Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-03-14 / 10. szám

[ Vasárnap #- Képviselő úr, milyen ma a felvi­déki magyar ember közérzete?- Nagyon nehéz megmondani, hogy az emberek otthon, a család­ban hogyan érzik magukat, mi az, amitől félnek; félnek-e egyáltalán .. Hitelesebbnek tartom hát, ha inkább egy 1992 decemberében készült közvélemény-kutatásra utalok. Eszerint: a felvidéki magyarok közül sokan éreznek belső bizonytalansá­got, mert az önálló Szlovákia gazda­sági, szociális és nem utolsósorban nemzetiségi gondjaitól tartanak.- ön szerint mit kellene ellenérv­ként felhozni azon vád ellen, hogy Szlovákiában a délvidék a gyűlölkö­dés fészke lett?- Azoknak az ajkáról, akik Szlo­vákiában a ’92-es parlamenti vá­lasztások nyomán vezető tisztsé­gekbe kerültek, sajnos, mostanában eléggé gyakran elhangzanak külön­böző, nem éppen szeriőz kijelenté­sek. Többek között ez is. Az ilyen alaptalan vádaskodásokra csupán azt felelhetem, hogy jó lenne, ha az egyszerű halandók a szlovák-ma­gyar határvidéken a jövőben is azzal az egymással szembeni tisztesség­gel élnének, mint eddig. A valóság ugyanis az, hogy amíg épp a vegyes lakosságú területeken a kölcsönös toleranciáról beszélhetünk, addig a színtiszta szlovák vidékeken erős lett a magyargyűlölet. Erről szintén konkrét közvélemény-kutatási ada­tok tanúskodnak.- Egyáltalában megvalósítható nálunk az igazi rendszerváltás, ha Szlovákiában 1990 tavaszától a na­cionalizmus fölerősödését, 1992 nyarától a folyamatos balratolódást, az önállóság kikiáltása óta pedig a gazdaságban is a pártállami szó­tárhasználatra emlékeztető politi­kum felülkerekedését tapasztatjuk?- Szerintem képtelenség azt hin­ni, hogy a gyökeres rendszerváltás­hoz elegendő a két-három év. Kép­telenség, mert az igazi rendszervál­tás lényege a gondolkodási stilus megváltoztatásában rejlik, ami bi­zony hosszabb lejáratú folyamat. Sőt! Talán egy teljesen új generáció­nak kell felnőnie ahhoz, hogy a dol­gok minden tekintetben újszerű irányt vegyenek. Szlovákia helyzetét nehezíti, hogy az értelmiségnek egy fölkészülten ellenzéki rétege híján az itteni változásokat jobbára Prágá­ból importálták. Bizonyítja ezt, hogy a szlovák választópolgárok többsé­ge '92 júniusában félreszavazott, s itt azóta a visszarendeződés jelei tapasztalhatók. A szlovák értelmiség most így egy új történelmi kihívás előtt áll: mielőbb ki kell termelnie önmagából egy szimpatikusán, de­mokrata módon gondolkodó réteget. Ellenkező esetben az ígérgetők, az össze-vissza csapongó kalandorok hangja lesz a mérvadó, amiért mind idehaza, mind a világ előtt komoly árat kellene fizetni. Okulásképpen szolgálhat az a tapasztalat, hogy a ’89-es fordulat nyomán hiába ke­rültek demokratikus szemléletű em­berek a különböző fontos tisztsé­gekbe, ha nem tudták magukkal ra­gadni a szlovákiai társadalom na­gyobbik hányadát. Sajnos, ennek levét még inni fogjuk egy darabig...- Persze, ez nem is annyira a szóban forgó demokratákat, mint inkább magát a társadalmat minő­síti!- Természetesen; s ezzel rögtön a demokrácia alapjainál vagyunk. Hogy lehet-e egy, a szellemiségé­ben nem éppen a legfejlettebb tár­sadalomban gyors és mélyreható változásokat eszközölni. Szolzse- nyicinnek 1990-ben jelent meg a „Hogyan mentsük meg Oroszor­szágot?“ című könyvecskéje, amelyben egyértelműen a felvilágo­sult abszolutizmus megteremtését javasolja, mert országának szellemi nívója alkalmatlan a demokráciára. Őszintén szólva, én is hajlok arra, hogy társadalmunk egyik legalkal­masabb berendezkedése a felvilá­gosult abszolutizmus lehetne; a bök­kenő pusztán abban rejlik: abszolu­tizmus lévén vannak-e garanciák ar­ra, hogy felvilágosult marad...