Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-04-04 / 13. szám

KD akkoriban úgy gondolta, hogy fo­lyamatos moziban él, és az emberi tünemények, most például az oroszok, a diá­kok, ezek a szuszogó, horkoló figurák csak bejönnek és kimen­nek, ő meg a járó-kelő moziné­ző, azért néz, hogy a dolgok meg legyenek nézve, és legyen vala­ki, aki emlékezik a dolgokra, amelyek csak utólag nyernek ér­telmet. Éjjel még az történt, hogy va­laki fegyvertisztogatás közben elsütötte a pisztolyát, és noha a helyiség tele volt, ettek-ittak- énekeltek, senki sem sérült meg. KD egy padra dőlve alszik, néhány órát, és nem mentes a kérdéstől, hogy mi az ördögöt csinál itt. A humanisták géppisz­tollyal? — jegyezte meg Béládi tanár úr, aki a népi irodalmat tanította, KD pedig Pap Károly­ról írt hozzá szakdolgozatot. A népiek nem voltak itt, a vidéki fiúk nem voltak itt, talán néhány bányász. Az egyik bányász a forradalom alatt felkelőcsopor­tot szervezett és harcolt, a másik bányász, a pajtása, aki egy sze­mináriumba járt vele, a politikai rendőrség tisztje lett. Többen a marxizmus-leninizmus tan­szék munkásszármazású tanár­segédei. És persze volt néhány zsidó fiú, költők, esszéisták, lel­kesülő szkeptikusok. Szóval a radikálisabb hajlamúak. Az évfolyam nagyobb része úgy gondolta, hogy itt az esemé­nyek már olyanok, hogy a leg­okosabb kimaradni belőlük, ahogy az utcán sem szükséges beleavatkozni mások verekedé­sébe. Tény, hogy KD beleavat­kozott. Nagy kör állt körül a Vá­ci utcában vasárnap kora dél­után egy verekedő csoportot, ketten vertek egy harmadikat: leütötték, felállt, leütötték, fel­állt. KD odament, a barátja ím- mel-ámmal követte. Most eset­leg verekedni kell? Lehet, ép­penséggel azt is lehet, de minek? Mért nem fért a bőrébe ez a KD, miért akar igazságot tenni? De íme, nem szükséges verekedni, mert KD azt mondja: „Ne bánt­sátok ezt az embert. Nem szé- gyéllitek magatokat? Ketten ver­tek egyet?“ Valami olyasmit mond, amit kisfiúkorában hallott az ember. És ahelyett, hogy jól behúztak volna egyet KD pofá­jába, valami olyan mozdulattal, hogy tulajdonképpen miért is ne?, abbahagyták a verekedést, begyűrték az ingüket a nadrág­jukba, megfésülködtek, és a Váci utca népe további látványosság után nézhetett. A szovjet beavatkozás a helyi ügyekbe unfair, tehát KD is be­avatkozik a helyi ügyekbe ugyancsak fegyveresen. Eddig ez rendben van. Ezután követ­kezik a tulajdonképpeni kérdés: kit kell lelőni? H yütt ültek diákok, volt aki már ölt, de a többség még nem. Reggelre ki­alakult a tanácskozás arról a kér­désről, hogy ők most így össze­gyűlt egyetemi hallgatók, össze­verődvén különböző egyete­mekről, mert jöttek a barátok és a barátnők is, ők most így fegyveresen ki ellen harcolja­nak? Védjük meg az egyetemet? Ostromolják csak meg, lőjék szét, lőjünk vissza az utolsó töl­tényig, utolsó csepp vérünkig, hátráljunk szobáról szobára, hagyjuk, hogy az épületet a tankágyúk és a Gellért-hegy tetején felállított aknavetők szétlőjék, és a falomladékok kö­zött pusztuljunk mindannyian. Hogy az utókor ellenforradal­mároknak vagy hősi halottnak nyilvánít, ez már az utókor dolga. Volt egy ilyen javaslat is. Egy makacs fiú mondta ezt, sze- gényparasztcsaládból