Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-09 / 18. szám
elmúlt hetekben kisebbségi lapjaink egyike-másika hosszabb-rövidebb cikkekben számolt be a nyitrai magyar pedagógus- képzés (jelyzetéröl, a régiúj tervekről, feladatokról és a Nemzetiségi Kultúrák Kara (a továbbiakban NKK) körüli vitáról. Ám úgy vélem - s ezt a különböző forrásokból származó jelzések bizonyítják hogy e jobbára rövid közlemények a szóban forgó kérdésekről nem nyújthattak kellő tájékoztatást az olvasónak - még a beavatottaknak sem. Ezért ismét szót kérek, hogy elmondhassam a magam s megannyi kollégám véleményét: a hazai magyar tanító- és tanárképzés gondjairól, bajairól, megoldásra váró feladatairól. Mondandóm elején szeretném leszögezni: hazai magyar-magyar vitáink, türelmetlen kapkodásaink, olykor morzsákkal is beérő igénytelenségeink kiváltó oka az a Trianon óta ránk mért albérleti sors, amelynek gyötrelmes mélysége csak az erdélyi magyarság sorsával mérhető. Bármilyen magunk megfogalmazta szellemi, kulturális, művelődési kérdésről, kérésről, követelésről essék szó, nyomban falaknak ütközünk, s megkísérelnek bennünket meggyőzni arról, hogy igényeink menynyire indokolatlanok, sőt hazafiatla- nok, következésképpen teljesíthetetlenek. Amit a szlovákság a maga részére kívánatosnak tart, s a dolgok természetes és logikus menete szerint megkap, mindazt nekünk, kisebbségieknek, a többségiektől kérnünk, követelnünk kell. Már maga ez az örökös sorbanállás, kérés, könyörgés olyannyira megaláz, sót birtokon kívülivé süllyeszt bennünket, hogy kimondatlanul is a másodrendű állampolgár sorsára vagyunk kárhoztatva - hetven éve szakadatlanul, és fájdalom még ma is, amikor Európa minden népe „vigyázó szemét“ az önrendelkezési jogok kivívására függeszti. Történelmünk tanulságai csakúgy, mint napjaink megélt keservei arról győztek meg bennünket, hogy méltatlan sorsunk csak akkor fordulhatna jobbra, ha a szlovákság az államnemzeti elvet feladva a nemzeti és etnikai pluralizmus elvét tenné meg vezéreszméjévé, a szlovák államiság tartópillérévé. E korszerű, európai kontextusé gondolkodásnak azonban egyelőre a legcsekélyebb jelei sem mutatkoznak, sőt éppen ellenkezőleg: lásd például A dél-szlovákiai szlovákok II. memorandumát, vagy a Literárny tyzdenník évek óta folyamatosan közölt tudománytalan, nacionalizmustól csöpögő cikkeit. Márpedig ameddig a hatalom, a legjelentősebb társadalmi, kulturális szövetségek és a fővárosi lapok a lelket, tudatot fertőzik - addig a helyzet Nyitrán sem változhat. Mára a nyitrai intézetben kialakult egy kisebbségi vélemény - egész pontosan a magyar és a szlovák tanárok kisebbségének a véleménye -, mely szerint a hazai magyar tanító- és tanárképzés elfogadható megoldását csak az NKK biztosíthatja. Sőt, olyasféle vélemények is elhangzottak egy-egy értekezleten, hogy pedagógusképzésünk önállósítása, magyar nyelvűvé fejlesztése szakmailag elhibázott és kivihetetlen ... Semmivel sem igazolható tételek dogmává merevítése, azok erőltetése, és a többség véleményének mellőzése - ez folyik intézetünkben immár egy éve, miután a Szlovák Nemzeti Tanács nem az Együttélés képviselőcsoportjának a magyar pedagógusképzést felölelő koncepcióját fogadta el, hanem az akkori kormánykoalíció tagjának, a Független Magyar Kezdeményezésnek (ma: Magyar Polgári Párt) a javaslatát, melynek nyomán a parlament ajánlást tett Nyitrának az NKK létesítésére. E partamenti aktusra azért kell óhatatlanul emlékeztetnem, mert a beterjesztett új indítvány a korábbi önálló kari, egyetemi elképzeléseket, tervezeteket éppen abban az időpontban