- E kérdés továbbgondolása nyil­ván egy adott társadalmi helyzet, s nem kevésbé politikai ízlés dolga A riporter viszont legyen ennél sok­kal konkrétabb: az MKDM-Együtté- lés koalíció, 1990-92 között, vajon miért nem keresett több érintkezési pontot az időközben ellenzékbe ke­rült, vagy még a parlamentből is kibukott demokrata erőkkel?- Látni kell, hogy a szlovákiai ma­gyarságnak négy pártja van, ame­lyek nem mindig politizálnak egymás között - enyhén szólva - az etika szabályai szerint. Az érem másik oldalát tekintve viszont azt sem árt tudatosítani, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, azaz a hajdani VPN fölült annak az 1990-ben hirde­tett áskálódásnak, hogy eleinte az Együttélés, később a Magyar Ke­reszténydemokrata Mozgalom, vé­gül pedig a kettő koalíciója a Szlo­vák Nemzeti Párt magyar megfelelő­je! E tévhit révén nem a ’92-es választások után történt meg elő­ször, hogy valaki, hatalmi pozíció­ból, egyszerűen nem figyelt ránk. Nyolc-kilenc hónapig is eltartott, amíg a VPN először önnönmagát, majd bennünket is kiismert. A po­zsonyi parlament demokratikusabb erői lényegében 1991 tavaszán jöt­tek rá arra, hogy bennünket nem­csak támadni kell, hanem számítani is lehet ránk. Az akkori kormányvál­ság időszakában világos volt, kinek a pártján állunk; valamint az is, hogy a mi parlamenti támogatásunk nél­kül életképtelen lett volna a Carno- gursky-kormány. Hogy ennek elle­nére miért nem kerültünk, úgymond, testközelbe? Nos, Pittner úr belügy­miniszterkedése alatt történtek az első táblairtások; de ennél is lénye­gesebb, hogy akkoriban a Keresz­ténydemokrata Mozgalmat is egy bújtatott nacionalista pártnak kellett szempontra koncentrálva, aránylag rövid idő alatt egyezségre juthat­nánk. Az egyik alapkövetelmény, hogy a pozsonyi parlament végre szembenézzen az 1945—48 közötti időszak magyarüldözésének tényé­vel. Erre a lépésre a Szlovák Köztár­saság Nemzeti Tanácsának kell el­határoznia magát - ahogy a korábbi Szlovák Nemzeti Tanács már meg­tette ugyanezt a zsidókkal, a néme­tekkel és az ötvenes évek kommu­nista rendszerének áldozataival INTERJÚ CSÁKY PÁLLAL megtárgyalásra. Természetesen, részt vettem a hivatalos tárgyaláso­kon, ahol képviselőtársaimhoz ha­sonlóan, én is nyíltan kifejtettem ál­láspontomat. Ezen kívül - egy elő­zetes megegyezés alapján és a ter­mészetes pártközi kapcsolatok kere­tében - különtalálkozót is kértem Egon Klepsch úrtól, a német CDU vezető képviselőjétől. Neki azonban sürgősen Bonnba kellett utaznia, így a hivatalos tárgyalások után csupán három-négy percet szentelhetett nekem. Ez tényleg csak arra volt elég, hogy a lényeget vázolva bemu­tatkozzam, ő pedig átvegye tőlem az idehaza előzőleg már közzétett do­kumentumokat tartalmazó dossziét. Tény, a pozsonyi parlament elnöke, Gasparovic úr nem értette a beszél­getésünket, hiszen ő is, a tolmácsok is távolabb álltak; Klepsch úr viszont angolul társalgód velem. Tény az is, hogy küldöttségünkben a különtalál­kozót nem egyeztettük, mint ahogy nem egyeztette különtalálkozóit a KDM vagy a DBP Strasbourgban tartózkodó képviselője sem. Szeret­ném azonban leszögezni, hogy Ivan Gasparovic nem a fölöttesem, a nemzeti tanácsban ugyanúgy csak egy mandátuma van, mint bárki másnak, az elnöki tisztségért pedig csinos fizetség jár. Én elsősorban az MKDM és a szlovákiai magyar moz­galmak parlamenti koalíciójának vé­leményét voltam hivatott képviselni, amit végig meg is tettem. Számomra HARAGSZOMRÁD... tartanunk. Feltevéseinket a Klepác- szárny későbbi kiválása igazolta.