szárma­zott, az arca is csupa makacs dudor. Vessük meg itt a lábun­kat, és legyünk az ellenállás szi­gete. Más hasonló szigetekkel fenn tudjuk tartani az ellenállás tüzét, amíg a világbotránkozás tárgyalásra nem fogja késztetni az oroszokat, hogy a magyarok semleges szuverenitását fokoza­tosan ismerjék el. Kellett kitalálni egy „amíg“- ot. Mert csakugyan, meddig kell ellenállni? Az utolsó töltényig? Az utolsó csepp vérünkig? A bölcsészek úgy gondolták, hogy a szovjet sorkatonák nem bűnösek. Az elmúlt napokban jó beszélgetéseik voltak szovjet ka­Meg kell csinálni az ország látha­tatlan önkormányzatát. Fiatalos idea volt, és nem volt egészen világos, hogyan kapcso­lódna össze az önkormányzat szelleme a terror szellemével. Volt, aki helyeselte, amit KD mondott, az érettebbek csóvál­ták a fejüket, a legidősebb pedig azt tanácsolta KD-nak, vegyen magához egy pisztolyt, menjen ki az utcára, nézzen körül, lássa meg, hogy mi van a városban, és ha úgy találja, hogy valami kar- hatalmist le kéne lőnie, lője le ügyesen, egyszóval kísérletez­zen, megy-e neki a terror, és tétjén vissza még sötétedés előtt, hogy a többieknek beszámolhas­son a tapasztalatairól. Koarád György* langyos kenyeret vihet haza, az kisebb hadisikertől mámoros. KD találkozott az ezüstfejű lesz­bikus Johannával, egykori fran­ciatanárnőjével, hova megy? Van egy béna tanítványa, akinek nagyon fontosak a franciaórák, a Verlaine-versek. „Les sanglots longues des violons de l’autonne blessent mon coeur d’une lon- geur monotone.“ Volt egy kis bocsánatkérő dac is Verlaine föl­említésében, mert KD arra erő­szakolta Johannát, hogy Mi- cheaux-verseket olvassanak és Kassákot fordítsanak franciára. „De hiszen lőnek!“ mondta KD. Az ember végezze a dolgát, va­lamikor csak meg kell halni, mondta Johanna. Találkozott Fabiola szomszéddal, akinek te­le volt a hátizsákja: „Hol járt, Fabiola szomszéd?“ A Jereván lokálban járt, és betett néhány (Novellarészlet) fonákkal. KD is együtt evett ve­lük egy tábori konyhánál, ahová ők, nemzetőrök is odateleped­hettek, ha oldalt leteszik a fegyvereiket. Ettek, beszélget­tek, az orosz fiúk ugyanazt mondták, mint a magyar rendő­rök, hogy ők ebből szeretnének kimaradni, hazakívánkoznak a mamához, vagy már a felesé­gükhöz, de sajnos nem lehet. A parancs az parancs, testvér, megszakad a szívem, testvér, de bele kényszerülök durrantani egyet, testvér, a lakóházadba. A nemzetőrök megköszönték a húsos káposztalevest, fölvet­ték a fegyverüket, és mentek a dolgukra. Ki-ki magára maradt a hajnali ködben a kétségeivel. Most is erősen ködös volt az idő, de hirtelen felszakadozott, és éles napfény esett az ablakokra. KD is előhozakodott a maga ja­vaslatával. Nem sok esélyt lát arra, hogy néhány napnál to­vább tartani tudják magukat, a Corvin-köz még tartja magát, az újpesti laktanya még tartja magát, még vannak fészkek, de ennek napok alatt vége lesz. Fel kell készülni a hálózatsze­rű földalatti mozgalomra, amelynek egyelőre az a dolga, hogy lehetetlenné tegye egy kol- laboráns kormányzat fölállítá­sát. A közvetítőket kell eltün­tetni. KD belelendült stratégiai el­gondolásának igazolásába. A szovjet katonák teszik a dol­gukat, ezzel szemben az együtt­működő