Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-07 / 9. szám
Vasárnap k « S enki az égvilágon nem látta, hogy a kislány elindult az országúton, s nem látta senki azt sem, hogy a csavargó már ott ült ennek az útnak a szélén, az árokparton. Éppen akkor kezdett magához térni a föld, az erdőkben meg a mezőkben már kidugdosták a fejüket a virágok, és pattanásban voltak a rügyek mindenfelé. Nagyon szép, pompázatos tavasz volt. Amikor a kislány odaérkezett a csavargó elé, megállt, aztán odament egészen az árok széléhez, és így szólt:- Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik majd vízzel, s akkor aztán nem tudsz itt ülni! A csavargó éppen evett, csíkos, szürke tarisznya volt nála, elterítve a földön, rajta kenyér, azt eszegette. Evett tovább, oda sem fordította a fejét. A kislány leguggolt, a szoknyáját szépen lehúzta a térdére, szép, kedves mozdulattal, ahogyan az ilyen kislányok szokták, aztán átkulcsolta a térdét. — Keresztül tudod ugrani ezt az árkot? - kérdezte.-Hordd el magad! - mondta a csavargó.- Neked olyan nagy lábad van...! Biztosan keresztülugrod, ha akarod! A csavargó rápillantott. Éppen csak egy rövid pillantást vetett rá, aztán hátratámaszkodott a könyökére, és meglódította a fejét:- Szedd a lábad, és menj a dolgodra innen... A gyermek szeme megnyílt, nagyra és tündöklőre, mint az ilyen csöpp jószágoknak szokott megnyílni a szeme, akár az ég. — Dolgomra? A térdére ereszkedett és széttárta a karjait: — Énnekem nincsen dolgom, semmi dolgom nincsen az égvilágon! Én még olyan kicsi vagyok, hogy semmit nem tudok dolgozni, még a hajamat sem tudom magamnak megfé- sülni... De te meg sem nézted, hogy milyen szép hajam van? A csavargó köpködte a szájából a morzsát, feje hátraesett a tarkójára, s nézte az eget. Nagy, erős felhők vonultak odafönt, dúsak, mint a hab, s a nap aranyra festette az oldalaikat.- Nézd meg, milyen szép hajam van! — mondta a gyermek. — Senkinek nincs olyan szép haja, mint nekem, nem olyan kócos, fekete, mint a tied! S ahogy a gyerekek szokták:- Tessék megnézni a hajamat!- Menj innen, amíg jó dolgod van! — mondta a csavargó. Felült, és rákiáltott: — Szedd a lábad, ha mondom... De a pillantása ottmaradt a gyereken. Ott állt "derékig bomló hajjal, a vállára folytak a fürtjei, körbefogták az arcát, megültek finoman a vállán, olyan volt, mint a tündérek a mesében, a szeme kék, az arca piros, mint a rózsák, s tiszta selyem a vállán. — Szép? - kérdezte. A csavargó csak nézte a gyereket. — Ugye, milyen szép? Csak nézte a gyereket, meg sem rebbent rajta a tekintete. — Olyan, mint a selyem! — mondta a gyermek. A csavargó visszaereszkedett a könyökére, a lábát is átnyújtotta az árok fölött, akár az előbb. — Mondjad, hogy szép! — mondta a gyermek. — Szép! — mondta. A kislány kacagni kezdett. Kacagott, s közben meg széttárta a karját, s lassan megfordult maga körül. — Senkinek nincs ilyen szép haja! — mondta, és fordult újra maga körül. A fejét egyenesen tartotta, meg sem moccant, mint valami kis szobor, az ajkait összezárta, összeérintette őket könnyen és finoman, Sánta Ferenc a szemeit meg lehunyta. A karjai úsztak a levegőben, az ujjai megleb- bentek, mint a könnyű virágok a szélben. Úgy is fordult meg. — Szép volt? — Szép! — Nagyon szép? — Az! — Akkor mondjad úgy, hogy: nagyon szép! A csavargó lenézett a földre, és azt mondta: — Nagyon szép! A kislány kacagni kezdett. — Na, látod... S kacagott. De közben a tekintete ráesett a csavargó lábára, az arca komoly lett, szinte ünnepélyes, s olyan lett a hangja is, mint a komoly, okos felnőtteké: — Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik vízzel, és te nem tudsz majd itt ülni! Esik majd a sok csúnya eső, folyni fog mindenfelé, és tele lesz vízzel az árok, csúnya, mocskos vízzel, és egészen a tetejéig fog érni, meg a fű is vizes lesz egészen, meg sáros a földtől, akkor aztán ott is éppen olyan lesz, mint az országúton, sáros, vizes, s te ott sem tudsz majd ülni, mert mindenütt víz meg sár lesz, mocskos, hideg sár... A csavargó lenézett a lábaira. Ott nyugodtak az árok felett, áthúztak felette, és megültek a bakancsok a túlsó parton, fű s virágok között. — Olyanok a lábaid, mint a hidak! — mondta a gyermek. Valóban, mint két átdobott fa feküdtek a partok között. — Mint a hidak? - kérdezte a csavargó. — Mint két nagy híd! — Akkor lépj rá, és gyere át hozzám! A gyermek felemelte a fejét.- A lábaidon?- Azokon! Olyanok azok, mint a hidak, te mondtad! Rálépsz, s jössz rajtuk, mint a hidakon... A gyermek összevonta a szemöldökét, meggyűrődtek a kis ívek a kék szemek fölött, s a homlokán két apró ránc támadt, az is pont középen, a szemek között. Lassan végignézte a csavargó lábait, aztán felemelte a tekintetét a férfi arcára.-Mondd, hogy nagyon szép volt a hajam...- Nagyon szép volt a hajad!- Olyan, mint a selyem...- Olyan, mint a selyem! Felnézett a napra, aztán összehunyorította a szemeit, és elindult a csavargó felé. Előbb az egyik, aztán a másik lábát tette fel a férfi lábaira, majd széttárt karokkal felegyenesedett, és óvatosan rakta arrább a talpait, megindult, ment a térdek felé.- De... most is szép a hajam!?- Nagyon szép... olyan, akár a selyem! Továbblépett. De csak egy-kettőt, aztán megállt, és így szólt:- Nem hallgattad meg, hogy tudok énekelni! Senki olyan szépen nem tud énekelni, mint ahogyan én énekelek... A kezét a csavargó térdére támasztva, leereszkedett az árok közepére, alig voltak a vállai valamivel magasabban a férfi térdeinél.- Senki olyan szépen nem énekel, mint ahogyan én énekelek... Nem hiszed?- De... Elhiszem! Ránézett, kutató, makacs tekintettel a férfi arcára.-Még nem is hallottad... Akkor honnan tudod?- Biztos te énekelsz a legszebben!-Olyan... mintha kis harangok szólnának...- Egész biztosan olyan!- Még annál is szebb!- Biztos szebb!- Nem hazudsz?- Nem! Félrefordított fejjel nézte a csavargó arcát. Majdnem a válláig hajlította a fejét, és a szemeit megint összevonta.- Most majd meglátod! - mondta. Hátralépett, kezét összefonta a háta mögött. Énekelni kezdett. Az én hajam szép, aranyos kis hajam szép, nincsen senkinek olyan. Jaj, de szép a hajam! Nincsen senkinek olyan... Közben a kaiját felemelte, fejét hátrahajtotta, két tenyerével felfogta a haját, és magasra lebbentette, aztán meg hagyta, hogy visszahulljon, és csak emelte, lebbentette meg hullatta vissza a vállaira. Aztán felszállott a hangja, mint a madár, és elveszett szépen és csendesen, éppen mint a madár is a levegőben. — Szép volt? A csavargó elnézett az erdők felé. Lombosodó, friss erdők szegélyezték arrább a messzeséget, felnőttek az ég kupolájába, szép keretbe vonta őket a kékség. Aztán levette róluk a szemét, és azt mondta a kislánynak: — Most fordulj meg, és menjél haza szépen... Elhúzta a lábát az árok fölül, és ölébe vette a tarisznyáját. Kopott, zsíros jószág volt, tele csíkkal, folttal, s madzaggal volt összehúzva... — Menjél haza szépen...- Szép volt? A csavargó hallgatott.- Szép volt?- Szép!