Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-23 / 20. szám
Első szerelmem Maggie, a Prérik Gyöngye volt. Vidéken laktunk, a Duna mellett, egy rendezett tanácsú városban. Ez volt nálunk az egyetlen rendezett dolog. A gázvilágítás a jövő kétes homályában késett még, az állandó színház pedig a tündérmesék országában. A nyári színkörbe beesett az eső, a közönség csak a cirkuszba járt, a cirkuszba, amely a vásártéren állt. A mozit nem találták föl még. Az öreg Canarelli, a cirkuszigazgató, minden tavasszal pontosan megjelent. Délelőtt fehér szamáron járta be az utcákat, és beszedte a bérletet, délután hozzáfogott a cirkuszépítéshez. Mi, gyerekek, testületileg kivonultunk a vásártérre, mert a cirkuszépítés mulatságos munkájából mi is ki szoktuk venni részünket. Hordtuk a deszkát, tartottuk a ponyvát, kibontottuk az összecsomósodott köteleket, és boldogok voltunk, ha az öreg Canarelli vagy a Dummer Auguszt akrobatatehetséget fedezett föl bennünk. Mire a bódé fölépült, a manézs minden titkát tudtuk, és az egész személyzet barátunk volt. Kisujjunkban volt a műsor, de odahaza a világért sem árultuk volna el. Nagy titkolózva emlegettük, hogy a cirkusz veszedelmesen szép lesz, és hogy az öreg Canarelli szenzációs újdonságokat hozott. Legföljebb a lányoknak súgtuk meg szigorú titoktartás terhe alatt, hogy Imperator, a fehér sörényű, fekete arabs paripa megint itt van, és nagyobbat ugrik, mint ta-. valy... Abban az esztendőben, amely első szerelmem történetével szorosan összefügg, Maggie, a Prérik Gyöngye, első ízben volt tagja Canarelli társulatának. Halovány, karcsú, fekete lány volt, szemében veszedelmes tűz lobogott. Minden este réz- színű trikóban, üveggyöngyökkel, toliakkal és csecsebecsékkel, tarka, vad ékszerekkel fölcícomázottan foglalt helyet egy deszkaállvány előtt, egy fantasztikusan öltözött, hórihorgas, rosszképű legény pedig vad ugrándozások és üvöltések közepette késeket és baltákat hajigáit feléje. Ez az úr Fürge Sasnak nevezte és az apacs törzsből származónak vallotta magát. Kellemesen hátborzongató mutatvány volt, csodáltuk a legény ügyességét és a szép leány bátorságát. Mindezeken felül hamisítatlan rézbőrűeknek ítéltük őket. Ez döntötte el sorsomat. Ki nem rajongott valamikor Vadölőért, Bőrharisnyáért, és az Utolsó Mohikánért? Ki nem gyászolta Un- cas szomorú halálát, ki nem adózott tisztelettel és csodálkozással a Nagy Kígyó eszének és Sólyomszem romantikus becsületességének? Ma, amikor ezeket a sorokat írom, gyermekes elérzékenyüléssel gondolok vissza arra az időre, amikor pajtásaimmal nagy és bátor indián törzset alapítottunk, és a kis Duna-sziget Sűrű bokraiból vakmerő támadásokat intéztünk a halványarcúak ellen. Emlékezem a keserű lapuból készült skalpokra, a tollas fejdíszre meg a rövid nyelű fokosokra, amelyek a tomahawkot helyettesítették. Emlékszem a békepipára is, amelyet apámtól loptam. Szárított kukoricalevél ábrázolta benne a dohányt. Ebben az időben én voltam a Fekete Borz. Amikor először jelentettem lri otthon, hogy én vagyok a Fekete Borz, szegény édesanyám sírni kezdett, édesapám pedig azzal az indoklással, hogy van nekem becsületes nevem is, kegyetlenül elpáholt. Csak az vigasztalt, hogy legjobb barátomat, Miskát, aki alfőnök volt, és Varjútoll névre hallgatott, szintén elpáholták odahaza. A mi városunkban a felnőttek nem rokonszenveztek az indiánokkal, már tudniillik velünk, bennszülöttekkel, mert például a szép Maggie-ba a fél város szerelmes volt. Természetesen én is, Miska is, nem szólva az indián törzs többi tagjáról. Minket különösen az vonzott, hogy rézbőrű volt, mint mi, és gyöngye volt a prériknek, amelyekről annyit olvastunk. — Varjútoll — mondtam egy szép napon Miskának —, ez így nem megy tovább. A Fekete Borz szerelmes... — Kibe, ó, nagyfónök? — kérdezte a gazember, mintha sejtelme sem volna a dologról. — Maggie-ba, a