Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-14 / 10. szám
* 1993. március 14. XXVI. évfolyam Ára 5,50 korona A szabadság, a szerelem, a zsarnok hatalom elleni küzdelem az élet nagy szenvedélyeinek életműve. Parasztnagyapám házában falon függött a képe. Ha kérdeztem felőle, egy szóba fogtak mesét, életet, haragot és vágyakozást; Petőfi. Való életéről, verseiből foszlányokat ismertek csupán. Inkább érezték, mint tudták, hogy volt és van. Az iskola alsó osztályában Jézussal tanították együtt. A Megváltó életét közelről mondták, részletezőn: éreztük, láttuk bőrének színét is. Petőfi felnőttként lépett közénk. Sokáig hittem, gyermeksége sem volt, s szigorú volt születésében is. Kórusban mondatták velünk: „Egész úton hazafelé..." - húztuk, végeztük és kezdtük szemek és fülek fáradásáig, zsoltárok éneklésével lassítva. Templomban vizsgáztunk tanévek zárásakor. Hónapokon át ismételgetett leckét mondtunk papnak, kurátornak, presbitériumnak és hívek hosszú padsorainak. Hittant hadartunk, nyelvet, földrajzot és verset mondtunk. Petőfit fogadta legjobban a templom, az Anyám tyúkját. Aztán a történelem törései, változásai következtek. S a változó világok sora közelített Petőfihez vagy távolított tőle. Volt világ, amely kisajátította. Ez a nemzetiszín Petőfi volt: karszalagosan, kokár- dásan, lobogósan. Valamikori szekerezéseinek, gyaloglásainak, éhezéseinek színhelyét, Kassát, Rimaszombatot, Losoncot, Rozsnyót, Királyhelmecet így járta végig 1938 őszén, talpig „nemzetiben". A Nemzeti dal falvaink, városaink legtöbbet ismételt költeménye lett harmincnyolc után. Ezt mondták szobrok talapzatán, tanévek kezdésekor- zárásakor, leventeseregléseken, a múltat idéző ünnepségek mindegyikén. Osztályok homlokzatán ez állt: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország“. Egy húsz évig más állam területén élt nemzeti kisebbséget akartak így formálni, királyokkal, szentekkel és Petőfivel. Apró, finom szemekben ködölt fejünkre, bőrünkre a Petőfi-életmű gerjesztett párája: a szülőtisztelő, rónát szerető, lányokat kedvelő, a népi élet idilljeit költői képekké formáló nagy költő arca - a jó viselet és a hazaszeretet példaképeként. Utólag tudatosítom a kisajátított Petőfi-arcot. S ennek kapcsán az idő vágatait tudatomban. A PeDOBOS LÁSZLÓ lelkesítő szavainak szövetén át vesztes csatateret és akasztófák sorát láttam: időben és térben kísértetiesen közel egymáshoz. Mindezek felett ott lebegett a költő halála: a pont, a befejezés, a vég, a végzet, a bukás, a hősi halál, mint megdicsőült és egyféle félelmetes eszményítés. így a legfogékonyabb gyermekévek figyelésébe a hazájáért hősi halált halt költő eszményítése került. Ami így kristályosodott: hősi halál és haza. Forradalmárból így lesz misztikum, amellyel tovább miszticizálható a történelem, az erkölcsi rend, a háború és minden ezután következő „hősi" halál. És Petőfi? Háború jött. Neve, alakja beleolvadt a háború hősi halottainak végtelen sorába. Erkölcsi idillé eszményített halálát közeli tragédiák homályo- sították. A háború után? Nem volt jog, nem volt iskolapad, nem lehetett Petőfi sem. A kokárdás, nemzetiszín Petőfi-arc a mesék távolságába tűnt. Mese maradt csupán, meg legenda az öregek száján. S nagy ritkán innen járt vissza, titokban, egyszer nevenincs vándorköltőként, másszor világgá ment Kukorica Jancsiként. Szinte túlvilági messziségből szövődött újra egy halvány Petőfi-arc. Létének nehéz szakaszaiban viselkedik így az ember: meséket mond és legendákat sző, hogy félelmét űzze és bizonytalanságát vészéjtse ezzel is. A pataki iskolában eddig nem látott Petőfi-arcot mutattak elém: a szülőkét, a hegyek szülte Hrúz Máriát és Petrovics Istvánt, a Kiskunságot, az iskolából iskolába verődő gyermek Petőfit, a kereséseket, a vándorlásokat, a vajúdásokat, a költői kiteljesedését a nagy márciusig, a forradalomig. A magyar nemes, Pató Pál úr, A nép nevében, Föltámadott a tenger, valahogy így következtek a versek. Életképek, tájak erősödtek fel bennem, fogalmak, amelyeket mélyen éreztem csak valahol. Ekkor a népet tanították nekünk, a lázadó, a forradalmár Petőfit. 1949 őszén, mikor már lehetett szólni nyelvünkön, nagy ünnepség keretében elsőként Pető fi-verset mondtunk a kassai színházban. Egy gondolat bánt engemet, utána pedig Ady a Grófi szérűn című verse hangzott el. Adyhoz is Petőfi lábnyoma vezetett el. ötvenben színdarabok után kutattunk: a bénultság után mosolyogni akartunk, nevetni. Moliere-t játszottunk, meg Gogol Revizorját, de a nagy álmunk Petőfi János vitéze volt. Aztán háború utáni irodalmunk alapozásának ideje jött. Az élet mélypontjai felől jöttünk, alulról fölfelé. Az idő sokféle rétegét kellett áttörnünk. Az első lépések, a szilárd fogódzók keresése. Petőfi átviláglott az eseményeken: a néptisztelet, a népszeretet, a népuralom eszméinek sugallója lett. Egy népi-plebejusi életérzés és magatartás kristályosító pontja. Aztán a szobrok ideje jött. Küzdelmek árán félreállított vagy elszeretett emlékművek foglalhatták el valamikori helyüket. Rejtett deszkakoporsójából így került talapzatára ismét Pozsony Petőfi- szobra is. Eltökélt akarással sohasem kerestem Petőfit, egyszerűen volt, lett és van, mint napokból álló idő. Az élettel jött, a körülményekkel, a folyton változó viszonyokkal. Ha tehetem, újrajárom Petőfi életének, vándorlásainak, s halálának útjait. Keresem azt, amit talán még nem ismerek, amit még nem érzek égre robbanó életéből. 5 koszorúzok lélekben, s valósan; a virág tisztelgés. Fohász is. A fohász a jelen to- vábbmondása. Az én Petőfi-arcom a szabadság, a szabadság akarása. tőfi-életmű élmények oldószere, illúziók közömbösítője: átüt az idő és emlékek rétegén, mert élete és halála igazolt. A márciusokkal lelkesíteni kívántak. Segesvár és az aradi tizenhárom mementójával a tragédiát láttatták. Az életemből így múlt el hat esztendő: március, Segesvár és Arad jegyében. A Nemzeti dal bU
