Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-09 / 18. szám
K isiparosok, mesteremberek nélkül valaha elképzelhetetlen volt az élet. Kovács, kádár, bognár, asztalos minden faluban volt, a nagyobb településeken pedig cipészek, szabók, borbélyok egész sora dolgozott. Mára jóformán eltűntek a mesteremberek. S akik még élnek is, megöregedtek, belefáradtak a negyven év fojtogatásába. A kevés kivételek közé tartozik a 74 esztendős koloni Szlovák Józsi bácsi. Egész életében cipészként dolgozott, s idős korára sem bír elszakadni a kaptafától. Bár a munka már nem megy olyan ügyesen, mint hajdanán, szakértelme ma is a régi. A kis műhelyben sorakozó lábbelik bizonyítják, hogy a falusiak és a környékbeliek nem véletlenül tisztelik az öreg cipészben a jó mesterembert, aki életéről, szakmájáról, annak múltjáról és jelenéről vall. Szegény családban születtem, apám egyszerű erdőmunkás volt. Négy gyereke közül én voltam az egyetlen fiú, s ha boldogulni akartam, szakmát kellett tanulnom. Szabó szerettem volna lenni, de ahhoz Komáromba kellett volna mennem, s arra nem volt pénzünk. így kerültem Nyitrára.egy Hóra Karol nevű cipészmesterhez inasnak. Négy évig inaskodtam nála. Nem voltak köny- nyű évek. Nem hat órát dolgoztam, hanem sokszor tizenhatot, mindent csináltam a takarítástól a cipőkészítésig. A mester nem bánt velem kesztyűskézzel, bizony sokszor meg is pofozott, ha valami nem úgy volt, ahogy ő szerette volna. A segédlevelet 1938. március 1- jén kaptam meg. Segédként is Nyit- rán dolgoztam. Akkoriban meg lehetett élni ebből a szakmából. Darabszámra fizettek, egy talpalás például hat koronába került. Ha volt elég munka, egy héten 400 koronát is kerestem. Nem nyolc órát dolgoztunk, hanem tizenhatot, reggeltől estig, amíg láttunk. Közben 1939-ben bevonultam katonának. 1941-ben szereltem le, aztán segédmunkásként dolgoztam másfél évig, míg újra be nem hívtak. Mester csak a háború után lettem, de saját műhelyem soha nem volt. 1947-ben ugyan beadtam a kérvényt, de közbejött 1948 februárja, nem adták meg az engedélyt. A végzésben az állt, hogy „A csehszlovák nép hosszú ideig harcolt a szabadságáért és a milíiomosok, a kulákok likvidálásáért. Helytelen lenne a fiataloknak iparengedélyt adni, hogy belőlük is kizsákmányolok váljanak.“ Az idősebbeknek akkor még meghagyták az engedélyt, de a fiataloktól elvették. így likvidálták a kisiparosokat. Ezek után a nyitrai cipőgyárban helyezkedtem el cipészként, ahonnan később Aranyosmarótra kerültem. Ott dolgoztam mesterként. A szakmából azonban nem lehetett megélni. Mindenkire érvényes normák voltak, nem engedék, hogy az ember egy kicsivel többet keressen. Ezért is mentem el 1961-ben bányásznak. Három évig dolgoztam Ostraván, mert kellett a pénz, hiszen három apró gyerekem volt, ráadásul akkoriban kezdtünk építkezni. Mikor hazajöttem, kocsmáros voltam Méry Gábor felvétele újabb három évig. Csak azután tértem vissza a szakmámhoz. Nyugdíj után itthon maradtam, de unatkoztam. Gondoltam, cipészkedni fogok. Nem volt azonban semmi komolyabb szerszámom. Végigjártam hát az ismerőseimet, és apránként beszereztem, ami kellett, így rendeztem be ezt a kis műhelyt. Azóta itt töltöm a napjaimat. Munka van elég, még több is lenne, de mióta szélütést kaptam, már nem bírok. Lassacskán elmotoszkálok az anyaggal. Jóformán azért csinálom, hogy ne unatkozzam, ne várjam a széken ülve a halált. Persze, azért jól jön ez a kis pénz, mert a nyugdíj elég vékony, s ketten vagyunk rá az asszonnyal. Dolgozgatok, de nem olyan munka már ez, mint valaha volt. Most már nem is készítenek olyan cipőt, mint az első Csehszlovák