Prérik Gyöngyébe — mondtam panaszosan. - Maggie szép mint az antilop (nem nagyon tudtam, miféle állat ez, és hol lakik), a Fekete Borz pedig bús, mint a ló. Mit szól ehhez Varjútoll? — Varjútoll gondolkozni fog. Miska mímelte, hogy gondolkozik. Majd így szólt: — Varjútoll kettétépi a szívét. Mert ő is szereti Maggie-t, a Prérik Gyöngyét, de szereti barátját, a Fekete Borzot, a nagyfónököt is. Szerelme éppen olyan érős, mint barátsága. De Varjútoll önzetlen barát, és nem akarja útját állani a Fekete Borz boldogságának. Lemond Maggie-ről, a Prérik Gyöngyéről a Fekete Borz javára...- Köszönöm, Varjútoll! A Fekete Borz sohasem felejti el megható szavaidat. Megszorítottuk egymás kezét. Azután elhatároztuk, hogy megszöktetem a szép Maggie-t. A Duna- sziget egyik zugában düledező viskó állt, ezt szemeltem ki wigwamnak. Az egész törzset beavattam tervembe, és a fiúk lelkesen lopkodtak össze mindenfélét, ami a jól berendezett háztartáshoz kell. Mindent átvittünk a kunyhóba, sőt Varjútoll azon törte fejét, hol lehetne észrevétlenül zongorát is lopni. Véleménye szerint ennek sem volt szabad a kunyhóból hiányoznia. De amikor kiderült, hogy nem tudok zongorázni, és a zongora amúgy sem fér a kunyhóba, lemondott tervéröl. Most már csak Maggie-vel kellett jó barátságba keverednünk. Ez úgy történt, hogy Varjútoll meg én oda- lopóztunk a cirkusz háta mögött álló kocsihoz, amelyben Maggie öltözködni szokott. Fölálltam Varjútoll hátára, és benéztem a kis ablakon. Maggie elsikította magát, én megijedtem és leestem, amin Maggie jóízűen kacagott. A jég meg volt törve, én is. De nem vesztettem el lélekjelenlétemet. Ünnepélyesen kijelentettem:- A Fekete Borz imádja a Prérik Gyöngyét.- Kicsoda? — kérdezte Maggie.- A Fekete Borz. Az én vagyok. Ez pedig Varjútoll. Maggie a fejét csóválta:- Furcsa nevetek van. És mit akartok, jó gyermekek? Nem felelhettünk, mert Maggie hirtelen eltűnt. Az ő száma következett. Varjútoll meg én izgatottan járkáltunk föl-alá.- Mit gondol a Fekete Borz - kérdezte Varjútoll beleegyezik Maggie a szökésbe?- Ha szeret, követ. Azután hallgattunk és vártunk. Negyedóra múlva Maggie érdekes feje megint megjelent az ablakban.- Itt vagytok még?- Itt vagyunk, és nem mozdulunk, amíg válaszát nem hallottuk. Szereti a Prérik Gyöngye a Fekete Borzot?- A Prérik Gyöngye nem szereti a Fekete Borzot. A Prérik Gyöngye a Fürge Sast szereti! Le voltunk sújtva. Az apacs törzsből származó Fürge Sasra, a késeket hajigáló, rosszképű fiatalemberre nem is gondoltunk. Ó volt a szerencsés vetélytárs!- A Fekete Borz szomorú - mondtam tompán. - Pedig elkészítette már wigwamját a nagy folyó mentén, a kis sziget közepén, hogy oda vezesse szíve hölgyét... De a Nagy Szellem nem akarja...- Sajnálom, jó gyermekek - mondta Maggie -, de nem segíthetek rajtatok...- Nem akar velem megszökni? Maggie a fejét rázta:- A Prérik Gyöngye nem szökik meg (megtanulta tőlem az indián stílust). A Fürge Sas nagyon búsulna. Ebben a pillanatban megjelent a Fürge Sas, és amikor az öltöző ablaka alatt minket, nyurga kamaszokat meglátott, igen-igen haragos arcot vágott.- Ne bántsd őket — csitította Maggie. - Ez a Fekete Borz, a másik pedig a Varjútoll. Nagy törzsfőnök mind a kettő... Elnevették magukat. Rajtunk nevettek. Szégyentől és haragtól pirosán indultam a hűséges Varjútollal a város felé. Csak egyszer néztem vissza búsan, szemrehányón. A Prérik Gyöngye éppen akkor csókolta meg a Fürge Sast... — A Prérik Gyöngye megölte a Fekete Borz szívét — mondtam szomorúan Varjútollnak. - Lopjatok mindent vissza a kunyhóból. Látod, milyen kár lett volna a zongorát kivinni. Varjútoll szomorúan bólitott, de láttam rajta, hogy kárörömét alig tudja leplezni. Másnap haditörvényszék elé állítottam az árulót, harmadnap in effígie agyonnyilaz- tuk. Valakin ki kellett töltenem mérgemet. Még hat esztendeig boldogtalanul szerelmes voltam a szép Maggie-ba, aki az érkező fecskékkel együtt minden tavasszal hűségesen és mind gömbölyűbben tért vissza. Nem beszéltem többé vele, de mindig elnevette magát, valahányszor meglátott. Azután fölkerültem a fővárosba jogásznak. Hamarosan elfelejtettem a szép Maggie-t, a Fürge Sast meg azt is, hogy valamikor nem egészen dicstelenül viseltem a Fekete Borz nevet. Vagy két héttel ezelőtt termetes asszonyság borult a nyakamba a Körúton.