magyarok árulók. Ter­rort kell alkalmazni velük szem­ben. Vaktában le kell lőni a kar­hatalom embereit. Merénylete­ket kell szervezni a Kádár-kor­mány ellen, hogy elrémüljenek a bizonytalankodók, s ne legyen kedvük beállni. El kell szigetelni a megszállókat, hideg gyűrűt kell vonni köréjük, látható le­gyen, hogy egyedül vannak. És meg kell szervezni a földalatti kormányzatot, amelyet az em­berek elfogadnak és követnek, amely ott folytatja, ahol novem­ber harmadikén abbamaradt, hogy az élet mehessen a maga rendjén, hogy legyen mit enni. Kilép az egyetem Pesti Barna­bás utcai kapuján egy sötétkék kabátos, hosszú hajú alak, és sétára indul a városban. Vigyázz magadra, mondja a géppiszto- lyos kapuőr és kiengedi az utcá­ra: „Most nem lőnek, arra menj“. Pisztoly, rugóskés, alma, töltőtoll, notesz, a zsebére csap, ami kell, megvan. Most tapadj a falhoz, nyomulj bele a Piros Elefánt vendéglő koszossárga vakolatába. Fizetés és ösztöndíj­osztás után professzor és diák, mindenki az Elefántba ment, re- keszes porcelántálakon sokféle húsból dőzsölhettek. KD nemrég a vágóhídon járt, azóta nem eszik húst, és kezdi érezni a töb­biek, a húsevők szagát. E gy tankgéppuska-sorozat elől behúzzák a vendég­lőbe. „Látom, hogy pisz­toly van a zsebében, mondja a pincér, úgy fogja. Lazítson.“ „Vilma vagyok,“ mondja a sza­kácsnő, „Megismer, ugye?“ és egy szelet sültet tesz egy szelet kenyérre. „Mi járatban?“ kérde­zi Dezső, a pincér. „Jövök az egyetemről, megyek haza, úton hazafelé körülnézek a város­ban.“ „Már nem kell lőni - mondja Dezső. — Többen van­nak.“ Ok csak bejöttek vigyázni a Piros Elefántra, közben egy kicsit tízóraiztak. „Mi vagyunk többen,“ mondja KD. „Innen, kérem, ne tessék lövöldözni“, mondja Dezső. „Eszem ágában sincs lövöldözni,“ mondja a diák. „Fiam, egy édesanyát nem lehet becsapni,“ mondja Vilma. Még tegye el a zsebébe ezt a vajas kenyeret, és ha vala­miért a zsebébe nyúl, hát ezért nyúljon.“ Ahogy behúzták, úgy nyomták ki. Emberek mászkálnak a tan­kok körül, a tankosok cigaret­táznak. A pékműhelyek-dolgoz­nak, a boltban ígérik, hogy lesz kenyér. Hosszú sor ácsorog a bolt előtt, néha egy géppuska­sorozat, mindenki a falhoz lapul, de szerencsére nem ebben, ha­nem a szomszéd utcában lőttek. Teherautón megjön a. kenyér, a sofőr elismerő pillantásokat kap; aki egy egész vekni még palack jó italt a hátizsákjába. A Rákóczi úton már megy a fosztogatás, az oroszok kinyi­tották az üzletet, s az aljanép megy utánuk. Ahol rabolni le­het, mindig akad rabló. Ez vilá­gos, ami különösebb, hogy a for­radalom alatt az aljanép sem rabolt, továbbá, hogy Fabiola úr tisztes alkalmazott egy kereske­delmi vállalatnál, s íme, nem röstelli a Jereván nevű bárból a rumot és a konyakot felpakol­ni, talán éppen hazafias érzüle­tére hallgatva, így büntetve meg tagköztársaságának fővárosán át a Szovjetuniót. Ebből a konyak­ból minden kortyocska egy kis büntetés lesz. Ezt a képet KD látta már egyszer, tizenkét éves korában, negyvenötben, a Pozsonyi úton, ahol egy drogériát az ukrán ka­tonák feltörnek, gyakorlott moz­dulattal mennek a literes kölni­vizes üvegekhez, amelyből az illatszerész kimérve kisebb ada­gokat árusít, és beteszik azonnal a hátizsákjukba. Ők