Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-23 / 20. szám
A kultúra és az iskola közti szoros és szükségszerű összefüggés nyilvánvaló. Kultúra nélkül nem képzelhető el iskola, ám iskola nélkül sem képzelhető el semmiféle kultúra. Sót, bátran megállapíthatjuk, hogy ahol nincsenek - a jelen és a jövő követelményeinek megfelelő - iskolák, ott kultúráról beszélni sem lehet. Nem véletlen tehát, hogy a demokratikus iskolarendszer kialakításának időszerű problémái napjainkban is sok vitát váltanak ki, hiszen a fejlett iskola- rendszer a sokoldalú - gazdasági és kulturális - felemelkedés, a működő piacgazdaság és a valódi értelemben vett jóléti társadalom kialakításának egyik legfontosabb záloga. Napjainkban azonban — sajnos - azt tapasztaljuk, hogy az iskolákat, az iskolarendszert és a pedagógusokat félvállról kezelik, pedig elmondhatjuk, hogy ez napjaink egyik legsúlyosabb, talán helyrehozhatatlan tévedése. Bátran kijelenthetjük ugyanis, hogy magas színvonalú, fejlett, a piac- gazdaság és a kor egyéb követelményeinek messzemenően megfelelő iskolarendszer, jól képzett és minden szempontból (tehát anyagi szempontból is) elégedett pedagógusok nélkül nem leszünk képesek belátható időn belül felzárkózni Európa és a világ fejlett kultúrájú, magas színvonalú iparral, mezőgazdasággal, kereskedelemmel, közlekedéssel és technikával rendelkező államaihoz. A fentebb vázolt igényeknek megfelelő iskolarendszer kialakítása egyáltalán nem kis feladat. Mi ugyanis, a többi poszt- kommunista országgal együtt ezen a téren specifikus helyzetben vagyunk. Mégpedig azért, mert nekünk nem csupán egy működőképes, hatékony és korszerű demokratikus iskolarendszert kell kialakítanunk, hanem el kell távolítanunk, mégpedig maradéktalanul a múlt évtizedek oktatási rendszerének hiányosságait. A legnagyobb hiányosságok a nevelés terén voltak. A vallásos nevelést, a hit- és erkölcstan oktatását az ún. „kommunista neveléssel“ helyettesítették. Ennek voltak egyes elemei például a „tudományos világnézetre nevelés“ és a „proletár nemzetköziség szellemében való nevelés“. Hogy ez milyen „hatékony“ volt, s mennyire bé- kítette össze a nemzeteket, annak ékes bizonyítékai a balkáni csataterek, a volt Szovjetunió népei közti, gyakran fegyveres harcok, a Kárpát-medence egyes népei részéről megnyilvánuló nacionalista, sót szupema- donalista gyűlölködések. Az iskolákban folyt kommunista nevelést ugyan számos családban ellensúlyozhatta a gondos, mindenre kiterjedő szülői nevelés, a szülök és a nagyszülők dicséretre méltó példamutatása. Ennek ellenére - sajnos - a mai, a tinédzserkoron is túllévő fiatal és a középkorú nemzedék soraiban igen sok az olyan ember, aki nem tudja, mi a jó modor, a jólneveltség (bonton), a mintaszerű viselkedés (comme il fairt), a tisztességes, becsületes, erkölcsileg kifogástalan magatartás (gentlemanlike). Már az is óriási lemaradás demokratikus iskolarendszerünk beindításakor, hogy ekkora nevelési hátrányaink vannak, pedig ez még - sajnos - nem is minden. Hiszen az oktatás terén is mutatkoztak szinte behozhatatlan lemaradások. A kommunista rendszer négy évtizede alatt átéltük ugyan az oktatási rendszer számos „reformját“ és sok szó esett a középiskolák „általános műveltséget nyújtó“ jellegéről, a szomorú valóság azonban az volt, hogy ezek az iskolák - sajnos - még általános félmúveltséget is alig nyújtottak. Egyes fontos tantárgyak nem szerepeltek sem a kötelező, sem a választható tantárgyak közt. Számos