Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-14 / 10. szám
dBUJESBfl . *P ozs onyt nyugodtan nevezhetnénk a kávéházak városának. A belvárosban szinte egymást érik a különböző kisebb, nagyobb, régebbi és újabb vendéglők, bárok, presszók. Vannak köztük tegnap nyitottak éppúgy, mint akár százötven éves múltra visszatekintők, előkelőbbek és kevésbé színvonalasak, olcsóbbak és drágábbak egyaránt. Ennek ellenére igazi kávéházi életről ma már nem beszélhetünk. Nem úgy, mint valaha, a század első évtizedeiben. Az akkori kávéházak szorosan hozzátartoztak a polgárság életéhez, hétköznapjaikhoz éppúgy, mint vasárnapjaikhoz. Fiatalok és idősebbek, családosok és magányosok, írók és művészek töltötték estéiket, délutánjaikat kávéházi asztalok mellett, szórakozva és másokat szórakoztatva. Erre a világra, a húszasharmincas évek Pozsonyának kávéházi életére nosztalgiával emlékezik a nyolcvanéves dr. Krendl Ágoston is. Krendl úr régi pozsonyi család leszármazottja, édesapja anyanyei- ve német, édesanyjáé szlovák volt, ő pedig magyar nevelést kapott.- Otthon csak németül és magyarul beszéltünk. Édesapám városi tanácsos volt, nem is tudott szlovákul. Ezért, amikor Pozsonyt megszállták a csehek, Zoch Sámuel, ez a nacionalista érzelmű polgármester ráparancsolt, hogy minden reggel hatkor járjon szlovák nyelvtanfolyamra. Krendl Ágoston szülei egyetlen gyermeke volt. Édesanyja először német iskolába íratta, de később barátaik tanácsára áthelyezte a magyar evangélikus líceumba.- Remek iskola volt, remek tanárokkal. Minden nap volt például latin és görög, aminek későbbi tanulmányaim során nagy hasznát vettem. Olyan tanáraink voltak, mint dr. Hirschmann igazgató úr, dr. Pfeiffer János, a nagyhírű nyelvész, dr. Hahn Ernő és mások. Az érettségi után a pozsonyi egyetem jogi karára iratkozott be, majd átlépett a prágai Károly Egyetemre. Közben négy évig a Sorbonne hallgatója is volt. Jogi diplomáját 1935-ben kapta kézhez.- Fiatal jogászként, de már korábban diákként is gyakran megfordultam a különböző kávéházakban, borozókban. Mondhatom: kedélyes életet éltek itt a két háború között magyarok, németek, szlovákok. Mint fiatal diákok esténként a Magas útra jártunk, a német szőlősgazdák pincéibe. Összeölelkezve, énekelve mentünk egyikből a másikba, németek a magyarokkal, a szlovákokkal, dehogy volt köztünk ellenségeskedés vagy harag! Különböző nemzetiségűek voltunk, de megértettük egymást. Ilyen hangulat uralkodott a kávéházakban is. A pozsonyiak víg kedélyű, szórakozni szerető emberek voltak. Persze nem volt mindegyik kávéház egyformán kedvelt. A jobbakba előkelőbb vendégek jártak, ilyen volt például az Astoria, a Stefánia, a Deák vagy a Baross kávéház. Hasonlóan kedvelt volt az úri közönség körében a Stahl kávéház vagy éppen a Kern vendéglő. Különbséget kell tenni aztán a régi és az újabb kávéházak között is. Az előbb említettek a régebbiek közül valók voltak, az újabbak közé tartozott még akkoriban a Carlton és a Savoy, a Regina vagy a Met- ropol. Gyermekkoromban szüleimmel gyakran megfordultam a Redute kávéházban, a Vigadó épületében. Ez annyiban különbözött a többitől, hogy városi kávéház volt, a város üzemeltette és a bevétel is a városé volt. Ebbe a kávéházba jártak a magasrangú városi hivatalnokok, így édesapám révén, aki városi tanácsos volt, mi is rendszeresen eljártunk ide. Híres volt a ma is létező Stefánia. Elegáns, színvonalas kiszolgálás, úri hangulat jellemezte. Esténként Pihík Jóska, a híres kolozsvári cigányprímás muzsikált. Az előkelő német'és magyar urak, hivatalnokok éppúgy jártak ide, mint írók és költők. Különösen azután szerettem oda járni, hogy irodalmi kávéház lett. Olyan személyiségekkel találkozhattam ott, mint Emil Boleslav Lukác, Ján Smrek, Jozef Gregor-Tajovsky és felesége, Hana Gregorová. Magyar írók ugyan oda nem jártak, de én jól ismertem Szalatnai Rezsőt, Balogh Edgárt, Peéry Rezsőt is, mivel tartottam a kapcsolatot a magyar értelmiségiekkel. Az idősebb magyar urak a Polgári Kaszinóba vagy a Közgazdasági Klubba, a fiatalok a Toldy Körbe jártak. A Stefánia egészen addig a kedvenc kávéházam volt, amíg a németek be nem fészkelték oda magukat. Ez már a háború alatt történt. A tulajdonos egyébként egy igen rendes, régi pozsonyi családból származott, Hackenberger Bélának hívták, egy alkalommal még az életemet is megmentette. Szlovákiát akkor már megszállták a németek. Egy hideg téli este a Vigadóból jövet betértem a Stefániába, hogy megigyak egy forró kávét. A kabátomat betettem a ruhatárba és leültem az egyik asztalhoz. A kávéház akkor is tele volt németekkel. Egyszer csak azt veszem észre, hogy Pihík Jóska, ez a jó modorú, tapintatos úri cigány, aki máskor soha nem jött oda az asztalhoz muzsikálni felkérés nélkül, odalép és kegyetlenül vigyorog. Látom, hogy a zongora már tele van üres pezsgős üvegekkel, amiket a játékáért küldtek neki a német tisztek. És ő, aki máskor nem ivott, most berúgott. Ivott félelmében, mert cigány volt, és nem tudta, mi vár rá. Oda állt fölém részegen és rákezdte: „Minden elmúlik, minden elmúlik, a vezér és az ő pártja is...