Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-04-11 / 14. szám
__________________________ ■ ■ ■■■■■■■'................................-....................................— ---------------------------------------------—J.--------------------------------A szlovák nyelvterület nyugati részén a húsvéti locsolkodást helyettesíti, vagy kiegészíti a korbácsolás Paláston készült jellegzetes himestojások vallási magyarázat. Már a középkortól (1160-tól) vannak arra vonatkozóan adataink, miszerint korabeli egyházi rendelkezések értelmében a húsvéti szent áldozás időszakában még a házastársaknak is önmegtartóztatást kell gyakorolniuk a házaséletben. S hogy erre egymást kölcsönösen figyelmeztessék, a húsvét utáni második napon az asszonyok a férjüket, míg a harmadikon pedig a férfiak feleségüket vesszőzik meg. 1 „Piros tojás, hímes tojás...“ Láthattuk, hogy a húsvéti szokások körében, a locsolkodás és a korbácsolás során egyaránt fontos szerepet kapott a pirosra festett vagy festékkel, karcolással, illetve egyéb módszerekkel szépen díszített hímes tojás. Nos, ez érthető, hiszen a tojás mint az életnek az egész világon ismert jelképe (amit a piros szín csak fokozott!) az újjászülető természet ünnepén fontos termékenységvarázsló kellékként szerepel. A tojásnak erről a funkciójáról szinte a világ minden tájáról, igen régi időktől kezdve lehetne a művelődéstörténeti adatok tömkelegét elősorolni. Legyen elég itt a Kárpátmedence különböző vidékein avar és honfoglaláskori magyar sírokból előkerült festett tojáshéjmaradékokra utalni, amelyek e képzet kétségtelen ősiségét bizonyítják. S hogy a kereszténység ezt az ősi élet-jelképet is igyekezett befogadni magába, ékesen bizonyítja az a medvei adat, miszerint a „piros tojás az életet, Jézus vérét“ jelképezi... E rövid eszmefuttatásban azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az olyan egyértelműen vallási, egyházi indíttatásúnak tartott ünnepeink, mint a húsvét, milyen sok ősi elemet őriznek. A több évezredes múltra visszatekintő, sok-sok szálból szövődő ünnepeink valódi értelmét csak akkor tudjuk, ha legalább hozzávetőlegesen ismerjük összetevőik eredetét. Liszka József (Bíró Béla felvétele) Húsvéti öntözőversek Én kis kertészlegény vagyok, Virágokat locsolgatok. A múltkor, hogy erre jártam, Egy rózsafát láttam. El akart hervadni. Szabad megöntözni? x E háznak van rózsabokra, Megöntözném, hogy virulna. A Ids kertész fáradsága, Egy pár tojás a váltsága. x Ajtó mellett állok, Piros tojást várok, Ha nem adnak tojáskát, Ülü vigye tyúkocskát. x Zöld erdőben jártam, Kék ibolyát láttam. El akart hervadni, Szabad megöntözni? x Én kicsike vagyok, Sokat nem órálok, Egy pár tojást várok. Ha nem adnak tojáskát, Elviszem a leánykát. * Ajtó mellett állok, Piros tojást várok Ha nem adnak tojáskát, Ellopom a leánykát Ülü vigye tyúkocskát. x Én kicsike vagyok, A fogaim nagyok, Adjanak egy kis kalácsot, Hogy harapjak nagyot, x Én kicsike vagyok, Sokat nem órálok. Piros tojást várok, S avval tovább állok. (Háromszéki magyar népköltészet) (Húsvéti szokások a Kisalföld északi felén) A keresztény egyházi ünnepek egyik legjelentősebbike, a karácsonyi mellett, a húsvéti ünnepkör. A farsang utolsó vasárnapja előtti vasárnappal kezdődik és a pünkösd utáni szombattal ér véget. E meglehetősen hosszú időszak rengeteg ősi eredetű, tavaszváró és -köszöntő, termékenységvarázsló hiedelmet, rítust őrzött meg szinte napjainkig, a kereszténységnek megfelelő módon „átkeresztelve“. Az alábbiakban ezen ünnepkör „legprofánabb“ emlékeiből mutatok be néhányat, zömében kisalföldi példákra hivatkozva. A húsvéthétfői és az azt követő keddi öntözködés, korbácsolás szokása nem épült be ugyan a hivatalos egyházi liturgiába, ám - amint azt