Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-07 / 9. szám
4 1 Mint sólyom az égből, lecsap rád a szerelem. (Gil Vicente) V olt valami ésszel fel nem fogható a sok véletlennek ebben a gyászos egybeesésében. Ezt a Riohachából érkezett vizsgálóbírónak is éreznie kellett, bár elismerni nem merte: a jegyzőkönyvből világosan látszik, hogy mindenáron szeretett volna valami racionális magyarázatot találni rá. A térre nyíló kapu többször is ezzel a bűnügyi krónikába illő elnevezéssel szerepel a jegyzőkönyvben: A végzetes kapu. Csak Piáddá Linero adott elfogadható magyarázatot: amikor megkérdezték, ezzel a józan anyai érvvel válaszolt: „A fiam soha nem a hátsó kapun ment ki, amikor ünneplő ruhában volt.“ Ez olyan kézenfekvőnek látszott, hogy a vizsgálóbíró fel is jegyezte az egyik lap szélére, de nem vette bele a jegyzőkönyvbe. Victoria Guzmán viszont határozottan állította, hogy se ő, se a lánya nem tudott róla, hogy Santiago Nasart meg akarják ölni. De asztán, jó néhány év múlva beismerte, hogy amikor Santiago Nasar kiment a konyhába meginni a reggeli kávét, már mindketten tudták. Egy asszony mondta el nekik, aki valamivel öt óra után kopogtatott be hozzájuk, hogy szánják már meg, és adjanak neki egy kis tejet; azt is elmondta, hogy hol várnak rá, és hogy miért. „Nem szóltam neki, mert azt hittem, hogy csak jár a szájuk, mert be vannak rúgva“ - mondta nekem. Égi Virágszál azonban > egy későbbi látogatásom alkalmával, amikor az anyja már nem élt, bevallotta, hogy az anyja azért nem szólt Santiago Nasarnak, mert a lelke mélyén azt szerette volna, ha meggyilkolják. Ő meg azért nem figyelmeztette, mert akkor még csak egy ijedt kislány volt, aki nem tudta volna rászánni magát egy önálló lépésre, és még jobban megijedt, amikor Santiago Nasar a csuklójánál fogva elkapta: olyan hideg és merev volt a keze, mint egy halottnak. Amikor felharsant a püspöki gőzhajó diadalmas tülkölése, Santiago Nasar nagy léptekkel átsietett a sötét szobákon. Égi Virágszál előreszaladt, hogy kinyissa neki a kaput, és közben arra vigyázott, nehogy Santiago Nasar utolérje az ebédlő kalitkái közt, melyekben még aludtak a madarak, a nagyszoba fonott székei és mennyezetről lógó páf- rányos cserepei közt, de amikor levette a kapuról a keresztvasat, már nem tudott megmenekülni a karvalykéz elől. „Odanyúlt, és belemarkolt - mesélte Égi Virágszál. - Mindig ezt csinálta, amikor elkapott valamerre a házban, de aznap reggel, ahelyett hogy megrémültem volna, szörnyű sírhatnékom támadt.“ Félreállt, hogy utat engedjen neki, és az ajtórésen át megpillantotta a tér pirkadattól behavazott mandulafáit, de csak ennyit látott, többre nem volt bátorsága. „Akkor abbamaradt a tülkölés, és megszólaltak a kakasok - mondta. - Akkora lármát csaptak, hogy ahhoz a falu összes kakasa is kevés lett volna. Arra gondoltam, hogy talán a püspök hajóján van- * nak.