pontosan tudták, hogy mi kell nekik, leg­inkább a Chat Noir kellett nekik, ivásra az volt a legmegfelelőbb, egymás vállára támasztva a kar­jukat méregzöld illatokat böfög­tek. A helyi lakosság meg csak vitte, amit talált. A város azon a kora novem­beri őszön, 1956-ban a páncélo­sok körül megelevenedni lát­szott. Állt az általános sztrájk, de a gyerekeknek kellett a ke­nyér meg a tej. Megvolt az egész napos szabadidő, otthon maradt a sok ember, lementek az utcára, őgyelegtek. Köztük a karhatalmi személyek kékesszürke vattaka­bátban. Ugyanazok a sarkok és ugyanazok az arcok. Ezekben az utcákban senki sem lőtt. A tan­kokat ki kellett kerülni, a kato­nákkal nem nagyon beszéltek, az emberek már nem hitték, hogy rá lehet beszélni ezeket az újonnan érkező csapatokat a tá­vozásra. Útakadálynak tekintet­ték a páncélosokat. Volt még valami harc a Józsefvárosban, Újpesten, de a magyar kormány nem szervezett semmit, lelépett. És most itt vagyunk mi, a dön­tés súlyával, mert nincsen maga­sabb instancia, amely megmon­daná, hogy mit tegyünk. Sztrájkoljon-e tovább az or­szág? Meddig? Lőni valakire, ge­rillaként hátulról, orvlövészként odúból, padlásablakból? Vak el­tökéltséggel lőni? De kire? A szovjetek sokan vannak, a kollaboránsok kevesen. Lódenkabátok, viharkabátok, vannak nemesebb régi darabok is, KD egy különösen hosszú és meglehetősen szúrós, nem any- nyira melegnek, mint inkább sú­lyosnak mondható kabátot visel, amelybe kupeczseb van varrva, abban egy pisztoly. Azzal most valakit, még nem tudja kit, le kell puffantania. Ha kivitelezni tudja a politikai javaslatát, akkor igazolta is. A kupeczseb arra való, hogy abban füzet és könyv is elférjen. Novemberi szend­vics, két verseskötet között egy revolver. Előtte tépett zászló alatt megy egy szürke kabátos, szürke sapkás ember, lőnek rá, nem találják el. Por, sár, szemét, üvegcserép, ; felborult jármi var, rendetlen; Már műiden ni. Fiatal bará a lapot, hatva indulnak. Kelh toly, nem ke igazgatóra, eh felakasztani, n Beáll egy te ködik, a felesé; „Csillagom, a van még dőlj aztán megyek vissza kell j kell? Ki mond - kérdezi K krumplit főzöl haza ebédre.1 mondja KD é a telefonfüll üvege egy hir körül szertesi kel jelzi, hog volt abbahagy A kérdés íg lelőni? Ki az, tetni, ki az el! karosszékébei zött, ha az védelmet igén la egy pisztol is forradalma igazolványt H toly mellé a k va Gömöri k át. „Srácok! tolyt?“ KD a ta nem irtózó zsebébe bele( tolyt. KD mii tetett Gulicsl lent belső zse füzet elfér. KD mindig el kaja dúsa, ugyanez ein lönben vigyo Hajlott tel vigye feladat azt a tényt, a szóval, kon kit eltesz la pisztollyal, i szerűen fede ban nagy hal Gyengéd szá ninghoz, apj ott volt abba asztalfiókbar Terézia hálc angyalaitól fc ti a tekintete a középső fic érdeklődik, iránt, amelyl tartja. Egy férfi rabló jön, 1 egyik kézé másik kéz« megindul a sőbb KD sze neteket olv ban, hogy í szánt polgár ték a feleséf vízzel jött 1 Ami jelzi K tait a pisztol m; tot, fenntart get is, hogy leszúrni. Lel láljon valaki embere, áru damutatóan karhatalmisí tosabbal. Körbej árj; gyilkossá kt egész neme ha nem talál ne lőnie, aki toly és a kés a játék az ej * Hatvanadik szöntjük az ü

Next

/
Oldalképek
Tartalom