-Akkor menj, és hozzál virágot nekem! - mondta a kislány. - Menjél és hozzál virágot. A hátad mögött a mező tele van mindenféle virággal, onnan hozzál nekem! Közelebb lépett. — Nagyon szép volt? — Nagyon szép! Egészen közel lépett, és megfogta a csavargó kezét. Ott állt egészen előtte. — Akkor most énekelj te is... Pontosan egymás szemébe néztek. — Menj haza... — Akkor most énekelj te is... és azután majd hozhatsz virágot nekem! — Hozok virágot! — Nem! Énekelj! A férfi kacagni kezdett, arca finom lett, a homloka megsimult. — Nem tudok... Senki nem tud olyan szépen énekelni, mint ahogyan te énekeltél... „Az én hajam szép, senkinek... nincs olyan szép...“ Látod: nem tudok énekelni ... A gyermek csak állt ott előtte. Szó nélkül, komolyan nézte egy darabig, aztán lassan visszalépett az árok mélyére, és azt mondta: — Menj, és hozzál virágot! Nézte, hogyan áll fel a férfi, mint emeli maga alá a lábait, nagy, ormótlan bakancsok voltak a lábán, hogy támaszkodik a tenyerére, s hogyan indul be a mezőbe, ellógatva maga mellett a karjait, lépve egyre mesz- szebb a virágok közé. Hajladozott, lépett erre, arra, s szedte a virágokat. Gyönge szálak voltak, éppen hogy odatartották arcukat a napnak és a szellőnek. Nem is tudtak arról, hogy csodássá varázsolják a földet: beteljesítették a természet parancsát, lettek, hogy aztán elenyésszenek, de addig megszépítsék a mindenséget.-Tessék... - mondta, amikor telt marokkal odanyújtotta a virágot. Ott állt az árok mélyén a kislány, körülötte zöldült a föld, az utat megszórta a napfény, mögötte barnában és zölddel, szürkével elvegyülve az erdők, fent kék ég szinte fehér felhőkkel. — Amiért szépen énekeltél! A gyermek nem nyúlt a virág után, csak állt ott, mint valami virág maga is. Nézte a csavargót és hallgatott. Az meg leült, s elkezdte szórni a virágot a gyerekre. Aztán a könyökére ereszkedve hátradőlt, s el is ereszkedett egészen a hátára, lehunyta a nap elől a szemeit, s lassan, nehezen, mint a régi dudákból a hangok, énekelni kezdett. De összevisz- sza, akár a kislány:-De kék az ég, hogy szállnak a felhők, szállnak a felhők, nincs már csak egy, a virág sárga meg kék... sárga a virág meg kék... Mint a régi dudákból, úgy jött a hangja A kislány odament és leguggolt melléje, elsimította a szoknyáját a térdén, mint előbb, amikor először állt meg a csavargó előtt. — Még... Az meg énekelt tovább. Hogy zöld az erdő, megy a szél, a mező tarka, s csak mondta egyre, énekelte. — Még azt sem láttad... hogyan tudok táncolni - mondta a gyermek. — Senki nem tud olyan szépen táncolni, mint én... Nem hiszed? A csavargó felnyitotta a szemeit. Az ég fényében tiszták voltak, mint a kút mélyén az érintetlen víz.-Nem hiszed? - kérdezte a kislány. Csak hallgatott. A gyermek megbontotta a kötényét, s hogy levette magáról, odatette a csavargó tenyerébe. — Ezt neked adom! — mondta. Aztán leült a földre, megbontotta a szandálját is, s azt is odatette a csavargó tenyerébe. — Ezt is neked adom! A férfi felült. Nézte a kötényt meg a kis cipőt, aztán megfogta őt, s rátette a tarisznyájára. Aztán megfogta a gyermeket, és odaállította maga elé, ott nyugodott a két tenyere a gyermek vállán. Az meg mosolygott, s ahogy a homlokát ráhajtotta a férfi karjára, így szólt. De akkor már felemelte ismét a fejét.- Szedjél virágot nekem! A csavargó felállt. A kötényt és a szandált a kislány kezébe adta, megfordultak, és beindultak a mezőbe, mentek a füvek és a virágok között, s végül kicsik lettek, mint a pillangók. 13 1993. i Régi felvétel. Öt és fél évtizeddel ezelőtt készült. A ligetfalusi tánccsoport mosolygó tagjait örökítette meg. Vajon ráismer-e valaki önmagára? Esetleg valaki ismerősére? Ha igen, kérjük, írja meg szerkesztőségünknek. (A borítékra írja rá: Nosztalgia.) Szívesen olvasnánk (hallanánk) az egykori tánccsoport tagjainak későbbi sorsáról. Várjuk jelentkezésüket! m p