keresztezte - a magyar koalíció képviselőinek egybehangzó véleménye szerint -, amikor azok elfogadásának biztató jelei mutatkoztak. Következésképpen, a hatalommal sikeresen megvívandó csata szigorúan megkövetelte: képviselőink összefogását, egységes kiállását a közös ügy mellett. Ehelyett azonban ismét triumfált a turáni átok, a széthúzás, a megosztottság, mely végül is eldöntötte az ügy kimenetelét... Vagyis az történt, hogy az NKK- tervezet minden korábbi, más testületek megfogalmazta állásfoglalást semlegesített (többek között a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaság már elkészült szakbizottsági koncepcióját is, mely egyértelműen az önálló magyar pedagógusképzést tekinti megvalósítandó feladatnak), s noha sem a kisebbségi tanügyi koncepcióval bíró szövetségek, társaságok (Csemadok, Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség, Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaság), sem a közvetlenül érintettek (a tanárok) nem értettek és számos kérdésben ma sem értenek vele egyet, mégis egyes kollégák ezt erőltetik. Persze - mondhatják a szerzők- az NKK valóban nem egy remekmű, ám ennél többet az adott pillanatban nem tudtak elérni. Elfogadom, hiszen többek között a mindenkori nyitrai hajlandósághiányt támasztja alá a közelmúltban közzétett rektori programnyilatkozat is. Azzal viszont már végképp nem érthetek egyet, hogy egy kari struktúrában megvalósítandó önálló pedagógusképzést és az egyéb tudományos, közművelődési szakképzést feladták, és felcserélték egy kivihetetlen „vegyes felvágottra“. Az a tervezet ugyanis, amelyhez hozzájutottunk, inkább kivánalom, mintsem a megvalósítás mikéntjét és a statutuális biztosítékokat tartalmazó, elemző programtervezet. A pre- ambulumban még szó esik a magyar tanszéknek szánt bizonyos preferenciákról, ám lejjebb, ahol a kar szerkezeti tagoltsága fogalmazódik meg, már teljes a szimmetria a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék és a kárpáti német, a horvát, a bolgár stb. tanszékek között. Vagyis a Pozsony környékén három faluban élő horvát kisebbséget képviselő Horvát Nyelv és Irodalom Tanszéknek ugyanolyan a súlya, feladatköre, mint a több mint félmilliós magyar kisebbség művelődési szolgálatát végző Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéké. A mai pénzszúkös világban vajon mikor lesz a néhány száz (vagy ezer) lelket számláló bolgároknak, horvátoknak olyan nyelvi tanszékük és tudós kutatóik, akikkel a magyar tanszék tanárai, kutatói érdemben együttműködhetnek?! S van-e rá szükségük? Hiszen egy- egy kisebbség lélekszámúnak nagyságrendje behatárolja, egyenesen megszabja a kultúra és művelődés dimenzióit. Ha ez így van, akkor hát mi indokolja a különböző minőségek összekapcsolását? S egyáltalán létrejöhet-e, működőképessé válhat-e egy ilyen intézmény? Az NKK keretében, struktújában gyakorlatilag milyenné válik helyzetünk? Megfelel-e elvi, szakmai, távlati elvárásainknak? F élreértés ne essék, mi megértjük és támogatjuk a szlovákiai nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok kulturális és önigazgatási törekvéseit, hiszen az ö eredményeik a mi pozíciónkat is erősítik és fordítva. Érdekeik és helyzetükből adódó igényeik azonban merőben mások, mint a mieink, sót több vonatkozásban egymástól is eltérnek. Ezért művelődési lehetőségeik, intézményeik fejlesztése olyan szintű megoldásokat kívánnak, amelyek a mi fejlődésünket nem szolgálnák. Ebből értelemszerűen következik, hogy a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség művelődési-tudományos igényének - s ezen belül a magyar