Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-04-25 / 16. szám
Interjú Rudolf Chmellel, aki néhány hete még (Cseh)szlovákia budapesti nagykövete volt * 0 993. IV. 25.- Chmel úr, önt kis híján három esztendei diplomáciai szolgálat után, április elsejei hatállyal, időnap előtt hazahívta a szlovák kormány. Beszélgetésünk elején, egyelőre, mégsem a leváltásának hátteréről kérdezném, hanem arról, vajon 1990 tavaszán - amikor az akkori Csehszlovákia magyarországi nagykövete lett - gondolt-e egy régen dédelgetett terv: a közép-európai konföderáció megvalósításának lehetőségére? Nemcsak azért izgat ez a kérdés, mert másfélszáz éve felfelbukkan ez a gondolat, hanem azért is, mert 1989 után Közép- Európa több országa egy új és szinte azonos rajthelyzetben leiedzett. .- Úgy vélem, a hagyományos értelemben vett, történelmi alapokon nyugvó konföderáció gondolata az 1989 előtti kommunista rendszerek romjain sem volt igazán időszerű. Egy ilyen elképzelés ellen főképpen Szlovákia mutatott már régebben is bizalmatlanságot. Jómagam például 1988/89-ben a közép-európai együttműködést szorgalmazó Pannónia című osztrák lap szerkesztőbizottsági tagja volt, így első kézből tudom, hogy az akkori legfelsőbb szervek ebben a Monarchia feltámasztására irányuló szándékot láttak. Az ilyen mély gyökerű bizalmatlanságot, sajnos, nem lehet egyik napról a másikra feloldani. A térség konföderációjának gondolata Így a Rendszerváltás után sem vált igazán időszerűvé. Még annak ellenére sem, hogy a cseh, a lengyel, a magyar és a szlovák ellenzék között már ’89 előtt is létezett bizonyos állandó kapcsolat; de ennek hátterében, érthetően, nem a történelmi szálak újrakötésének szándéka, hanem a társadalompolitikai változások előidézése állt. Ugyanakkor viszont az is tagadhatatlan tény, hogy a pozsonyi várban 1990 áprilisában rendezett államfői találkozónak egyik legfőbb témája éppen a közép-európai együttműködés megteremtése volt. Ez is jelzi, hogy a régiónkban nem tudunk meglenni egymás nélkül, bár a köznapi tapasztalatok tanúsága szerint'az együttélés sem igazán egyszerű errefelé.- Gondolom, ebben a helyzetben aligha csoda, ha a politikusok, a történészek felelősségéről különösen sok szó esik. Vajon mivel mérhető az ő felelősségérzetük súlya? Különösen akkor, ha témánkat a magyar-szlovák viszonyra szűkítjük!- A históriával foglalkozók felelősségtudatának objektív mércéje csakis a higgadt tárgyszerűség lehet. A politikusok felelőssége még ennél is sokkal komolyabb, kiváltképp, ha a kormányzat tagjairól van szó. Ez így talán közhelyként hangzik, mégis azt kell mondanom - akár épp a szlovák-magyar viszonyra utalva -, hogy egyetlen szerencsétlen elszólás hetekig vagy hónapokig tartó nézeteltérések, viszálykodások forrása lehet. A kérdésére válaszolva tehát leszögezhetem, hogy félelmetesen keskeny mezsgye választja el a könnyelmű felelőtlenséget az okos magatartásban megnyilatkozó felelősségérzéstől. Őszintén szólva, számomra bizony lehangoló, hogy az imént mondottak Szlovákia és Magyarország vitáival is dokumentálhatók.- Göncz Árpád a szlovák sajtóirodának adott interjújában a minap úgy vélekedett, hogy a' magyar és a szlovák nép köteléke - tekintettel a közös múltra -, ikrek kapcsolatának is tartható. A szlovák fél is viszontérzi ugyanezt?-Azt hiszem, igen. A józan erők mindkét fél részéről tudatosítják magukban, hogy ezer esztendő közös történelmét nem lehet holmiféle szómágiával semmissé tenni. Meglehet a kölcsönös véleményünk egymásról, indokolt esetben bírálhatjuk is egymást, ám a gondolkodásunkat és a tetteinket mind a történelmi, mind az aktuálpolitikai realitásokhoz kell igazítani. Ennek tükrében nem árt látni, hogy a mai Magyarország politikai berkeiben itt-ott fellelhető bizonyos nosztalgia azon „szép idők“ iránt, amikor az ország nemcsak területileg volt nagyobb, hanem történelmileg és politikailag is komolyabb befolyással bírt. Sót! Elvétve arra is tapasztalni utalásokat, hogy egynémely magyar politikus amolyan közép-európai „nagyhatalomnak“ szeretné látni Magyarországot, s annak arányában a mainál nagyobb nemzetközi befolyást is szeretne szerezni számára. Persze, a valóság, a nemzetközi környezet manapság teljesen más. A magyar közélet józan szemléletű politikusai ezért többször is világosan leszögezték, hogy Közép-Kelet-Európa országaiban csakis az egyenrangúságon alapuló kooperáció hozhat igazi fejlődést.