oktatott tantárgy pedig csak hézagos vagy manipulált ismereteket nyújtott, míg más tantárgyak oktatásának módszere annyira elmaradott volt, mint technikai „vívmányaink“ és egyes gyártási technológiáink. Álljon itt fenti állításaink igazolására néhány példa. A gimnáziumok tantervében egyáltalán nem szerepelt a latin nyelv, melynek ismerete számos értelmiségi pályán nélkülözhetetlen, de hasznos segítséget nyújthat több idegen nyelv tanulásában is a latin szavak és ezen nyelvek szavainak analógiája miatt. Nem szerepelt a középiskolák tantervében a filozófia és a filozófiatörténet oktatása sem, ez csupán a marxista-leninista (materialista) filozófiára korlátozódott. Komoly hiányosságokat idézett elő a középiskolások általános műveltségében az is, hogy tanrendjükből hiányzott a művészettörténet, a zene és a képzőművészeti nevelés oktatása is. Ennek következménye a fiatal és középnemzedék teljes esztétikai, zenei és képzőművészeti képzetlensége, elferdült ízlése, mely például a zene, az öltözködés, a lakáskultúra területén és egyéb területeken mutatkozik meg - gyakran égbekiáltó módon. Magyar kisebbségünk iskoláinak tantervében nem szerepelt a magyar nemzet és a szlovákiai (csehszlovákiai) magyar kisebbség történelmének oktatása sem, s ez a súlyos hiányosság nemcsak a diákok általános műveltségének hézagosságához járult hozzá, hanem az interdiszciplináris (tantárgyköri) kapcsolatokban is számos problémát okozott. így például a magyar irodalomtörténet, sőt a szlovák irodalomtörténet oktatásában is, hiszen egyes magyar vagy szlovák irodalmi művek jobb megértéséhez hiányzott a magyar történelmi háttér ismerete. De a csehszlovák és a világtörténelmet is csak „kikozmetikázva“ és manipulálva oktatták az összes, tehát nem csupán a kisebbségi iskolákban. E fentebb felsorolt, valóban szükséges tantárgyak helyett gimnáziumainkban a bukott rendszer utolsó éveiben ún. politechnikai tantárgyakat (a gépészet alapjai, a mezőgazdasági termelés alapjai stb.) oktattak, melyek egyáltalán nem illettek sem a klasszikus értelemben vett, sem a modem gimnáziumok profiljához. Manapság valljuk kárát annak is, hogy az elmúlt évtizedekben az oktatásügy illetékesei nem szenteltek kellő figyelmet a világnyelvek és egyéb nyugati nyelvek oktatásának. Ha folyt is angol és német nyelvoktatás, az lényegében csupán formális volt. Mégpedig azért, mert csupán heti két órában oktatták a idegen nyelveket, az oktatási módszer az elavult, ún. klasszikus nyelvoktatási módszer volt, mely a nyelvtani ismereteket, a nyelvi elemzéseket helyezte előtérbe, elhanyagolta a nyelv kommunikatív funkcióját, így a tanulók csupán minimális társalgási készségre tettek szert. A rossz oktatási módszer hibáit csak fokozta, hogy - kevés kivételtől eltekintve - az idegen nyelvtanárok szakmai (nyelvi) és módszertani felkészültsége meglehetősen hiányos volt. Mindez vonatkozik - sajnos - a szlovák nyelv oktatására is a magyar kisebbség iskoláiban. Helytelen volt az irodalomoktatás koncepciója is. A müközpon- tú irodalomoktatás helyett valamiféle „szemelvényközpontú“ irodalomoktatás folyt számos iskolában. Ezért sok diák nem ismerkedhetett meg a valós irodalmi értékekkel, az irodalmat a művekből - gyakran minden logikát nélkülöző módon - kiragadott szemelvények zavaros tömkelegének tartották, mely bőséges (és felesleges) fakto- gráfiai adatokkal volt „fűszerezve“. A fentebb elmondottak alapján talán érthetővé válik, hogy az a - szinte válságos - helyzet, melybe nálunk a kultúra jutott, egyáltalán nem magyarázható csupán a pénzhiánnyal. A mai fiatal és középnemzedék képviselőiben - kevés kivételtől eltekintve - az iskola nem volt képes kialakítani az egészséges kulturális igényeket, az igazán értékes irodalmi, zenei és képzőművészeti művek iránti érdeklődést, a kulturált viselkedés és erkölcsös magatartás természetes igényét. Ezért vásárolják inkább az értéktelen ponyvairodalom termékeit (krimi-, horror-, erotikus és pornókönyveket), mint az értékes irodalmi müveket, ezért vásárolják olyan „pop“ vagy „rockzenekarok“ kazettáit és lemezeit, melyeknek tagjai még csak a kottát (és a dallamhúséget) sem ismerik. Ezért nagyon is időszerű a demokratikus oktatási rendszer mielőbbi kialakítása. Az illetékeseknek nem lenne szabad megfeledkezniük arról a könyörtelen igazságról, hogy az a nemzet, amely az oktatásügytől megvonja az annak fenntartására és fejlesztésére szükséges anyagiakat, a saját jövője és felemelkedése előtt csapja be az ajtót... Sági Tóth Tibor „Van olyan föld, melynek fiává lenni jó“... Mondja a költő. Nekem ez a tenyérnyi hely: a Bodrogköz... Ez a föld nevelt fel, tanított meg élni, embernek, magyarnak maradni... Volt mostoha is hozzám... De mindig hazahívó, biztonságot adó ringó bölcső... Vörösmarty Mihály a Zalán futása című eposzában olyan megkapóan és pontosan rajzolja meg a Bodrogköz szépségét, mintha maga is itt élte volna le gyermekéveit... Bodrogköz szigetál hegy emelkedik a hideg éjnek Tája felé, egyedül, erdővel övezve derékon, Zölden alól, pusztán a szetteknek hagyva fölnlról Kis lice, a Tisza habjaiból lesietve aláfoly Balja felöl, jobbján Bodrog hit csendes özönnel; összekerülnek utóbb keskeny szegletre, szubogva Hagyják el gyönyörű táját a délre mosolygó Szép begynek, zengő ligetit s vízlepte lapályát.“ Az eposzban a helmeci Kis- és Nagyhegyről van szó, melyet Leleszról így látva örökítek meg: S helmeci hegy két sátra, / mint kétpúpú teve háta, felette a nap kereke / gurul lassan Dargó fele... Líra és emlék zsong itt mindenütt. Nekem a Bodrogköz ma is idilli, szép táj. Északon a Vi- horlát, nyugaton a tokaji-szalánci hegylánc koszorúja kéklik. Dél és kelet felé, amerre a szem ellát, végtelen rónaság zöldell... Történelmi levegőjű táj ez, sok vihar zúgott át a haragoszöld nádasok, szittyós, lápos mocsarak közt megbúvó apró falvak felett... De itt sokáig senki sem vethette meg lábát, mert a nádas, mocsaras világban csak az érezhette igazán otthon magát, aki e tájon született. A krónika szerint nem valami szép emlékeik maradtak innen a török, német hódítóknak sem, akik megpróbálták e vidéket is leigázni... Lelesz a Bodrogköz egyik legősibb Árpád-kori települése, ldilh táj fogadja ma is az ide érkezőt. Alig hagyja el Királyhelmecet, máris feltűnik a kanyargós Tice nádrengetege, jobbról a Kiserdő, távolabb bokrokkal benőtt buja legelők, rétek nyúlnak egészen az Ilhóig és a Latorcáig. A leleszi útkereszteződésnél még áll a gótikus négylyukú kőhíd, melyet műemlékké nyilvánítottak, a községi hivatal most újjáépítteti. A Tice partján, a Magtárdombon áll a kétemeletes várszerú kastély, Lelesz legékesebb és legnevezetesebb épülete, a XII. században épült. Magasba nyúló, karcsú templomtornyával uralja a tájat... 