Köztársaságban. Ezek már nem is bőrből vannak, hanem papírból meg műanyagból. Ezeket ragasztani kell, ami nem is igazi cipészmunka, bárki megtanulhatja. A mai cipészeket nem is tartom igazi cipészeknek, csak amolyan suszteroknak. Az igazi cipész az, aki mindent tud, ami egy lábbeli készítéséhez kell: a bőrt finoman kidolgozni, elegánsan kislájfol- ni, a talpakat, a széleket pontosan eldolgozni, hogy ne törje a lábat. A cipőről minden olyan dolgot el kell távolítani, ami nehezíti, hogy minél könnyebb, masszívabb és kényelmesebb legyen. Ezt az én időmben sem tudta mindenki. Csak az igazi cipészmester. A suszterok csak foltozni tudtak, meg vasszögekkel összetákolni az anyagot. Valaha, aki a cipész nevet megérdemelte, annak cipésznek is kellett lennie. Ma már se jó anyag nincs, se igazi mesterember. A kommunistáknak a 40 év alatt sikerült a magánszektort felszámolni s ennek köszönhetjük, hogy nincsenek szakemberek, nincs aki a fiatalokat betanítsa. Meg aztán elfuserálták a mesterség elsajátítását. Ma az inasok egész évben az iskolában ülnek, verseket meg minden egyebet tanulnak, csak nem a szakmát. Mi is jártunk inasként iskolába, hetente háromszor két órát, de ott is a szakmát tanultuk, anyagismeretet, szabászatot, s amellett dolgoztunk is. Az iskolában szaktanító tanított, rendes mesterember. Ezek a mai gyerekek meg egy hónapban jó ha egy-két napot dolgoznak, aztán vagy megtanulnak valamit vagy nem. Az inas ma négy év tanulás után érettségi bizonyítványt kap, de dolgozni nem igen tud. Én is bajlódtam a gyárban inasokkal, de egy sem maradt meg a szakmánál, mert nem tanult meg semmit. A segéd mellé állították őket, ő meg nem foglalkozott velük, mert hátráltatták a munkában, és nem teljesítette a normáját. Meg aztán azok a gyerekek nem is azt csinálták, amit kellett, csak lógtak, cigarettáztak, tisztelet- lenül viselkedtek, fegyelmezni azonban nem lehetett őket. Hogy is lehetett volna belőlük rendes mesterember? Ma már igen kevés az igazi mesterember. Közülük is kevesen nyitottak műhelyt. Nem is csoda, mert annyi utánjárásba kerül az engedély megszerzése, hogy elveszi az ember kedvét. Aztán meg olyan adót szabnak ki rá, hogy inkább feladja. Valamikor ez is másképp volt. Minden városban működött a ipartestület, annak volt egy elöljárósága, ami a mesteremberekből állott, volt egy titkára, meg egy mindenese. Az ipartestület adta ki az engedélyt, a mesterek meg rendes évi tagdíjat fizettek. Az adóhivatal is megkapta a magáét, annyit, amennyit az iparos bevallott. Nem úgy, mint most, mikor mindent százszor ellenőriznek, nehogy egy fillér is elvesszen, hogy a miniszter urak meg a képviselő urak 30 ezer koronás fizetést szavazhassanak meg maguknak. Ezért kínozzák a jónépet. Milyen demokrácia ez? A kommunisták likvidálták az iparosokat, ők megadták a lehetőséget: dolgozzatok, de a pénzt adjátok ide! Nem jól van ez így. S amíg ezen nem változtatnak, addig nem is lesznek kisiparosok. Ilyen feltételekkel ki is vállalná, hogy műhelyt nyisson, inast tartson? Tanítsa is, meg fizessen is érte? Aztán meg lehet, hogy soha semmi haszna nem lesz belőle, mert a szakmát úgysem tanulja ki. Például az én mesteremnek volt vagy negyven inasa, és heten lettünk segédek. Hogy engedhetné meg ezt magának ma valaki? örül az ember, ha valahogy megél. Nincs ez rendjén, de én már nem bánom mi lesz. Hetvennégy éves vagyok. Amíg bírok, dolgozgatok a műhelyben, a jövő miatt meg főjön a fejük másoknak. S. Forgon Szilvia * LESZ TETŐ A FEJÜNK FELETT? Még mindig tisztázatlan a lakások (és lakók) sorsa Az egyre romló gazdasági helyzetben a lakosság nagy részét nem csupán az