- Gondolom, e konkrét tények el­lenére, azért egy kis önvizsgálat sem árt! Elvégre a mi köreinkben sem mindenki talpig demokrata...- Kétségtelen, hogy mi sem va­gyunk makulátlanok. Önmagunkat is felülbírálandó írtam például az Együttélés legutóbbi kongresszusá­ra küldött üdvözletemben azt, hogy a politizálásunkban - valamennyi kül- és belföldi partnerünkkel szem­ben - egy kiszámítható, ténylegesen demokratikus irányvonal szükségel­tetik. Való igaz, hogy egyelőre mi is keressük az igazi arculatunkat, a mi politizálásunkban is sok a görcs, az előre gyártott elem. Ezért akár azt is mondhatnám, hogy mielőbb nagyko- rúsítani kell a szlovákiai magyar poli­tizálást.- Valóban: hogyan tudhatnánk túllépni a folytonos nyilatkozatosdin, a gyakran tapasztalható esetleges­ségeken, netán az amatőriz­muson?...-Csakis úgy, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten komolyan vesszük önmagunkat. Ellenkező esetben továbbra is csupán egy rög- tönözgető, bizonytalankodó politi­kusgárda maradunk. A továbblépés érdekében két alapvető dologra kell hát összpontosítani figyelmünket. Az egyik a regionalizmus, annak valamennyi gazdasági és önkor­mányzati sajátosságával együtt; a másik pedig egy olyan működőké­pes szerkezet megteremtése, amely országos szinten fogja érinteni az identitásunkat, a kultúránkat, az ok­tatásügyünket. Ha ezt a két dolgot képtelenek vagyunk megvalósítani, akkor kár minden memorandumért. Már csak annak okán is, hogy aligha lehet örökösen csak panaszkodni. Meggyőződésem, hogy a Csehszlo­vákia kettészakításával egy időben megszűnt prágai Szövetségi Gyű­lésben is másként: aktívabban és összefogottabban kellett volna moz­gatni érdekeinket. Ehelyett ott az történt, hogy az egyik magyar képvi­selő nemegyszer ellentmondott a másik magyar képviselőnek. Ez nemcsak azt mutatta, hogy képtele­nek vagyunk megegyezni, hanem a megosztottságunkat is jelezte.- Csáky úr, immár több évi képvi­selői gyakorlattal a tarsolyában, mi­ben látja a szlovák-magyar jó vi­szony megteremtésének hazai elő­feltételeit?- Úgy vélem, ha egy felvilágosult kormány, egy előre tekintő politikai garnitúra irányítaná az immár önálló Szlovákia ügyeit, akkor két alapvető szemben. Itt hozom szóba, hogy az egykori Csehszlovák Köztársaság, illetve az első Szlovák Állam és az akkori Magyarország között történ­tek után viszont álamközi szinten kellene mielőbb pontot tenni! Teljes jogbiztonságunk második alapeleme pedig ama önigazgatás lenne, amely a kultúra, az oktatásügy és a regionalizmus tekintetében érvé­nyesülne. Hogy ne jöhessen egy miniszter, úgy mint most, aki egy rossz álom után nekilát a szlovákiai magyar iskolák átformálásának. Az efféle zaklatások ellen csupán az alkotmányosság, a törvényes garan­ciák nyújtanak biztonságos vé­delmet.- A szlovákiai magyarságot gyak­ran éri szlovák részről az a vád, hogy túllihegi a panaszait, hiszen az itt élő németek, ukránok, ruszinok távolról sem ,,izgágáskodnak" any- nyit...- Ennek nyitja végtelenül egysze­rű: a szlovákiai magyarság létszáma jóval a kritikus arány fölött van, s eb­ből adódóan politikai közösségként tudja artikulálni önmagát. Nem mondható el ugyanez a Szlovákiá­ban élő németségről, zsidóságról, az egymás között is tisztázatlan vi­szonyt alkotó ukránokról és ruszi­nokról. Egyébként van egy olyan érzésem, hogy a közeljövőben a Szlovákiában élő csehek fognak közösséget teremteni, és sok tekin­tetben a szövetségeseink lesznek. Mi nyitottak vagyunk ebben az irányban.