“ Bennem meghűlt a vér, hiszen mellettem ültek a németek. Azok részegek voltak, mert nem reagáltak, én meg felálltam, hogy kimegyek. De a kabátom bent volt a ruhatárban. Akkor elment mellettem a tulajdonos, Hak- kenberger, és rám se nézve odasúgta: „Menjen kabát nélkül, doktor úr, én majd gondoskodom róla.“ így menekültem meg. Pihík Jóska végül koncentrációs táborban pusztult el. A másik híres kávéház az Astoria volt a Száraz vámon. Ma már nem létezik. Ennek egy Bock nevű zsidó volt a tulajdonosa, zsidók voltak a főpincérek is. Nagyon emberségesen viselkedtek, a tanulni odajáró diákoknak sokszor nem volt elég pénzük és ezeknek néha évekig hiteleztek. Ide is szívesen jártak a pozsonyi polgárok, magyarok, németek egyaránt. Főleg este, színház után, hazafelé tartva tértek be családjukkal. Az írók közül is sokan megfordultak ott; akik délután a Stefánkában ültek, azok este az Astoriában szórakoztak. Például Tajovskyék vagy Emil Boleslav Lukác. Gyakran üldögéltünk együtt, beszélgettünk irodalomról, filozófiáról, politikáról, és persze a nőkről is. Lukác később kompromittálta magát azzal, hogy a szlovák parlamentben, ahová Tiso pártja jelöltjeként került be, megszavazta a zsidó törvényt. Ezt nem lehetett megbocsátani. Ezért aztán nem is köszöntünk neki, ha találkoztuhk az utcán. Ismert kávéház volt Pozsonyban az Erzsébet is. Egy régi pozsonyi család, a Virsticbek tulajdona volt. Szintén cigányzene szólt, de ide már az igazi úri társaság nemigen járt, inkább a középréteg, a bohémek, a fiatalok és a lumpenek. Fönt az emeleten kiadó szobák is voltak, ahova föl lehetett vinni a pincémőt, ha megfizette az ember. Ezért ennek a kávéháznak nem volt a legjobb híre. Úri fiatalembereknek, mint amilyen én is voltam, akik úri családokhoz voltak bejáratosak zsúrokra, lányoknak udvaroltak, nem volt tanácsos az Erzsébetbe járni, ha nem akarták magukat kompromittálni. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem is jártak oda... Az Erzsébettel ellentétben nagyon jó hírű és színvonalú kávéház volt a Baross kávéház, a mai Krym kávéház a Stúr utcában, az egykori Baross utcában. Baross Gáborról kapta a nevét az utca is meg a kávéház is, ő építette föl Pozsonyban a régi hidat, s átadására el is jött személyesen. Az utcát az első köztársaság idején is Baross utcának hívták. (A csehek tiszteletben tartották Pozsony hagyományait, nem nevezték át az utcákat, mint később a kommunisták.) A Baross kávéházhoz nekem egy nagyon szomorú élményem fűződik. Mikor 1938-ban Hitler elfoglalta Ausztriát, Ligetfalut is megszállta és a birodalomhoz csatolta. Szlovákok, csehek ezrei menekültek el onnan, jöttek megrakott szekerekkel, keresztül a régi hídon, végig a Baross utcán. Én a Baross kávéház ablakából láthattam ezt a szomorú képet. A Baross kávéházba egyébként szintén szívesen jártak a polgárok, mert nagyon udvarias kiszolgálás és jó konyha volt. Ugyanúgy, ahogy a Deákban, a Stefániában vagy az Astoriában. Gyönyörű és elegáns kávéház volt a Duna parton a Múzeum kávéház is, márványlépcsőkkel, perzsaszőnyegekkel, szalonzene- karral. De oda már németek és magyarok nem jártak. Ez egy tipikus cseh kávéház volt, kizárólag csehek voltak a vendégei, akik a háború után hivatalnokok, tanárok, katonatisztek lettek Pozsonyban. S ok kávéház volt régen is Pozsonyban, a legtöbbet színvonalas kiszolgálás, jó modor, udvariasság, úri hangulat jellemezte. A vendégek, akár magyarok voltak, akár németek, akár szlovákok, megértették egymást, tisztelték egymás kultúráját, nyelvét, nemzetiségét. Emiatt nézeteltérés soha nem volt köztük. Ismeretlen volt a sovinizmus. A régi pozsonyi kávéházakban mindenki egy nyelvet beszélt: a tolerancia nyelvét - mondja Krendl úr. S mi a mai viszonyokat ismerve csak sajnálkozva kérdezhetjük: vajon hová tűnt ez a nyelv a mai Pozsonyból, a mai kávéházakból, a mai pozsonyi utcákról? S visszatér-e valaha? S. Forgon Szilvia A híres Stefánia Az Erzsébet kávéház Prikler László felvételei A Baross ká véház (a mai Krym szálló) 393. III. 14. Krendl úr emlékei a régi Pozsony szórakozóhelyeiről