- Jézusom, a Fekete Borz! - mondta igaz örömmel. Rögtön ráismertem Maggie-re. Szép volt még, de kövér, nagyon kövér. Elmesélte, hogy kénytelen volt a művészi pályáról lemondani, mert úgy elhízott, hogy az ujjait nem tudja többé szétnyílni, nem lehet közéjük késeket hajígálni. Diadalmasan fölordítottam: — Van nemezis! Ez a visszautasított szerelem átka. Mit gondol, Maggie asszony, ha megismételném ajánlatomat, még mindig búsulna a Fürge Sas? Gyöngén elpirult. Elnevette magát.- A Fürge Sasnak meg a Prérik Gyöngyének ma kávémérése van a Rottenbiller utcában. Nagyon boldogok. Ha a Fekete Borz meg akarja tekinteni a fióksasokat, szívesen látjuk wigwamunkban. Fa a J vé s I a l szí a ' mi s i Ta Összeállította: Mislay Edit A mikor a tetőre értek, a négy zsoldos megállt, és Sigis- mondo, a vezetőjük ezt mondta: -Nem megyünk tovább, itt töltjük az éjszakát. Domenico, a legfiatalabb közülük, nyugtalanul körülnézett. A hely valóban megfelelő volt, szélvédett, csendes, szelíd hegyek vették körül, minden a béke és az alkonyat szellemét lehelte, miért volt hát nyugtalan? Ami után vágyott, nem asszony volt, és nem arany, nem élet és étel, és nem ital, a teste akarta, de a lelkét üdítette volna fel. Homályosan gondolt csak rá, hogy akkor szakadt rá ez a nyugtalanság, mikor pár nappal ezelőtt éjjel őrségen Sienában Ran- dolfo Polucci palotája falán megpillantott egy fiatal antik istenszobrot, amelyre rávetódött a holdsugár, és élesen látszottak gömbölyű tagjai, a mosolya, léte időtlensége. Domenico akkor megállt egyhangú sétájában, tehetetlenül és megdöbbenve bámult a falra, és úgy érezte, csak zene, valamilyen hang oldhatja fel a varázslat alól. Mert a szobor meg- igézte, az bizonyos, csak az nem volt még világos, mifajta igézet, rontás, ármány ül rajta, mi után sóvárog, az elfutó idő, a kővé vált forma, a hanggá vált élet után? Akármi volt is, nem kézzelfogható, nem lehetett elérni, kielégíteni. Domenico döbbenten gondolt arra, mi hát a valóság, hol van a határ, amelyen túl éppúgy virulnak a fák és dalolnak a madarak, mint Siena határain. De hisz a madár csak az ember életét szabja meg, s az elfáradó testét, de nem a fáradhatatlan gondolatait! Az alkonyat kékesfekete színeket kent az erdőkre, úgy tetszett, csodálatos vadállatok fognak csakhamar előrohanni bősz üvöltéssel, s a tisztás lebegő kékjében tragikus harcok előjele érződött. A nap egy ideig mozdulatlanul lebegett a föld szélén, aztán hirtelen megvillant, eltűnt, a világ magára maradt, és megkezdődött küzdelme a sötétség ellen. A szél nyugtalanító szagokat hozott, mintha ezer asszony fürdene a közelben, a fák, hegyek, az ég és a csillagok változtak, és elhallgattak. Hallgattak, mint a négy leheveredő zsoldos. — Eredj, Domenico, gyújts rozsét - mondta végül Sigismondo, és Domenico engedelmesen felkelt, és elindult a facsoportok felé, amelynek csúcsai látszottak a tanyájuk felől. A mező lejtett arrafelé is, és így mire a fák közé ért, már nem látta a társait. Szótlanul és elszántan tördelte az ágakat, halk düh volt minden mozdulatában. A fák hirtelen megszakadtak, és ezüstös kékségben kis tó verte vissza az ég ragyogását. Domenico a tóra bámult, és hirtelen úgy érezte, ismeretlen hatalmaknak van kiszolgáltatva, megbúvó ellenségek figyelik láthatatlanul, akik kajánul hunyorgatnak egymás felé, halk nevetésük hullámzik a tó felett, és a tó a fejedelmük, hideg, kimért bíró, aki most mindjárt egyszer