foglalkoztatja, hogy a lehető legjobb megélhetési feltételeket teremtsen magának - a lakások körüli huzavona is sokaknak okoz fejfájást. Egyedül a családi házakban élők lehetnek nyugodtak, őket nem érintik a változások. A szövetkezeti lakások használói, illetve a volt állami (jelenleg községi) házakban lakók nem tudják, mi vár rájuk: bérlők vagy tulajdonosok lesznek-e, vagy költözködni kényszerülnek. Úgy látszik, a kormány nem szívesen nyúl a lakásügyhöz. Húzza-halasztja a végső szó kimondását. Tulajdonképpen nem is szavakra, hanem a lakásra vonatkozó törvényre volna mielőbb szükség, amely rendezné a tulajdonviszonyokat és ennek alapján valamennyi lakó tudná, hányadán áll. Még a közös államban született néhány javaslat, hogyan szabadulhatna meg az állam a lakásgazdálkodási tehertől - a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha a tulajdonosokra hárítanák az összes gondot. Az eladással, pontosabban az árakkal kapcsolatban viszont any- nyira eltértek a vélemények, hogy nem sikerült megfogalmazni egy mindenki számára elfogadható tervezetet Az ország szétesése után a hatáskörök elosztásakor a lakáskérdés Szlovákiában gazdátlan maradt. Végül is a kormányhivatal vette szárnyai alá, de ezen a lépésen kívül csak néhány jelentéktelen intézkedést tett. Januárban a kormányfő kezdeményezésére találkozott néhány szakember, akik véleményt cseréltek a lakáspolitikáról. Aztán több tárgyaláson felmerült a lakások eladásának terve, de amikor az árak kerültek szóba, megállt a tudomány. A gazdasági szakemberek emlékezetes óturai megbeszélésén a lakások eladását szociális szemszögből közelitették meg, s az a vélemény került előtérbe, hogy a lakásokat 10-15 ezer koronáért kellene a jelenlegi bérlőknek eladni. Azonban az így összegyűlt pénzből aligha lehet új lakások építését finanszírozni. Ha pedig nem sikerül a lakóktól több pénzt „behajtani“, leáll az építkezés, mert erre a célra egyéb források nincsenek. Nemcsak az úgynevezett községi lakások építésének van vége, kimerültek az egyéb lehetőségek is. A szövetkezeti lakásépítés, amely korábban a lakosság nagy hányadát juttatta otthonhoz, szintén befejeződött. Állami támogatás nélkül (ezt a Szlovák Köztársaság Pénzügyminisztériuma beszüntette) a szövetkezetek nem építhetnek lakásokat. Nincs miből! A jelenlegi hitelfeltételek mellett képtelenség pénzt kérni a bankoktól, a tagok, akik évek hosszú során türelmesen vártak, sem rendelkeznek az építéshez szükséges pénzzel. Ha ugyanis pénzük volna, bizonyára saját maguk is nekifogtak volna a házépítésnek. Nem csupán az új házakra nincs pénz, az elkezdett építkezések befejezése is kétséges, mert a hátralevő munkálatok költségét sincs miből fedezni. Szlovákiában a 13 650 „félkész“ szövetkezeti lakás nagy hányadát már 1989- 90-ben át kellett volna adni. A legtöbb esetben azért nem költözhetnek be a lakók, mert hiányoznak a műszaki felszerelések, illetve a járulékos építkezések nem készültek el. Ezért nem csupán a lakásépítés költségei növekednek, hanem a kár is egyre magasabb, s mindennek terhe végül is a jövendő lakókra hárul. Az említett okok miatt sok esetben annyira megnövekednek a lakások árai, hogy otthonra vágyók jelentős része nem tudja megfizetni. Nagymihályban például 1990- tól 752 lakás áll félig készen, és a helybeli magasépítő vállalat felszámolás előtt áll. Kassán az I. számú lakásszövetkezet számára 1564 lakás építését kezdte el a Kassai Magasépítő Vállalat, amelyet most gazdasági összeomlás fenyeget. Pozsonyban a Kertész és a Béke utca térségében hiányzik a műszaki felszereltség, ezért nem adhatják át a lakásokat, erre ugyanis nincs pénz. Térjünk