1945-ig a premontrei rendhez tartozó, fehér reverendát viselő szerzetesek laktak benne. A krónika szerint II. Endre, Árpád-házi királyunk gyakori vendége volt a kastélynak. Szívesen járt e halban, vadban gazdag mocsaras, erdős vidékre vadászni. Olyankor mindig a leleszi kastélyban szállt meg... Félesége, Gertrudis meggyilkolásának hírével is itt érte utol a futár, akinek szívét a templom kriptájában ferneuerte el. Ezt egyébként Kodolányi János is említi a Julia- nus barát című, gyönyörűen megírt történelmi regényében... Számomra ez a tenyérnyi hely ma is a biztos menedék a megújuló viharokban... Láttam sok tájat, hegyekkel, dombokkal koszorúzottakat, megcsodáltam én is, mint Petőfi a gordon“ Kárpátokat, de nekem legszebb a Tice ölelésében zöldelló szülőföldem, a Bodrogköz, melyet olyannak látok ma is, mint hajdan gyermekkoromban. A Tice kertünk alatt kanyarog. Szeretem este- lente hallgatni a gémek, bölömbikák búgó hangját, hajnalban a rigók füttyét, nádiverebek csirregését, a kakukkmadár gondtalan kakukkolását, a Kiserdő felé húzó vadkacsák hangos hápogását. Ha csak tehettem, szabadidőmben a Tice-parti rekettyebokrok közt barangoltam, s ma is ott tanyáznak emlékeim madarai... Egy-egy tisztásnál meg-megállva néztem átlátszó, kék vizében a csigákat, csíkbogarakat, vízipókokat... Ilyenkor a legkisebb zajra is ujjnyi halacskák surrantak riadtan a temérdek fehér vízililiom alá. A természetszeretet ma is él bennem. Most éppen unokáimmal: Leventével, Klárikával, Zsuzsikával és Szabolcsijával barangolunk a gyermekkorom álmait őrző, elvadult Tice kiszáradt medrében... Ide-oda szökken a tekintetem, mintha már semmi se lenne a régi helyén. Úgy tűnik, a világ itt megállt negyven év alatt... A Tice visszatért az időtlen szunnyadásba... Gyom, ember- nyi gaz, inda, cigányszúró, mérges csalán burjánzik benne. Ahol hattyúk, kócsagok tanyáztak, már csak korhadt fatörzseket Iát a szem... Vizéből egykor szarvasok, őzek ittak, most száraz csigákat, halcsontokat rejt a tőzeg... Unokáimnak viszont roppant tetszik ez a vad burjánzás. Kedvükre játszhatnak az embermagas gyomrengetegben, feledve a nagyváros szürke, egyhangú betondzsungelét... Amikor elfáradnak, a partra jönnek, és leülnek mellém az illatozó, öles nagy fűbe, s kipirult arccal kérlelnek, meséljek nekik egy „igaz történetet“...- Melyiket? - pillantok rájuk mókásan hunyorogva.- Hát azt a nagy pontyot, nagyapa, amit itt fogtál kisfiúkorodban. Tudod, ott a kastély alatt, kassal - zsongják a fülembe szinte egyszerre... Már mondanám is a nagy ponty történetét, amikor egy fácánkakas röppen fel a gazból hangos berregéssel, alig pár méternyire tőlünk... Riadtan fölállnak, és tágra nyílt szemmel néznek a rikoltó hang irányába. Boldogan szaladnak a fészket keresni. Persze, fészket nem találnak, de én vigasztalásul elmondom nekik, ki tudja már hányadszor, a nagy ponty történetét... A nap már az ég pereméről leskel, amikor elindulunk bandukolva hazafelé. A fű közt szöcskék hersegnek, tücskök cirreg- nek... A nyárfák felett magányos sas köröz éterin lebegve... Aztán egy nyúl szökken fel, s fut a rekettyék sűrűjébe... A kert végén már a nagymama várja unokáit, s csak úgy tessék-lássék korhol, hogy ily soká elmaradtunk, a vacsora már talán ki is hűlt... Unokái köré sereglenek, s egymást túlcsicseregve mesélik élményeiket...- Ide máskor is eljövünk, olyan szép és jó volt. De ígérd meg, nagyi, hogy holnap te is velünk jössz... Én pár lépésnyire mögöttük ballagok, nézem őket, s megnyugtat, hogy még velük vagyok... Van siker, győzelem, amiért érdemes élni... így lett ez a nap is igazi ünnep... Török Elemér 1993. V. 2c ilasárnap I A Tice felesében... Gyökeres György felvétele