- ön talán nehezményezi, hogy a magyarságban aránylag mélyen él az identitástudat?- Dehogyis nehezményezem! Sőt! Természetesnek tartom, hogy- A szlovák nép valóban ennyire híján lenne a saját történelmének?- Ez tévedés! A szlovák népnek is megvan a maga történelme; de annak számtalan mozzanata egyben a cseh vagy a magyar nép történelme is. Ezért tartom életbevágóan fontosnak, hogy körültekintő politizálással kerüljük a konfliktusokat.-Az ilyesminek csak a kölcsönösség lehet az alapja. Ezéd kissé keserű szájízzel kérdezem: a szlovákok jelentős hányada miéd tadja ősellenségnek a magyad? És egyáltalában: mi bajuk a szlovákoknak a magyarokkal? kérdezzem meg újólag: mi bajuk hát a szlovákoknak a magyarokkal?- Kísért a múlt. Kísértenek a történelmi beidegződések, és a szövetségi államforma gyöngülésével mindez egyre elemibb erővel tört a felszínre. Szlovák részről a túlfűtött patriotizmus vitte ebben a prímet. Tapasztalataim alapján viszont az sem hatott megnyugtatólag a két ország viszonyára, hogy Bős ürügyén kitört a diplomáciai csetepaté; ráadásul Antall József kabinetje az anyaország határain túl élő magyar kisebbség érdekeit védelmezve sem egyeztette mindig a lépéseit a környező országok, vagy a visegrádi a magyarok önazonosság-tudatának történelmi háttere van; s mindennek külsődleges jelei már a tizenkilencedik században végleges formát öltöttek. Ezzel szemben Szlovákia fejlődése, önelhelyezése egészen más volt. Szlovákiának évszázadokon át nem volt saját zászlaja, saját címere és a történetírása is a környező országok, elsősorban a csehek és magyarok történelmébe simult. A szlovákok identitástudata így szinte teljesen a háttérbe szorult. Sajnos, még az 1918-at követő hetven esztendőben is. Ezt nem szemrehányásként, tényként említem.- Edém. Ám ha kajánkodni akarnék, most azt mondhatnám: 1939 és 1945 között volt a szlovákságnak egy felejthetetlen időszaka, amely szintén képes a nosztalgiakeltésre... Még most, Csehszlovákia kettéválása után is! A minap a Szlovák Nemzeti Pád április 16-ai sajtófogadásán Roman Kalisky például úgy vélekedett, hogy az 1993 januárjában született önálló Szlovákia lényegében a II. Szlovák Köztársaságnak tekintendő.- Nos, ha ez most a második köztársaság, akkor egy harprtadik is jöhet majd még egyszer,.'. Annak viszont már a fele sem jréfa, sót: egyenesen a sors iróniájá, hogy annak az ominózus szlovák\államnak>' is ferde volt a történetírása, hiszen a céljait és lépteit jobbára a német birodalomhoz igazította. A szlovák nép ezért tulajdonképpen csak most, a huszadik század legutolsó évtizedében éli meg a valóban szabad önjogúsítás valamenyi élményét. Része az igazságnak, hogy a környező országok népei ezeken a folyamatokon már a múlt században átestek. Ezzel magyarázható, hogy a processzus némely mozzanata manapság már kissé karikíro- zott formában játszódik le.