“ Csak egyvalamit tudott megtenni a férfiért, aki aztán sohasem lett az övé: Plácida Linero utasítása ellenére nem rakta vissza az ajtóra a keresztvasat, hogy Santiago Nasar gyorsan bejöhessen, ha úgy fordul a dolog. Valaki - soha nem tudták meg, hogy ki - egy borítékot csúsztatott be az ajtó alatt: egy cédula volt benne, melyen figyelmeztetik Santiago Nasart, hogy meg fogják ölni: azt is megírták neki, hogy miért, és hogy hol várnak rá, meg az ellene készülő merénylet egyéb, pontos részleteit. Az üzenet ott hevert a padlón, amikor Santiago Nasar kilépett a házból, de se ő nem vette észre, se Égi Virágszál, se senki más, csak akkor, amikor már rég megtörtént a gyilkosság. Hat óra is elmúlt már, de az utcai lámpák még égtek. A mandulafák ágain meg néhány erkélyen még ott lógtak a tarka esküvői girlandok, így aztán azt lehetett hinni, hogy most aggatták fel őket a püspök tiszteletére. De a tér, mely egészen a templom előcsarnokáig - ahol most a muzsikusok pódiuma állt - ki volt kövezve, a sok üres üveggel és az általános dorbézolás mindenféle hulladékával olyan volt, mint egy szemétdomb. Amikor Santiago Nasar kilépett a kapun, többen szaladtak már a kikötő felé, a gőzös hívogató hangjaira. A téren csak egy üzlet volt nyitva, a templom melletti tejcsamok: itt várt rá a két férfi, hogy megölje. Clotilde Ar- menta, a tejesasszony pillantotta meg elsőnek a hajnali derengésben, és úgy tűnt fel neki, mintha Santiago Nasarnak alumíniumból lenne a ruhája. „Máris olyan volt, mint egy kísértet“ - mondta nekem. A két férfi, aki azért várt rá, hogy megölje, közben elaludt a széken, ölében szorongatva az újságpapírba tekert késeket: Clotilde Armenta a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy felébresz- sze őket. Ikertestvérek voltak: Pedro és Pablo Vicario. Nemrég múltak huszonnégy évesek, és annyira hasonlítottak egymásra, hogy alig lehetett megkülönböztetni őket. „Rossz megjelenésű, de szelíd emberek“ - ez áll a jegyzőkönyvben. Én, aki az elemi iskolából ismertem őket, ugyanazt írtam volna. Akkor reggel még mindig az a Karib-tenger vidékén olyannyira szokatlan, vastag, merev, sötétszürke posztóruha volt rajtuk, amit az esküvőn viseltek, és arcuk gyűrött volt az átdorbézolt éjszakáktól, de a borotválkozás kötelességének eleget tettek. Bár a lagzi előtti estétől kezdve egyfolytában ittak, három nap elmúltával már részegek se voltak, csak olyanok, mint valami éber alvajárók. Miután már majdnem három órája várakoztak Clotilde Armenta boltjában, a hajnali szellő első leheletére elnyomta őket az álom: akkor aludtak először péntek óta. A gőzös első tülkölésére jóformán meg se rezzentek, de amikor Santiago Nasar kilépett a házából, az ösztönük felébresztette őket. Egyszerre ragadták meg a papírba csomagolt késeket, és Pedro Vicario föl is állt a székről.- Az Isten szerelmére — suttogta Clotilde Armenta. - Várjatok még, már csak a püspök úr miatt is. „A Szentlélek sugallata volt“ - mondogatta aztán Clotilde Armenta. Valóban olyan volt, mintha a Gondviselés lépett volna közbe, ha csak átmenetileg odázta is el a dolgot. A Vicario ikrek hallgattak rá, és az, amelyik az imént felállt, visszaült a székére. Mindketten követték a tekintetükkel Santiago Nasart, aki elindult, át a téren. „Inkább csak szánakozva nézték“ - mondta Clotilde Armenta. Ekkor értek oda a zárda növendékei, és árvaházi egyenruhájukban átkocogtak a téren. Plácida Linerónak igaza volt: a püspök nem tette ki a lábát a partra. Sok ember ment ki a kikötőbe, nemcsak a hatósági személyek meg az iskolások, és egymást érte a