megpróbálta felidézni az időtlenség varázslatát, amit - most már tudta - a megfoghatatlan módon a Polucci-palota falára került, holdfényes antik szobor ébresztett benne, de nem sikerült, a káprázat szertefoszlott, mint a zene és mint az, ami a szoborban és képben is zene. A tó ismét szigorú bíró volt, és egy szélrohamnál apró hullámok gyűrűztek végig a hátán, mint egy paláston, zik, félrevon tozik semmi, mondott ítél vele, és ezt I mormogta í ménytelenül kísérletet. Á nem jött K hirtelen ráél hogyan jöht pogányok a aki idetéved te, hogy mái relémnek vt életnek, az a kimondja a halálos ítéletét is. Ha térdre borulva könyörög, a porba omlik, és oly szánandónak vélik, hogy még maga is megszánja önmagát, akkor sincs könyörület: Nem emberek ítélkeznek fölötte. A csillagokra tekintett, melyek mereven, hűvösen ragyogtak, és mélységesen egyedül érezte magát, mint aki pompás teremben illatos hölgyek és urak társaságába tolakodott, ahol jöttére megszűnt a beszélgetés és a zene, és most fürkésző arccal mindenki feléje fordul, várva, hogy mit mond vagy mit tesz, és miképpen ítél róla a fejedelem. Domenico lehajtotta a fejét, halkan felnyögött, és a vízhez lépett. Egy keveset belemert a tenyerébe, és ivott. A tó gyűrűt vetett, ott, ahol belemártotta a tenyerét, két riadt csillag mozgott benne, és a csillagok felett hosszú, fürge lábakkal egy vízipók szaladt. Domenico felállt, mélyet lélegzett, és nyugtalansága engedett egy percre. Felbámult a szigorú, fekete fákra, a csendre, amely köztük lakott, és úgy érezte, rokon ezekkel, valami ősi születés együtt alkotta őket. Erre a nyárestére, amelyben egyszerre volt szülő és szülött, a pillanat egy töredékéig most ráemlékezett. Lehunyta szemét, és kellemes bizsergéssel érezte, hogy győzött az időn, átugrotta és eltaposta, és ez az érzés hasonlatos volt a szerelem gyönyörűségéhez, éppoly gyors, távoli és megfoghatatlan volt, mint az, s mire tudatossá vált, már el is enyészett. Még amely a bírót fedte, aki felkelt, és méltóságteljesen elvonult, mert kimondta a végső és megfellebbezhetetlen ítéletet, amely azért volt megfellebbezhetetlen, mert nem szó volt, hanem elgondolt valóság. A fák zúgtak, a bokrok és a moha alján villogtak a láthatatlan nézők, Domenicóban pedig hirtelen szerelem támadt. Ez a szerelem volt az ítélet - érezte, mert nem volt tárgya, nem volt elérhető, kielégíthető, ebbe a szerelembe csak belehalni lehetett, őrjöngve futkosni miatta illatos mezőkön, kegyetlenül szép virágok között, sziklafalra mászni és mélységbe zuhanva elpusztulni. Emberfeletti vágyat érzett az élet után, az örökkévalóság után, eggyé akart válni a folyóval, a zizegő kalászokkal, a karcsú oszlopokkal, a hajnallal és az alkonyattal, üldözte őket, futott utánuk, s most ezek ott topogtak, vihogtak körülötte, Domenico körül, aki szerelmes volt, mert csak az ember szerelmes, a fák, a hegyek, erdők, madarak, tengerek és fülledt, jó szagú nyári délutánok nem szerelmesek, hanem vannak, csak az ember szerelmes, aki a szerelemmel önmagát teremtené újra.- Mi lesz velem? — nyöszöigött Domenico. — Keresztet vetett, és fojtottan imádkozott: Üdvözlégy Mária. Végigmondta az imádságot egyszer, kétszer, ötször és az őrült, esztelen, epekedő szerelem csak nem szűnt meg benne, a tó közönyösen vette tudomásul, hogy imádkoBotorkáló körül, és ij régóta társai a fákkal, ho| megdöbbent — Ki az? — Én, San közelről, és zsoldostársa, soká? Sötét' kell a rozsé. — Igen - ft san és kicsit esett embei a rőzsekötef Szerette vol héz, ha izzat ha ismeretit vezekelhetni Megigézet - gondolta, alatt, mínth Csodálatos n volt nehéz, i nem érzett vágyott ve a szorongó a pokol nya közt jámbor urat. Ehelye előtte, és a 1 nül szeretett valami a fán bői, a hódúi valami keze szagú és örö gással ledobl sedett, úgy é mint egy óra A Prérik Gyöngye *«* *'O c 'CB O N a> « Jaá v tu ti 2j : & t 2 *0