vissza a panelházakban lakókhoz. A szövetkezeti lakások használóinak tavaly törvényadía lehetőségük nyílt arra, hogy a meghatározott időpontig közöljék: szeretnék megvenni a lakásukat. A lakók kb. 63 százaléka bejelentette igényét, azóta vannak, akik meggondolták, és tudatták ezt a szövetkezettel. Ennek elsősorban az az oka, hogy rádöbbentek, ha a tulajdonukba kerül, minden gond és kiadás az 6 nyakukba szakad. Sokan ugyanis úgy képzelték, ha majd a sajátjukban laknak, semmiért sem kell fizetniük. Persze, ez nem így lesz. A lakbért nem fizetik, de a hátralevő lakáshitelt egyszerre kell rendezniük és a szolgáltatásokat, a fűtést, a vizet senki sem adja ingyen, a szemételszállítás sem lesz térítésmentes. A tulajdonosi viszony további hátránya, hogy ha a lakást a tulajdonos eladja, akkor a vételár után adóznia kell, ha viszont a bérleti jogot ruházza át valakire, akkor nem fizet adót. Ugyanez vonatkozik az öröklésre is. Tehát valamennyi szövetkezeti lakás használójának lehetősége van a választásra, és a tulajdonjog átruházását négy éven belül érvényesítheti. Mint valamennyi gyorsan készített és elfogadott törvénynek, a szövetkezeti lakásokról szólónak is vannak gyönge pontjai. Többek között az, hogy egy meghatározott időpontig kellett a megvételi szándékról nyilatkozni. A törvényalkotók nem gondoltak azokra, akik e dátum után költöztek a lakásukba, ők ugyanis azért nem élhettek e lehetőséggel, mert a kérvény benyújtásának egyik feltétele a bérleti viszony volt. így rövidesen a parlament elé kerül a törvény módosításának jaM/MC '» vaslata. A szövetkezetek azt is szeretnék elérni, a törvény ne tartalmazzon időbeni megkötéseket, hanem adjon módot arra, hogy a használók (birtokosnak) bármikor tulajdonosokká válhassanak. A lakásszövetkezetek Szlovákia szerte készítik a szerződéseket a tulajdonjogok átruházásáról. A szerződések megfogalmazása elsősorban ott okoz gondot, ahol körülményes összegyűjteni a szükséges iratokat és még mindig megoldatlan azoknak a telkeknek a sorsa, amelyeken a szövetkezeti házak állnak. Talán a lakásra várókat bosszantja legjobban, hogy sokan élnek otthonaikban kényelmesen anélkül, hogy a legalapvetőbb kötelezettségüknek - a havi lakbér és a szolgáltatásokért járó összeg kifizetésének - eleget tennének. Ilyen lakók egyaránt élnek a községi és a szövetkezeti lakásokban, sőt, számuk egyre nő. Egy lakásügyekben jártas szakember szerint a nem fizetőket három csoportba lehet sorolni. Az elsőbe azok tartoznak, akiknek nincs elég pénzük arra, hogy kifizessék a lakbért. Róluk az államnak kellene gondoskodni, mégpedig úgy, hogy erre a célra támogatást adjon nekik. A legnépesebb a második kategória: az ide tartozó lakók egyszerűen eldöntötték, hogy nem fizetnek. Erre valamilyen kifogást is találnak. A harmadik csoport tagjai nem szenvednek pénzhiányban, nem bosz- szantja őket semmi, csak éppen nem érdekli őket, hogy fizetni kell. A jelenlegi törvények nem adnak túlságosan tág teret és lehetőséget a tartozások behajtására. A bírósági végzések, amelyek a nem fizetőket jobb belátásra próbálják téríteni, eléggé hatástalanok. Az egyedüli és hatékony harcot a nem fizetőkkel szemben csak úgy lehetne megnyerni, ha kiköltöztetnék őket. Ezért is sürgetik a lakásról szóló törvényt a lakástulajdonosok. Felmerült egy olyan javaslat is, hogy a három hónapig nem fizető bérlő, illetve használó lakását el lehessen adni egy fizetőképes érdeklődőnek, vevőnek. Ehhez, persze, a jelenlegi törvények szerint arra is szükség van, hogy az illetőnek pótlakást kínálhassanak fel, mert az utcára senkit sem lehet kitenni. Deák Teréz i 1993. V. 9.