látni fogjuk - legalább részbeni „átkeresztelésükről“ igyekeztek gondoskodni. „Vízbevető hétfő“ A húsvétföi öntözködés, locsolkodás napjainkra alaposan megszelídült szokása régi termékenységvarázsló rítusokban, a víz tisztító erejébe vetett hitben gyökerezik. Ehhez a kereszténység előtti időkbe visz- szanyúló szokáscselekményekhez később hagyományok is kapcsolódtak, ugyanis korábban főleg húsvét táján végezték a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelést. Ezt az ősi keresztény szokást is megtartotta népünk a legutóbbi időkig, bizonyítja ezt az ünnep egyes vidékeken használatos „vízbe- vetó hétfő“, „vízbevetéló hétfő“ vagy „öntöző hétfő“ megnevezése is. Később természetesen - éppen úgy, mint a pogány kori termékenységvarázsló hiedelmek - ez a szokás is kikopott a nép emlékezetéből, s hogy valamilyen egyházi, vallási magyarázatot fűzzön hozzá, utólag különféle eredetmagyarázó mondákkal próbálták megvilágítani e szokás eredetét. Marczell Béla kutatásaiból tudjuk, hogy a csilizközi medveiek szerint „öntözni azért jártak, mert a szent asszonyok is kenetet és olajat vittek a halott Jézus sírjához, hogy megkenjék a testét. Ót azonban már nem találták ott, ezért a szent kenetet és olajat hazavitték és a háziakra és a rokonokra öntötték. Ennek emléke a húsvéthétfői locsolkodás is.“ A csilizradványiak viszont ekként mesélik a szokás eredetét: „Jeruzsálemben Pilátus háza előtt volt a piac. A kofák és a vevők korán hajnalban már hangosan tárgyalták, hogy Jézus föltámadt. Egyesek elhitték a hírt, mások nem, s ebből veszekedés támadt. A csetepaté miatt Pilátus nem tudott aludni, s vízzel öntötte le a veszekedő népséget, hogy hallgassanak el. Ennek emléke a húsvéti locsolkodás.“ E rendkívül összetett eredetű szokást századunk első felében még Kisalföld-szerte hagyományos módon gyakorolták. A legények sorra látogatták a lányos házakat, ahol az eladó lányokat a kúthoz vonszolva, alaposan - vödörszámra öntve rájuk a vizet - meglocsolták. Csak később „szelídült“ meg a szokás annyira, hogy a házba beköszönő legények egy köszöntő-kérő vers elmondása után locsolhatták meg az asszonynépet. Kö- bölkúton a legutóbbi időkig az alábbi versikével kopogtattak be a legénykék a lányos házakhoz: Zöld erdőben jártam, , kék ibolyát láttam. El akart hervadni, szabad-e locsolni? Cserébe piros tojást, hímes tojást kaptak ajándékba. Az Ipoly menti Paláston és környékén a hímes tojást viszont nem azonnal kapta a locsoló, hanem ugyanaznap délutánján a lányok személyesen vitték házhoz a saját kezűleg készített, szépen díszített hímes tojásokat. „Supralló kedd“ A szlovák nyelvterület nyugati részén, valamint Morva- és Csehországban, az ausztriai Morvamezön, Sziléziában és Lengyelország egy részén a húsvéti locsolkodást helyettesíti vagy részben kiegészíti a korbácsolás. Ez a szokás a Zobor-vidéki és mátyusföldi magyarok, valamint a 18. században a Dunántúlra települt szlovákok körében is ismert. Lényege, hogy a 8-9 szál fűzfavesszőből fonott korbács (siba, supra, suhodó) segítségével a legények végigcsapkodják a lányokat, illetve másutt a húsvéthétfői locsolkodást úgy viszonozzák a leányok, hogy kedden csapkodják végig a férfinépet. Ezért ezt a napot „supralló kedd“-nek (Zsitvabesenyö) vagy „suhodó kedd“-nek (Zo- bor-vidék) is nevezik. Itt, a locsolkodás szokásához hasonlóan szintén több kultúr- elem keveredéséről van szó. A megvesszözés önmagában igen régi, a kereszténység előtti termékenységvarázsló rítus és több népszokásunkban szinte a legutóbbi időkig fönnmaradt (pl. a pásztorok karácsonyi megvesszözése vagy az aprószentek napi korbácsolás stb ). Ehhez - amint az Lukács László kutatásaiból kiderül - szintén kapcsolódik egy, vélhetően ugyancsak utólagos egyházi
