezte nemrég Gothár Péter, az előadást Rózsa János és Halász Judit is megnézte. Nagyon elgondolkodtatott, amit ők mondtak. Hogy akármekkora feszültség is van a kaposvári színházban, a színpadon még mindig érezhető a pozitív szellem, s ezt kár lenne veszni hagyni. A Víg, a Madách önmagához ragaszkodik, de az más világ, más ízlés, nem nekünk, kaposvári színészeknek való. A Katona József Színház az egyetlen „rokonunk“, ott viszont annyi a vezető, egyenértékű színész, hogy ez is csak feszültséget szül. Ha oda szerződnék, mások elől venném el a lehetőséget, annak meg én magam sem örülnék. Úgyhogy maradok Kaposváron. • Igazgatója, Babarczy László mennyire lát a gondolataiba?-Nem tudom. Amióta Robi elment, nem is nagyon találkozunk. A lépcsőfordulóban is csak egy szer- vusszal megyünk el egymás mellett. • Keserűségei, szakmai fájdalmai miből erednek? Voltak évadok, amikor elhanyagolták?- Igen. Megfeledkeztek rólam. Voltak szerepek, amelyeket úgy osztottak ki, hogy még csak a lehetősége sem merült fel annak, hogy én kapjam őket. Hiába éreztem magamban a figurát, másvalaki kapta, aki rossz volt benne. És ez fájt. Mert ha jól játssza, akkor hálás nézője vagyok én is, és lázasan, sőt sírva tapsolok neki. • Ennek ellenére mégis úgy tűnik, rengeteget dolgozik.- De milyen a színész? Mindig többet és többet akar. Volt azonban olyan évadom is, hogy csak a felújított Pinocchiót játszottam - negyvenöt évesen! - és a Kurázsi mama néma lányát. Negyven és ötven között nem fecsérelhet el éveket az ember, ez még nem az az életkor, amikor pihenni kell. Az öngyilkos című Erdman-dráma Másája volt még igazán fontos szerepem az utóbbi években és Orwell Állatfarmjának Mária-Kecskéje, de ez is csak Ascher által lett jelentős figura. A könyvben nem az. • Ascher. Újra és újra Ascher.- Nekem ő a csúcs. Én az ő szemével akarom látni magam mindig. Nagyon kötődöm Zsámbékihoz, Gothárhoz és Ácshoz is, de a legtöbbet Ascher jelenti számomra. És a kaposvári maghoz, amely visszatart, ő is hozzátartozik. Szabó G. László
