Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-04-11 / 14. szám
Qilasärnap 93 IV 11. Fakuló húsvétok Be szerettem valaha a húsvé- tokat! Vagy két héttel húsvét előtt édesanyám beáztatott néhány marék árpát vagy lencsét, és azt mondta: „Gyerekek, fészket kell csinálnunk, különben a nyuszi elkerüli a házunkat, nem hoz nektek ajándékot.“ Hol egyikünk, hol másikunk leste, dagad-e már a szem. Amikor megduzzadt, elővettük a nagy, alacsony karimájú cseréptálat, földet tettünk bele, rászórtuk az ültetni- valót, aztán elboronáltuk kis kezünkkel. „Kertecskénket“ lo- csolgattuk és vártuk, mikor kezd nőni a füvecske. Közben elkezdődött a nagytakarítás, befejeztével a sütés. A munkából nekünk is ki kellett vennünk a részünket, mert különben „nem jön a nyuszi“. Szóval, a nyuszi volt a várakozás idejére a „nagy bubus“, de a várva várt vendég is. Édesapám jóvoltából minden napra jutott néhány nyuszi-mese: hogyan kukucskál be a házakba és keresi a legjobb gyerekeket; hogyan készíti a sok finom cukorkát; hogyan varija a fiúknak az ingeket és a lányoknak a szoknyácskákat; hogyan cipeli a postára a sok levelezőlapot. Szüleim ugyanis azt vallották, hogy a gyerekeket foglalkoztatni kell, és serkenteni a fantáziájukat. Hát ebben aztán igazán mesterek voltak! Mire elérkezett húsvét napja, izgalmunk a tetőfokára hágott. Vasárnap kora reggel futottunk a fészekhez és ujjongtunk, hogy már itt járt a nyuszi, belerakta a fűbe a sok színes cukorkát, a piros tojást, öcsémnek a locsoláshoz szükséges szagosvizet, a székünkre tette az új ruhát és természetesen a könyvet, füzetet és színes ceruzákat, mert az egyetlen ünnepélyes alkalomkor sem maradhatott el — a betű fontosabb volt házunkban, mint a kenyér, a rajz pedig a kifejezőkészséget volt hivatott fejleszteni. Anyám és apám önfeledten figyelték örömünket, erősítették bennünk a hitet, hogy a nyuszi azért hozott annyi mindent, mert jók, szófogadók, szorgalmasak voltunk. Aztán felöltöttük az új ruhát, anyánk a fehér damasztabroszba betette a foszlós, mazsolás kalácsot, kezembe nyomta a barkát és mi, gyerekek, szüléink előtt haladva elindultunk a templomba. Sok ember volt ott és mindenki kellemes ünnepeket kívánt a másiknak, a férfiak sűrűn emelgették kalapjukat, az asszonyok mosolyogtak és csevegtek, mi meg hancúroztunk, de csak mértékkel, nehogy bepiszkítsuk új ruhánkat. A délután sétával, látogatással telt, aztán este leültünk a fehér asztalhoz, sonkát, tojást és kalácsot ettünk. De az igazi a húsvéthétfő volt. Korán kellett kelni, mert jöttek a locsolkodók - hozzánk sokan. Volt egy tizenhatszemélyes asztalunk és azon sok finomság: sonka, tojás, sajt, torma, retek és zöldhagyma, tizen- kétféle aprósütemény, a finom kalács és a puncstorta - mert az nem maradhatott el. Az asztal két szélén fonott kosárban a krepp-papírral festett tojások, az asztal közepén a tavaszi virágcsokor. Minden idejében a helyén állt, a tányérkák és a poharak is, nehogy aztán le» gyünk kénytelenek futkározni, amikor a vendégekkel kell foglalkozni. Mivel apám tanár volt, minden diákja szinte kötelezőnek érezte, hogy meglocsolja „kedves feleségét és aranyos kislányát“. Én meg büszke voltam, hogy nekem mindig sok locsolóm volt. Hozzánk csak szagos vízzel jártak, de a szomszédék nagylányához vödrökkel és kannákkal - daloló, vidám legények, nem illedelmes gimnazisták. Háziurunk udvarán volt egy gémeskút is, bár nem használták, mert évekkel korábban leverték a pumpás-kutat. Viszont húsvét- kor a gémeskútnak a legények igencsak nagy hasznát vették. Ketten Markát markolták a többiek meg teli kannákkal öntözték — a lány visongott, a fiúk nevettek, a kicsődülő gyerekek kerepeltek, a cigányok meg szakadatlan húzták. Mulatság és látvány volt ez a javából, Marka meg váltogatta a ruháit, mert a legények csak jöttek, jöttek és ö mindig csuromvizes lett. Estére belázasodott, hajnalban már nem tudott magáról, harmadnap temették. Tüdőgyulladás vitte el... Aztán már a húsvétok sem voltak