sok kosár, bennük egy- egy hízott kakassal: a püspöknek hozták ajándékba, mert a kakastaréjleves volt a kedvenc étele. A mólón akkora köte- gekben állt a tűzifa, hogy legalább két órára lett volna szükség a berakodásához. De a hajó még csak meg sem állt. Amikor előbukkant a folyó kanyarulatából, bőgve, mint egy sárkány, a banda rázendített a püspöki himnuszra, a kakasok kukorékolni kezdtek a kosarakban, és ettől a falu többi kakasa is nekibuzdult. A legendás hírű, lapátkerekes, fafűté- ses kazánú gőzhajók akkoriban már eltűnőiéiben voltak, és azon az egy-kettőn, amelyet még nem vontak ki a forgalomból, nem volt már gépzongora, se nászutasoknak fenntartott kabin; alig tudtak már megbirkózni a folyó sodrásával. De ez vadonatúj gőzhajó volt, nem is egy, hanem két kéménnyel, melyeken, mint valami karszalag, ott díszelgett a rájuk festett nemzetiszín zászló, és a farában levő lapátkerék olyan iramban röpítette a vízen, mint egy tengeri hajót. A fehér reverendás püspök, spanyol kíséretével, ott állt a felső korlátnál, a kapitány kajütje mellett. „Olyan karácsonyi idő lett hirtelen“ - mondta Margót húgom. Szerinte az történt, hogy a hajó, ahogy elhaladt a kikötő előtt, egy nagy gőzfelhőt lökött ki magából, és csupa víz lett mindenki, aki a part közelében állt. Olyan volt az egész, mint egy futó látomás; amikor a püspök szembekerült a kikötőbe gyűlt sokasággal, elkezdte rajzolni a kereszteket a levegőbe, és aztán csak rajzolta őket, emlékezetből, nem valami nagy átéléssel, de nem is kajánul, amíg a hajó el nem tűnt a láthatáron, maga mögött hagyva az éktelen kakaskukorékolást. Santiago Nasarnak minden oka megvolt rá, hogy úgy érezze, becsapták. Carmen Amador atya felszólítására ő is jó néhány köteg tűzifát küldetett a mólóra, és saját kezűleg válogatta össze a legpompásabb tarajú kakasokat. De ez múló bosszúság volt. Margót húgom, aki a mólónál találkozott vele, nagyon jókedvűnek látta: a legszívesebben folytatta volna a mulatságot, habár a két aszpirin nem sokat segített. „Nem látszott rajta, hogy megfázott volna, és csak az foglalkoztatta, hogy mennyibe kerülhetett a lakodalom“ - mondta nekem. Cristo Bedoya, aki szintén ott volt velük, olyan számokat emlegetett, hogy még jobban elképedtek. Santiago Nasarral és velem együtt ő is ott volt a lagzin majdnem hajnali négyig, és utána se ment haza lefeküdni, hanem benézett még a nagyapjáékhoz egy kis beszélgetésre. Ott aztán megtudta azokat az adatokat, amelyekre még szüksége volt a költségek kiszámításához. Úgy számolta, hogy negyven pulykát és tizenegy disznót vágtak le a násznépnek, ezenfelül a vőlegény a főtéren négy üszőt rakatott nyársra a falu számára. Úgy számolta, hogy kétszázöt láda csempészett pálinka fogyott el, továbbá majdnem kétezer üveg rum, amit a tömegnek osztogattak el. Nem volt egyetlen ember, se szegény, se gazdag, aki ne vett volna részt valamiképpen ezen a hetedhét országra szóló lakodalmon, amelyhez foghatót nem látott még a falu. Santiago Nasar hangosan ábrándozott:- Az én esküvőm is ilyen lesz - mondta. - Egy élet se lesz rá elég, hogy elmeséljétek. A húgom érezte, hogy elszáll fölöttük az angyal. Újra csak arra gondolt, hogy micsoda szerencséje volt Flora Miguel- nek: mindene megvan a világon, és ráadásul még Santiago Nasart is megkapja karácsonykor. „Hirtelen arra gondoltam, hogy nála jobb partit el se lehet képzelni- mondta. - Gondold el: egy szép és jól nevelt fiú, akinek huszonegy éves korában saját vagyona van.