- Nem mondhatnám, hogy a szlovák ember főbenjáró ellenségének tekinti a magyart... Vannak bizonyos történelmi előítéletek, ezek bonyolítják ugyan a két nép viszonyát, de ezek a gondok, szerintem, egytől egyig áthidalhatók. Úgy gondolom, a múlt józan értékelését a történészekre kellene Bízni, mert az rendre fals hangokat szül, ha a politikusok a múlt sérelmeit emlegetik. A jövő érdekében egyszerűen új fejezetet kellene nyitnunk. Üdvös lenne egy olyan rajthelyzetet teremteni, amely a szlovákok és a magyarok kölcsönös viszonyában a német-francia kiegyezésre hasonlítana. Még Fran- tisek Miklosko volt a pozsonyi parlament elnöke, amikor történészekből álló vegyesbizottság létrehozását szorgalmaztam; s ez a szakemberekből álló gárda elsősorban az 1938 és az 1948 közötti eseményeket tisztázhatta volna. Az első találkozó létre is jött, de azután közbeszólt az egyre inkább elmérgesedő Bős-vita; így szinte illuzórikussá vált, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács elfogadott volna bárminő kien- gesztelődési nyilatkozatot. És ha egy parlamentben ennyire fölpapri- kázódhat a hangulat, akkor nincs is :mit csodálkozni azon, ha egy foci- -meccs apropóján a legelemibb ösztönök teszik kiszámíthatatlanná az emberek magatartását. Nem titkolom, engem bizony emberként is, nagykövetként is készületlenül ért mindaz, ami az emlékezetes Fra- di-Slovan mérkőzés kapcsán akár Pozsonyban, akár Budapesten lejátszódott; és itt nemcsak a stadionok lelátóira gondolok. Ezek a dolgok különösen azért voltak számomra döbbenetesek, mert ’89 őszén úgy tűnt, hogy feloldódnak a korábbi görcsök, és szépen helyrebillenhetnek a szlovák-magyar kapcsolatok is.- De med nem úgy tett, hadd hármak kormányaival. így azután előbb-utóbb kiderült, hogy eltérő alaphelyzetből ítéljük meg a kisebbségi lét terítékre került kérdéseit: a szlovák fél főként a nemzetközi egyezmények betartásának elvét hangsúlyozta, a magyar kormányzat viszont a kétoldalú kapcsolatokban született egyezségek rendszerének kiépítését szorgalmazta.- Talán nem is egészen alaptalanul, elvégre a nemzetközi egyezmények jobbára ,,csak" a kisebbségi jogok minimumát rögzítik, míg a bilaterális kapcsolatok a részletkérdések felvetését is lehetővé teszik!-Én most egyik verzió mellett sem kívánom letenni a garast. Tény viszont, nagykövetként a mindennapi munkámban is azt tapasztaltam, hogy a magyar fél kissé talán túlhangsúlyozza a határain túl élő magyarság helyzetének sajátosságait, ugyanakkor a Magyarországon élő kisebbségek gondjait érintő kérdések nemegyszer háttérbe szorultak. Intő példaként itt van a magyarországi szlovákság helyzete, amely már a teljes, vagy ahogy ők maguk mondják: az egészséges asszimiláció határán van. Én ezért amondó vagyok, hogy elsősorban az egyetemes európai normákat kell betartani, és ha ezek - egy-egy ország sajátosságaira való tekintettel - nem bizonyulnak kielégítőnek, akkor valóban kétoldalú, személyes tárgyalásokkal kell dűlőre vinni a felmerült problémákat.- Chmel úr, ne vegye zokon, ha harmadszor is rákérdezek: szlovák részről melyek a magyar-szlovák együttélés tanulságai és sérelmei?-A sérelmeket nem sorolom, hiszen ezer év elegendő idő ahhoz, hogy azok akár kölcsönösek is lehessenek. Szólhatok viszont egykét jelenségről, amelyek akarva- akaratlanul ott érződnek a hétköznapokban. Nevezetesen arról, hogy mi néha úgy érezzük, mintha Magyar- ország, a kisebbségi rendezés révén, a közép-európai régióban valamiféle tekintélyelv megvalósítására törekedne; mintha a kérdéskör ürügyén akár más országok belügyeibe is bele kívánna szólni. Persze, egyetlen szóval sem akarom azt mondani, hogy a fennálló gondok a szőnyeg alá söpörhetők, vagy hogy nincs mit javítani a Szlovákiában élő magyarok alkotmányos jogain. Pusztán arra szeretnék utalni, hogy nem szül jó vért, ha bárki kijelenti: eleve feljogosítva érzi magát arra, hogy felügyelje a környező országokban élő kisebbségek helyzetét. Nem a szembenállás, hanem a párbeszéd a fontos. Ezt annak ellenére hangsúlyoznám, hogy a jelenlegi szlovák kormányzat hivatalba lépése óta - nem a magyar fél hibájából - még inkább elhidegültek a két ország amúgy sem ideális kapcsolatai. Háttérbe szorult az őszinteség, kevesebb lett a jóindulat, a meglévő kapcsolatok pedig eléggé formálisak.- Nem azéd van ez így, med Szlovákiában 1992 júniusában egy, a demokráciára inkább csak hivatkozó, semmint azt megvalósító, nacionalista színezetű kormányzat került hatalomra?