olyanok, mint azelőtt. Felcseperedtünk és többé nem hittünk a nyuszi-mesékben, bár szokásainkat megtartottuk. A nagyasztalt is el kellett adnunk, mert a háziúr házát államosították és bennünket kiköltöztettek egy szűkös kétszobás lakásba. És más lett a kor — bár ezt csak jóval később értettem meg —, a húsvétot felváltotta az úgynevezett tavaszi ünnep. Kalács és barkaszentelés nélkül. Mára visszatért a húsvét. De hova lett fénye és öröme, az emberek jó kedélye, barátkozó kedve? És ma már a sonka íze sem olyan, mint régen, azért sem, mert akkoriban egy évben csak egyszer került az asztalunkra, most meg, az egyre nagyobb elszegényedés ellenére, sokkal gyakrabban. És ma melyik asz- szony pepecselne egy kaláccsal fél napot, ki sütne tizenkétfélét? És a gyerekek is bármikor kapnak új ruhát, cukorkát, déligyümölcsöt. De talán nem is ez az oka annak, hogy a húsvétok egyre fakóbbak. Inkább az, hogy a szürke panelházakba gyömöszölve a szomszédokat is alig ismerjük, hogy emberkerülók lettünk, hogy inkább anyagi javainkat gyarapítjuk, kevés időt szentelünk lelkűnknek, és szeretni is már alig tudunk valakit, a vendég meg kimondottan teherré lett. A városban élők az ünnepek előtt csomagolnak és ha tehetik,, néhány napra elmennek üdülni, ha nem tehetik, akkor nem csomagolnak, otthon maradnak és tévéznek, videóznak. Ha mégis becsenget hozzájuk valaki, ajtót sem nyitnak - őket ne zavarja senki. A falusiak szívélyesebbek, jobban őrzik a hagyományokat, de délutánra már ők is bezárkóznak, mert egyre több a részeg, a kellemetlenkedő. Csak a gyerekeket sajnálom ... Elvették tőlük a meséket, a lázas izgalmakat, a tojásgyűjtés örömét (mert ma már inkább pénzt és csokit nyomnak a kis locsolók kezébe). A lányoktól pedig a tetszem akarást, a kínálás készségét és a kedves mosolyt. Ma az emberek többsége realitásra neveli a gyerekeit. Ezt saját példám is bizonyítja. A minap unokámnak apám nyuszimeséit mondtam, tágra nyílt szemmel hallgatta, kérdezősködött, nyomban indult salátát főzni a tapsifülesnek, amikor az apja a kanapén heverve kitekintett az újság mögül és rászólt a gyerekre: „Csak nem hiszed el nagyanyád hülyeségeit?“ A gyerek zavarba jött, én megdermedtem. „De ha főzünk egy kis salátát, talán...“ — próbáltam enyhíteni a jelenet élét. Ám a vöm „helyre rakta“ a dolgokat: „Akár főztök, akár nem, a nyuszi nem jön, majd én veszek neked csoki-nyuszit...“ Sími szerettem volna és Tamáska is elszomorodott. Hogy felvidítsam, kicsaltam a konyhába és festettünk néhány tojást, kiscsirkéket és kiskacsákat rajzoltunk. Aztán az unokám kinyitotta a hűtőszekrényt és könyörögve kért: „Nagyi, főzzük meg azt a salátát, hátha mégis eljön a nyuszi...“ Annyira szeretném, ha gyermekeink, unokáink világába visszatérnének a nyuszik. Ozorai Katalin- Szóljunk valami vidámabbról is - mondta a minap egy köpcös ember a vonaton, amikor Komárom felé utaztam.- Hát igen, úgyis túl sok az ecet az életünkben - hagyta rá a társa, s nyomban elmondott egy históriát, amit most színezetlenül papírra vetek.- Történt még a háború után - mondta a köpcös ember izgága kis társa -, hogy miután a háborúban gyermekfejjel kitanultam a fegyverforgatás, gránátvetés, -robbantás, puska- és pisztolykezelés minden fortélyát, s más barátaimmal ellentétben még csak a balkezem kisujját se tépte le egy katonáktól elcsent gránát, s hogy a bejött oroszok révén végképp ránk köszöntött az örök béke, felfigyeltem a katonaélet más szépségeire is. Engem és barátaimat abban az időben szinte teljesen elbűvölt, hogy az orosz katonák úgy vedelik a pálinkát, mint más halandók a közönséges vizet, és ha meg is bolondulnak, sóha részegen az asztal alá nem hullanak. Mint afféle sihe- der legény, érdeklődni kezdtem a titkos tudományuk iránt, és mivel a népek sok hasznosat tanulnak egymástól, a részegségmentes ivászat sokféle titkát fedeztem fel. Észrevettem, hogy ők minden nagyobb hör- pintés után harapnak valamit. Ha mást nem, savanyú uborkát, száraz kenyérhéjat kezdtek rágcsálni, vagy ezüstösen csillogó savanyúhalat engedtek le a torkukon. Mindezt én is végigpróbáltam, de mindhiába, a lavorovi- ca rögtön a fejembe csapott. Nem lettem okosabb, s a titok megfejtéséhez se jutottam közelebb. Ekkor történt, hogy nálunk magyar iskolák nem lévén, Pestre mentem tanulni, s ott akadt egy hévízgyörki barátom, akinek az égvilágon mindent elhittem. Húsvét kö- zeledtén, készülődve a hétfői locsolkodás gyötrelmeire, véle is megbeszéltem az oroszok nagy tudományát, ö volt aztán az, aki a titokról végképp lerántotta a leplet.