“ A húgom mindig meghívta hozzánk, ha jukkalepény volt reggelire, és aznap reggel épp azt sütött az anyám. Santiago Nasar kapva kapott a meghíváson.- Átöltözöm, Ss máris megyek- mondta, és akkor vettem észre, hogy nincs rajta az órája: az éjjeliszekrényen felejtette. - Hány óra? Hat óra huszonöt perc volt. Santiago Nasar belekarolt Cristo Bedoyába, és elindult vele a tér felé.- Negyedóra múlva ott leszek- mondta a húgomnak. A húgom mindenáron azt akarta, hogy máris menjen vele, mert már ki van tálalva a reggeli. „Furcsa, hogy mennyire erősködött — mondta nekem Cristo Bedoya. - Annyira, hogy azóta többször is megfordult a fejemben: Margót tudta már, hogy meg fogják ölni, és el akarta bújtatni nálatok.“ De végül is Santiago Nasarnak sikerült rábeszélnie: menjen előre, amíg ő belebújik a lovaglóruhájába, mert aztán gyorsan ki kell mennie az Égi Orcára, ahol aznap herélik a borjakat. Ugyanazzal a kézmozdulattal búcsúzott el tőle, mint otthon az anyjától, karon fogva Cristo Be- doyát, és elindultak a térre. Margót húgom ekkor látta utoljára. Székács Vera fordítása * Hatvatnöt éves a Nobel-díjas kolumbiai regényíró Gabriel Garda Márquez* Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (Részlet a kisregényből) * * NEMES NAGY ÁGNES Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Mozdíthatatlan függönyök. Meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög, és ködbe úszik át a fa. akár a test emlékezetbe. És a folyót a fák mögött, vadkacsa néma szárnyait, s a vakfehér, kék éjszakát, amelyben csuklyás tárgyak állnak, meg kell tanulni itt a fák kimondhatatlan tetteit. A légikisasszony ide-oda lapozott a légimenetrendben. A kisujjában volt az egész, csak a biztonság kedvéért nézett utána.- Van egy szép gép, mely Bécsből indul, és 16.10-kor érkezik Rómába.- Éz fog a kifutópályán fölrobbanni?- Hát bizony - mondta a légikisasszony.- Más baj is van - jegyezte meg az utas. - Mire beérek a városba, zárva lesznek az összes hivatalok.- Hát akkor ne Bécsben, hanem Prágában tessék átszállni. Ez a járat már háromnegyed egykor Rómában van.- Ez már jobban hangzik — állapította meg az utas.- Viszont Prágában három órát kell a csatlakozásra várni.- Megéri - mondta az utas. - A bécsi géppel ugyanis elvesztek egy napot.- Akkor jobb lesz a prágai géppel menni. Sajnos, ennek reggel hétkor van az indulása.- Nem ideális - mondta az utas.- Ha tudom, hogy korán kell fölkelnem, le se hunyom éjszaka a szemem.- Eszerint ön mindenképpen elveszít egy napot? — mosolygott rá a légikisasszony. - Akkor hát melyik géppel parancsol utazni?- Talán mégis inkább a prágaival- mondta az utas. — Majd beveszek este egy erős altatót.- Remélem, tudja — kérdezte a légikisasszony -, hogy ezzel a géppel is van egy kis bibi?- Én csak azt hallottam, hogy az Alpesekben szétzúzódik egy sziklán. Vagy ez nem az?- De igen. ízzé-porrá megy széjjel- mondta a légikisasszony, s átnyújtván a jegyet, gépiesen hozzátette:- Jó utat. 14 1993. III. 7.