nyelvű pedagógusképzésnek mint legsürgetőbb feladatnak - a kielégítése csak egy önálló intézetben biztosítható. És azt se feledjük, hogy a konstituálandó kar csak része egy megvalósítandó komplexumnak, köz- és felsőoktatásunk, kulturális és tudományos életünk irányítását átfogó intézményrendszernek. Ám olyan része - lévén primus inter pares -, amely elősegíti a többi intézmény megteremtését és fenntartását, mivel itt szerzi képzettségét a majdani tanító, tanár, könyvtáros és közművelődési szakember csakúgy, mint a tudományos kutató és szerkesztő. A lelkész- és pedagógushiány közismert. Ám még nagyobb a hiány a kulturális élet olyannyira fontos őrhelyein, mint a közmúvelés és a könyvtár. Nincs tudományos könyvtárunk és dokumentációs intézetünk, nyelv-, irodalom- és történettudományi, szociológiai, etnográfiai és folklórkutatásokat végző kutatóintézetünk, nincs egyetlen tudományos folyóiratunk... Márpedig ezek az institúciók olyany- nyira kapcsolódnak a felsőoktatás munkájához, hogy megfelelő működésük nélkül ma elképzelhetetlen a korszerű oktatás. Fájdalom, hogy jó három éve tartó neki-nekifeszülés után még csak itt tartunk. Ennek egyik alapvető okát abban látom, hogy politikai mozgalmaink időről időre egymásnak homlokegyenest ellentmondó tervezeteket (követeléseket) terjesztettek be. íme a három nekirugaszkodás:- 1990. február: Duray-Sidó parlamenti beadványa - kontra FMK;- 1990. április: A PF dékánja és az FMK közti egyezség;-1992. február: az Együttélés parlamenti vállalkozása - kontra MPP. Nos, ez a koncepció-váltogatás, majd Nyitrán az intézeti alkudozás és kötélhúzás óhatatlanul megkérdőjelezte e törekvések komolyságát, melyre azután - Nyitrán csakúgy, mint másutt - igy reagáltak a szlovákok: „A magyarok maguk sem tudják, mit akarnak!“ Nyitrán a tanárok - a középiskolai tanárok és tanítóságunk döntő többségének - korábban is az volt és ma is az a véleménye, hogy létünket, jövőnket meghatározó kulturálisművelődési kérdésekben addig tehetünk engedményeket, okos kompromisszumot, amíg még biztosítottnak látjuk önigazgatási törekvéseink távlati megvalósulását. Bármilyen megoldásnak csak akkor lehet létjogosultsága, ha hozzájárul az önálló magyar nyelvű felsőoktatás megteremtéséhez! Negyven esztendő keserves tapasztalatai arra figyelmeztetnek bennünket, hogy amit csak úgy „odalöktek“ - elfogadott alapelvek és jogi garanciák nélkül -, azt bármikor visszavehetik. És könyörtelenül vissza is vették azt a keveset is; azért tartunk ma itt... Akkor az állampártnak, ma meg valamennyi szlovák pártnak egy és ugyanaz a célja: kulturális, művelődési lehetőségeink fokozatos sorvasztása- ha már a gyors felszámolása lehetetlen - miközben teli torokból hirdetik Európának: a szlovákiai magyar kisebbség helyzete minden vonatkozásban meghaladja az európai átlagot, sót számos ország számára egyenesen példamutató. Ugyanakkor közismert, hogy sem a törvény- hozás, sem a kormány - a rendszer- változás óta eltelt jó három év alatt- politikai mozgalmaink, illetve parlamenti képviselőink egyetlen jelentősebb követelését sem fogadta el. A mai Szlovákiában, a mai Nyitrán a jogszerű dolgok nem maguktól értetődöek. Tervezeteink, koncepcióink legtöbbször el sem jutnak a szakmai megmérettetésig, mert tegnap is és ma is a nacionalizmus falába ütközve már embrionális állapotukban elvetélnek. Miért? Hiszen akiknek dönteniük kellene, képzett, tudós tanárok. Ők nem tudnák, mennyire megalapozottak igényeink? Tudják, persze hogy tudják, csakhát a nacionalista pszichózis béklyóz, jégpáncéllal vonja be a szíveket. Képtelen ki-ki vállalni a