- Ha elindulsz 1.locsolni - mondta -, mindig' legyen a kezed ügyében egy galacsin- ná összegyúrt jófajta élesztős kenyérdarabka, s azt hörpintés után azonnal tartsd az orrod alá, szívd magadba az illatát. Az élesztős illat azonnal feloldja a felhörpintett pálinkát, és bonyolult vegyi folyamat útján közönséges vízzé változtatja. Ha így teszel, nyugodtan vedelhetsz, sose rúgsz be! Jött tehát húsvéthétfő, jött a locsolás, s én nyomban ki is próbáltam a Pesten szerzett tudományomat. És nem is csalódtam. Máig emlegetem az 1946-os húsvéthétfőt, mert Galileit követően ekkor fedeztem fel én is, hogy a Föld valóban forog, mégpedig olyan sebesen, hogy nem lehet rajta talpon maradni. Sőt, fekve is igen-igen kell kapaszkodni, hogy le ne csússzunk róla, s bele ne zuhanjunk a feneketlen világűrbe.- Ezt a felfedezésemet pedig akként tettem, hogy a nagy locsolkodás és kenyérszagolga- tás során úgy berúgtam, hogy a Föld először inogni kezdett a talpam alatt, aztán hazaérve úgy megperdült a tengelye körül, mint a körhinta, és én hiába kapaszkodtam a napsütötte szalmakazal tövében a fekvőhelyül választott szalmakupacba, a Föld oly veszettül pörgött alattam, hogy a kupacról minduntalan lecsúsztam. Hát ilyen volt az én nagy felfedezésem és első előrehaladásom az emberi tudományokban. Azt pedig már elmondani sem merem, hogy a nagy Földforgatásban, Földpörgetésben a lányoktól kapott sok szép hímestojás mind összetört a zsebemben. Szőke József Húsvét közeledtével bementem az illatszerboltba. Megálltam a parfümöspult előtt, csodáltam a formás üvegeket, a magasabbnál magasabb árakat. Eszembe jutott gyerekkorom. A háborús években nemigen válogathattunk a illatszerekben, locsolóvizekben. Apám azonban egyszer nagy meglepetéssel tért haza; táskájából valódi „COLOGNE“ feliratú üveget varázsolt elő, mondván, osszuk szét a szagos vizet, igazságosan, hat felé. Ugyanis nővérem is igényt tartott néhány csepp eredeti kölnire. Igen ám, de mibe és hogyan töltsük át? Nem találtunk öt egyforma üveget, a parányi lyukon itt-ott csurrant-cseppent valami, az is mellé, a drága víz fele elpocsékolódott. Jobbnak láttuk, ha az egészet, úgy ahogy van, nővérünknek ajándékozzuk, s mi férfiasán lemondunk jussunkról. A nagy kudarc után úgy határoztunk, mosdószappanból készítünk szagos vizet. Az üveget jó előre beszereztük, gézzel bekötöttük a száját, takarékosan csöpög- tettük a szerintünk illatos „kölnit“. Nem ez volt az egyetlen ötletünk szagos víz gyártására. Nagypénteken vagy nagyszombaton kirajzottuk a napos domboldalra, ibolyát és jácintot szedni. Otthon lecsipkedtük a szirmokat, leforráztuk, lefedtük az edényt, nehogy az illat elillanjon. így áztattuk a virágokat órákon át, azt remélve, a világ legillatpsabb kölnijét készítjük. Amikor a locsolóvíz kihűlt, leszűrtük a sem ibolyára, sem jácintra nem emlékeztető, szürkészöld folyadékot, boldogan teletöltöttük üvegeinket, ’és győze- lemittasan vonultunk a lányos házakhoz. Persze, annak reményében, hogy ilyen szagos vízért aztán igazán megérdemeljük a legszebb hímes tojásokat, netán néhány fillérrel is megajándékoznak. Ki gondolt arra, hogy bár a „szagos“ víz „illata“ elillan, a házi gyártmány eltüntethetetlen foltokat hagy a leányok ünneplő blúzán. Mondta is keresztanyám egy alkalommal: — Édes fiam, szép-szép, hogy eljöttetek meglocsolni a lányaimat, de a főzet helyett inkább egy csokor ibolyát hoztatok volna. Pelrik József