- Képviselő úr! 1993 februárjának egyik legfölkapottabb belpolitikai csatározását az ön Strasbourgi,,ka­landja" jelentette... Feltéve, ha poli­tikai kalandnak minősíthető, hogy ön a pozsonyi országház Strasbourg- ban tárgyaló küldöttségének tagja­ként, úgymond magánszorgalomból, egy, a szlovákiai magyarság helyze­tét tükröző dossziét adott át Egon Klepschnek, az Európa Parlament elnökének!-Továbbra is úgy érzem, hogy Strasbourgban semmi különös nem történt. A küldöttségünknek hat tagja volt; ebből négyen a jelenlegi Szlo­vákiáról alkotandó „igaz" képbe il­lettek bele, a Kereszténydemokrata Mozgalom képviselője több konkrét kérdésben már más véleményen volt, jómagam pedig alaposan kilóg­tam a sorból. De hát ebben nem volt semmi különös, elvégre az Európa Parlament a Szlovákiából érkező nézetek pluralizmusára volt kíván­csi. Ezért nemcsak azt kérte, hogy egy magyar képviselő is tagja le­gyen a küldöttségnek, hanem a ki­sebbségek helyzetét és Bős kérdé­sét kötelező érvénnyel javasolta így nem az itthoni hercehurca a mérv­adó, hanem például az, hogy a brit konzervatívok egyik képviselője; Thomas Spencer úr nyilatkozott a Szlovák Sajtóügynökségnek, véle­ménye szerint korrektül, határozot­tan és elegánsan képviseltem- a szlovákiai magyar kisebbség érde­keit. Hasonlóképpen nem én hívtam el Strasbourgba a velem ott is ma­gyarul társalgó Habsburg Ottót, aki saját elhatározása alapján jelent meg a tárgyalások kisebbségvédel­mi részénél... Strasbourgban újfent kitűnt, hogy a jelenlegi szlovák politi­kusok nem igazán européerek; több­ségükben ráadásul azt hiszik, hogy az Európa Parlamentben is épp úgy bábukként rángathatok a képvise­lők, mint egyes honatyák jelenleg a pozsonyi parlamentben. Ezek a fals megnyilvánulások azóta szúr­nak szemet, amióta a szlovák politi­zálás súlypontja áthelyeződött Prá­gából Pozsonyba. Pozsonyban ed­dig minden különösebb következ­mény nélkül lehetett karakánkodni, hiszen a prágai diplomácia mindent elsimított. Ez most megszűnt, így a szlovák politikusoknak bizony vi­selniük kell a kijelentéseik, ballépé­seik súlyát. Tiszta lelkiismerettel ál­líthatom: Strasbourgban nem azért mondtam el a valóságot, illetve a kü­löntalálkozót sem azért kértem a né­met CDU képviselőjétől, hogy be­mocskoljam a szlovák kormányzat által összepingált „igaz” képet, ha­nem azért, mert az ellenzék köteles­sége, hogy mindig és mindenütt a saját véleményének adjon hangot. Szó ami szó, az Európa Parlament képviselői sűrűn jegyzeteltek, ami­kor szót kaptam.- Ebben nincs is bökkenő! Egye­sek szerint azonban sportszerűbb lett volna, mondjuk, postán elküldeni Klepsch úrnak azt az ominózus irat- köteget...- Miért? És az sportszerű, ami ’92 júniusa óta Szlovákiában és Szlová­kiával történik?! Én semmilyen ha- zardőr politikához nem kívánok asz- szisztálni; a véleményalkotáshoz vi­szont állampolgárként is, képviselő­ként is demokratikusan biztosított, alkotmányos jogom van. Ráadásul nincs semmi titkolnivalóm, amit suty- tyomban, postán kellene eljuttatnom a címzettnek.- Csáky úr, minő elvek alapján választotta ki a dossziéba helyezett iratokat?-Azokat a tömören fogalmazott, precízen érvelő alapdokumentumo­kat válogattuk össze, amelyek cím­zettje eredetileg is az Európa Parla­ment volt.- Ne haragudjon a kukacoskodá­sért, de lényegesnek tartom szóba hozni, hogy van ennek az afférnak még egy vonatkozása: míg az MPP és a KDM elnöke idehaza az ön pártját fogta, a látszatellenzékként lavírozgató DBP erősen kikelt magá­ból a Strasbourgban történtek miatt. Sőt! A leghevesebben a kommunis­ták utódpártjának magyar nemzeti­ségű képviselője, Varjú Tamás szedte le Csáky Pálról a kereszt­vizet!