maga döntését, s az ezzel járó felelősséget. E nyilvánvalóan elvtelen magatartásnál is döntőbb a parlament, a kormány, a pártok, egyszóval az országnagyok parttalan nacionalizmusa, mely olyannyira fertőző, romboló hatású, hogy hatalmába keríti a szerepét éppen csak tanulgató alsóbb szintű testületeket. S bármilyen nézetkülönbség is legyen közöttük - a fent és a lent, a hatalom, a magas politika és a lentebb levő intézet között -, abban, hogy miképpen semmizzenek ki bennünket, mindig szót értenek. Az oktatásnak mint egésznek sajátos és meghatározó területe - minden korban - a pedagógusképzés. Meghatározó, mert képzett tanító és tanár nélkül nem létezhet szervezett iskolai nevelöoktatás, s ezért tervezettnek, szakszerűnek és a jövőbe mutatónak kell lennie. Révész Bertalan A kandalló melegén túl Sem az Opel, sem a kis Volkswa- gen-busz, de még Túrócszentmár- ton alpolgármesterének Favoritja sem tudott felmenni a hegyi faházig. Az előző éjjel frissen hullott, majd napközben megolvadt, estére pedig megfagyott havon elforogtak a kerekek. Lent hagyva a kocsikat, gyalog folytattuk utunkat felfelé a csillagos ég alatt, fenyők díszszázada között. Az egyik ötven év körüli szlovák hölgy, aki velünk jött a Favoritban, talán az alpolgármester felesége lehetett, megkért, karolhasson belém, a „pán redaktorba“, nehogy elcsússzon. Hamarosan kiderült, keleti ó is; bár szlovák vidéken született, családjában az elődök között voltak magyarok. Majd felbukkant még néhány név, néhány helyszín, és akkor mondtuk, amit ilyenkor szokott az ember: lám, kicsi a világ, ösvényre kanyarodva, néhány lépés után, a tiszta erdei levegőben kellemes illatok kezdtek hullámzani felénk, valahol a közelben tűz égett, valahol a közelben sült valami finom. Közben eszembe jutott az a rendkívül szívélyes fogadtatás, melyben délután a túrócszentmártoni Kulturális Centrumban volt részünk, amikor Sunyovszky Szilviának, a pozsonyi Magyar Kulturális Központ igazgatójának, és Boros Ferencnek, a pozsonyi magyar nagykövetség első tanácsosának társaságában megérkeztünk a március 4-e óta tartó Magyar Kulturális Napok újabb, sorrendben ötödik eseményére, a Békés megyei szlovák népművészek kiállítására, valamint a túróci népművészekkel szervezett találkozójukra. Helena Jakubíková, az intézmény igazgatója elragadtatással beszélt a rendezvénysorozatról. A bolgár és a lengyel kultúra bemutatása után ők maguk, a túrócszentmártoniak kezdeményezték a magyar napok megrendezését is, s ebben készséges, lelkesen közreműködő partnerre találtak a Magyar Kulturális Központban, s külön Sunyovszky Szilvia személyében. - Minden várakozásunkat fölülmúlja az az érdeklődés, mely a Magyar Kulturális Napok eseményeit kíséri városunkban - mondta Jakubíková asszony. - Ellátogattak ide a városunkban tanuló dél-szlovákiai magyar diákok, olyan mártani lakosok is, akiknek Magyar- országon vagy Dél-Szlovákiában élnek a rokonaik. Márton nem nacionalista - tette hozzá. Hogy melyek voltak a szóban forgó események? Edócs János burgenlandi magyar fotóművész Hortobágy című kiállítása, kamarakoncert március 15. alkalmából, a Sose halunk meg című film bemutatója, melyen megjelent Koltai Róbert, az alkotás rendezője és főszereplője, valamint Makovecz Imre sevillai pavilonjának bemutatása. Minden készen állt az újabb esemény megnyitására, amikor megérkezett Jozef Markus, a Matica slo- venská elnöke. Gyanítom, csak a helyszínen tudta meg pontosan, mire is hívták öt meg, mert meglehetősen feszélyezetten viselkedett, két félkérdéssel a helyi Matica tevékenysége iránt érdeklődött, és alig figyelt oda Helena Jakubikovára, aki újfent lelkesedéssel beszélt a Magyar Kulturális Napokról, mint néhány perccel korábban e sorok írójának. Azért vállalta, hogy megnyitja a tárlatot. Amint az Új Szóban, az eseményről szóló tudósításunkban idéztük ót: hangsúlyozta a magyar és a szlovák nemzet barátságát, melyet nem zavarhatnak meg bizonyos vitás kérdések. Többszörösen örül a rendezvénysorozatnak, mondta, egyebek között azért, mert ugyan a magyar kultúra napjai zajlanak, de a magyarországi szlovák kultúra is teret kapott azokon, no meg örül azért is, mert a magyarországi szlovák népművészek arról a tájról jöttek, ahol az ö gyökerei találhatók. A magyarországi vendégek - többnyire idős asszonyok - közül mindössze egy pedagógus tudott szlovákul, de nem ó volt az, aki a népmúvészküldöttség képviseletében szólt a tárlatnyitón, hanem egy fiatal hölgy adott áttekintést a soknemzetiségű Békés megye rendkívül gazdag, változatos és tárgyalkotó népművészetéről, az egykori békési szlovák szúcsközpontokról, az ottani szlovák asszonyok ügyességéről, „akik nemcsak zsákvásznat, hanem igen szép asztalkendőket, térítőkét, törülközőket és függönyöket készítettek“, melyekből a tárlaton is szerepelt számos gyönyörű hímzésű munka. Miközben a nem túl nagy Kulturális Centrum kiállítótermében gyönyörködtünk bennük, megcsodáltuk a találkozóra meghívott túróci szlovák népművészek magukkal hozott alkotásait is, köztük csipkéket, különböző alakokat ábrázoló cseréppipákat, szinte szünet nélkül muzsikált a helyi Tu- riec ifjúsági népzenekar, s kínáltak a vendéglátók zamatos bort, pogácsát. Jozef Markus nem sokáig maradt, a hegyi kalyibában rendezett késő esti vacsorára nem jött velünk. A kalyiba, hegyi szálló, nem tudom, minek nevezzem, tágas társalgójában nagy nyitott kandallóból áradt a meleg, ki-kiszöktek belőle apró füstfellegek is; az asztalok megterítve. Amíg a magyarországi vendégek, akiket itt szállásoltak el, meg-, illetve leérkeztek szobáikból, folytattuk a Centrumban megkezdett beszélgetést, pontosabban vendéglátóink vitték a szót, nemcsak Helena Jakubíková, hanem az alpolgármester és főként egy orvos, a városi képviselőtestület tagja, aki egyenesen kiselőadást tartott a magyar és a szlovák nép barátságáról, egymás kultúrájának megbecsüléséről, arról, hogy ó mint szlovák nem szegényebb lesz azáltal, ha megismeri a magyar, a lengyel vagy a francia kultúra értékeit, hanem éppen ellenkezőleg, végeredményben a különböző népek kultúrái mindenkor termékenyí- töleg hatottak egymásra, egymásból is táplálkoztak. Szegény ember az, meg szegény is marad, aki más értékeket nem akar észrevenni, befogadni. Közben valaki fát dobott a tűzre, majd asztalhoz ültünk, újabb meleg szavak hangzottak el az alpolgármester úr pohárköszöntöjében, aztán megérkeztek az asztalra a tányérok, rajtuk a szlovák ételkülönlegességgel, töltött lapcsánkával, azaz, ahogy nálunk még a magyarok is jobban ismerik, plackival. Meglepetésnek szánták vendéglátóink, sőt Helena Jakubíková a sógornőjét kérte meg elkészítésére, aki saját, otthonról (műanyag táskában) hozott konyhai „szerszámaival“, fűszereivel dolgozott a kalyiba konyhájában. A pompás ízek mellé bor is került az asztalra természetesen, és nem kellett sokat várni az első dalra. A sok kedvességet, figyelmességet tapasztalván, elhittem a túrócszentmártoni Kulturális Centrum igazgatónőjének, hogy nehéz lesz a búcsú a magyar kulturális napoktól, a pozsonyi Magyar Kulturális Központ munkatársaitól, igaz, nyomban hozzátette: - Már most azon gondolkozunk, mikor rendezünk megint magyar napokat. Bodnár Gyula