- Ezért is. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a bősi huzavonából mindkét országban presztízskérdés lett; s ez közvetve ugyan, de kihatással van a kisebbségi kérdésre, ennek ürügyén pedig a két ország, a két nemzet kölcsönös viszonyára. Része a mai valóságnak az is, hogy főként szlovák részről hangzott el az utóbbi hónapokban több felelőtlen kijelentés. Gondolom, nincs az a nagykövet, aki el tudja simítani az olyan alaptalan kormányfői vádaskodásokat, mint hogy Magyarország a legszívesebben újra bekebelezné Dél-Szlovákiát; hogy Magyarország a környező országok sakkban tartásának szándékával lázasan fegyverkezik; hogy Szlovákia déli szomszédja az ezeréves nagymagyar sovinizmus politikáját kívánja ismét érvényesíteni, satöbbi... Az ilyen kijelentések után nemigen marad már hely az ésszerű párbeszédre, a konstruktív tárgyalásokra. Ez az olcsó, támadó jellegű retorika csupán arra jó, hogy elkendőzze a belpolitika és a gazdasági élet valós gondjait.- Képletesen szólva: nem akadak az ön kezébe is fokost nyomni, hogy azzal teremtsen ,,viszonttekintélyt“ Szlovákiában?-Aki csak egy kissé ismer, nyilván tudja, hogy az én hábitusom- hoz nem illik a fokos. Tény viszont, ’92 nyara óta számtalanszor figyelmeztettem a szlovák kormányt, hogy a diplomáciai siker nem a hangerőn vagy a karakánkodáson, hanem az értékek fellelésén és a kapcsolattartási készségen múlik. Sajnos, maradtak az erősködő nyilatkozatok, az izomfitogtatás, a helységnévtáblák vagy a keresztnévhasználat dolgában pedig a szemellenzős látásmód. Egyéni tapasztalataimmal igazolhatom, hogy hiába a szlovák nyelvű községtábla Tótkomlóson, ha a helybeliek már alig tudnak szlovákul; illetve kár leszerelni a magyar névtáblát Komáromban vagy Gö- mörpéterfalán, hiszen az ottani lakosság ettől aligha fog elfelejteni szlovákul. Európa számos országában ma már jó bevált kisebbségi szokásjog működik, ezt egyszerűen tudomásul kell venni, elvégre nem Európa fog Szlovákiához alkalmazkodni, hanem nyilván fordítva.- Igen ám, de amíg ez az alkalmazkodási folyamat tad, a szlovák közvélemény azt is nehezményezi, ha az itteni magyar kisebbségi mozgalmak Budapesten, vagy éppenséggel Strassbourgban keresnek támogatást. ..- Bárkinek jogában áll az Európai Közösségek bármelyik szervéhez fordulni, kiváltképp ha parlamenti képviselő az illető. Ezen nemigen van mit vitatni. Mint ahogy azon sem, vajon joguk van-e a szlovákiai magyar mozgalmaknak, hogy közvetlen kapcsolataik legyenek a magyarországi pártokkal és mozgalmakkal. A bökkenő pusztán az, hogy ez a kapcsolattartás a korrektség szintjén marad-e, vagy netán az intimitásokig is eljut?! Ez utóbbi nemcsak a magánéletben rejt bizonyos veszedelmeket...-Ön miként látja: árnyékot vet a jövő? Vagy inkább a regionális kollektív tudat szelleme fog érvényesülni?-A jelenlegi gondok, a feleselge- tés ellenére optimista vagyok. Én bízom a szlovák-magyar kiegyezésben, még ha ez nem is holnap fog valósággá válni. Az a politikai garnitúra, amelyik majd ennek fontosságát, mondhatnám elkerülhetetlenségét mind Szlovákiában, mind Magyarországon tudatosítani fogja magában, történelmi tettre határozza el magát. És ez a kiegyezés - amelynek megvalósulását én egyébként hat-nyolc éven belül várom - az egész közép-kelet-európai régió nyugalmának, gazdasági fellendülésének meghatározó fontosságú pillére lehet.- Chmel úr, amikor elhagyta a budapesti állomáshelyét, a búcsúvacsorán a pápai nuncius őszinte sajnálatát fejezte ki, hogy önt visszahívták, a diplomáciai testület többi tagja pedig elismerőleg megtapsolta Csehszlovákia utolsó és Szlovákia első budapesti nagykövetét. Mit érzett ebben a ritka pillanatban?- Megkönnyebbülést. Már ősz óta világos volt előttem, hogy a jelenlegi szlovák kormányzattal nem tudok együttműködni.- Köszönöm az interjút. Miklósi Péter Fotó: Prikler László