-Természetesen, Varjú képviselő úrnak joga van az önálló véle­ményre. Ezen túlmenően azonban mindaz, ami a strasbourgi „gubanc“ ürügyén lejátszódott, engem a Két­ezer szó körüli hisztériára emlékez­tet; maga a hűhó pedig a magyar pártok megfélemlítését szolgálta. A recept viszont a régi, hiszen Cseh­szlovákia létrejötte óta a mindenkori hatalom mindig keresett magának valakiket, akiket ki lehetett játszani az itteni magyarokkal szemben. Saj­nos, e törekvések megvalósításá­ban - mind az első köztársaságban, mind a kommunista rendszerben - a behódoló magyarok voltak a cin­kosaik. Itt szeretném leszögezni: a szlovákiai magyar pártok koalíció­jának a pozsonyi parlamentbe jutott 14 képviselőjét a hivatásos politizá­lás gyakorlatlanságából eredően nemegy dolog miatt lehet bírálni; ám egyvalami biztos: közülünk senkit sem tudtak megkörnyékezni, párt­ütésre bírni. A nézetkülönbségeinket kezelni tudjuk, közülünk senki sem játszható ki a másik ellen... Közvet­lenül a '92-es választások után Vla­dimír Meciarnak volt egy emlékeze­tes beszéde, amikor az ő, azaz a DSZM magyarjait emlegette, mondván, majd ők képviselik igazán a szlovákiai magyarság érdekeit. A kormányfőnek ez a terve nyilván meghiúsult, mert úgy tűnik, mosta­nában nemcsak a kormányzati politi­kában, hanem a nemzetiségi kér­désben is a DBP feladata a falazás. Strasbourgban a saját fülemmel hal­lottam, amikor a Klepsch úrral való rövid eszmecserém után Peter Weiss arról tájékoztatta Ivan Gaspa- rovicot, hogy az egyelőre még csak otthon terjesztett, legújabb memo­randumunkban is szinte vérlázító dolgok szerepelnek; de - mint mondta: - „nincs különösebb baj, mert a mi magyarjaink holnap fel­szólalnak ez ellen a parlamentben!” Szeretném hát megüzenni a „mi magyarjainknak”, hogy önálló véle­ményt formálva gondolják meg, mi­hez asszisztálnak!...- Csáky úr, Michal Kovác elnökké választása előtt ön is kapott egy levélkét a Tiso Társaságtól?- Igen, ez többünknek szóló, kö­zös levél volt. Tulajdonképpen nincs ebben semmi meglepő, hiszen 1990 tavaszától folyik már Szlovákiában a szemezgetés Tisóval. Számomra megdöbbentő volt, hogy a bánóéi Tiso-emléktáblát például a nyitrai bí­boros szentelte föl. Tiso portréja szinte valamennyi tömeggyűlésen, emlékünnepélyen feltűnik. Éz azért veszélyes, mert egy adott pillanat­ban félrecsúszhatnak a dolgok, hi­szen az említett levél pecsétjének szövege: „Slovensko Slovákoml”, azaz: Szlovákiát a szlovákoknak! Az ilyesmi mellett nem mehetünk el szó nélkül, ezért is interpelláltunk a bel­ügyminiszterhez.-Ön a szlovákiai magyar értelmi­ség lévai találkozóinak egyik életre- hívója. Úgy érzi: megteremthető a szlovákiai magyar akarat?- 1992 őszén egyszerűen elkerül­hetetlen volt, hogy végre párbeszé­det kezdjünk egymással. Meggyőző­désem ugyanis, hogy együttcselek- vés nélkül nem tudunk előre lépni. Óriási hiba volt, hogy 1992 júniusa előtt, több mint két éven át, kijátsz­hatók voltak egymás ellen a szlová­kiai magyar pártok. Szerintem a jö­vőben e mozgalmak uniójára van szükség.-A szlovákiai magyar pártok és mozgalmak kölcsönös viszonyában tehát felfüggesztendő a mosolyszü­net. De mi lesz a parlamentben, ha Strasbourg ürügyén megvonják ön­től a mentelmi jogot?- E tekintetben bármi elképzelhe­tő, hiszen a mandátumvizsgáló bi­zottságban a DSZM abszolút több­ségben van. Persze, politikailag ez hatalmas öngól lenne, de legalább világossá válna: hányadán állunk.- A szavak súlyával játszva mon­dom: képviselő úr, köszönöm az interjút. Miklósi Péter (Prikler László felvétele) 1993. III. 14.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom