Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-14 / 6. szám
entern, időszakos vizs- sykásommá vált ez, ara negyvenet. •lo Trattori, régi bará- smer már. őszi délután, nemsokáiek a szobájába, Tratto- sző pillantást vet rám, k: : remek bőrben vagy! et ismerni... kivált ha iber, hogy milyen nyú- nég alig néhány éve is. í emlékszem, hogy va- reztem volna magam. <kor megy az ember rcsen jól. Most viszont 1 a barátomat, mert jól kül. S valami új elégté- : Trattori irányában: itikusnak ismert, szo- sadunk valamennyi fő 1 megpróbált szerengyok. Néhány hónapja imár nem fordul elő, nem fordulhat, hogy kor, amikor a nagyvá- itti szürkesége beszivá- ísein, öngyilkos tervek 'amban. ak? Van értelme? iri. — Ezúttal potyán jmhoz... ^•vagyok... égigfekszem a vizsgá- gméri a vérnyomáso- a szívemet, tüdőmet, eflexeimet. Nem szól m. mn, válaszra se méltat, z, mintha nem ismerné met. Végre mégis meg1: mi van a képzelődé- kus képzelődéseiddel? Nálad meggyötörtebb iben nem láttam. Csak :tni velem... ? rzottan, energikusan: Tiszta lap. Tudod te, mi az emléke sem kísért! r volnék. mber volnál... - vissz- ri vontatottan, gon- Ive. Odakint közben iszeállt a füstköd. öt , de lassanként sötéte— mondom — emlékjel egykor, kettőkor is >r, hogy kiönthessem 1? Te meg hallgattad t, pedig olyan álmos dúltál a székről. Szé- ía csak rágondolok is. am, csak most látom, :n hülye voltam. m m válaszolj, de őszin- bb vagy, mint akkor? icsoda nagy szavak! ik... elégedett, derűs,- Hát persze hogy jobb kedvű vagyok.- Mindig panaszkodtál, hogy a családban, a munkában, az emberek között magányosnak érzed magad, elszigeteltnek, elidegenedettnek... Egyszóval mindez a múlté? „- A múlté bizony! Először történik meg az életemben, hogy... hogy is mondjam?... hogy végre úgy érzem: beilleszkedtem a társadalomba.- Teringettét! Gratulálok. Ennek pedig biztonságérzet a következménye, ugye? Tiszta lelkiismeret, igaz?- Ugratni akarsz?- Eszem ágában sincs. És mondd csak: rendszeresebben élsz, mint azelőtt? ORVOSNÁL- Nem tudom. Talán.- Tévét nézel-e?- Majd minden este. Irmával szinte sose járunk el hazulról.- Hát a sport érdekel-e?- Nevetni fogsz: kezdek szurkolóvá válni.- És melyik csapatnak szurkolsz?- Természetesen az Internek.- Pártállásod?- Miféle pártállásom?- Hát a politikai. Fölállok, odamegyek hozzá, a fülébe súgok egy szót. Mire ő:- Minek ez a titokzatoskodás? Mintha nem tudna róla mindenki.- Megbotránkoztattalak?- Ugyan. Mindennapi dolog ez már a polgárság körében. És a kocsi? Szeretsz autót vezetni?- Rám se ismernél, ha most látnál a volánnál. Tudod, milyen csiga voltam azelőtt. Nos, múlt héten négy óra tíz perc alatt tettem meg az utat Rómától Milánóig. Stopperral ellenőrizve... De szabad tudnom, mi ez a vallatás? Trattori leveszi a szemüvegét.- Akarod tudni, mi történt veled? Döbbenten nézek reá.- Hogy mi történt velem? Nem értelek. Találtál valamit?...- Találtam. Végtelenül egyszerű dolog. Meghaltál. Trattori nem valami tréfás kedvű ember, a rendelőjében meg éppenséggel nem szokott viccelődni.- Meghaltam? - hebegtem értetlenül. - Hogyhogy meghaltam? Valami gyógyíthatatlan betegség?...- Csudát betegség. Nem azt mondtam, hogy meg kell halnod. Csak azt, hogy meghaltál.- Miket beszélsz összevissza? Hiszen az imént magad jelentetted ki, hogy az egészség élő szobra vagyok!...- Egészségesnek egészséges vagy. Mint a makk. De meghaltál. Hozzáhasonultál, hozzáidomultál a társadalomhoz, testestül-lelkestül beleilleszkedtél, beleolvadtál, eggyé váltál vele, immár nyugalom az osztályrészed, lelki egyensúly, biztonságérzet. Hulla vagy. — Á, így érted? Még jó. Metafora, hasonlat... Alaposan rám ijesztettél! — Nem is annyira metafora. A testi halál örök jelenség, s végeredményben igencsak banális. De van más halál, s az olykor még rosszabb. A személyiségről való lemondás, az utánzás, a mimikri tökélyre emelt készsége, meghódolás a környezetnek, önmagunk föladása... De hát nézz körül. Beszélj az emberekkel. Nem veszed észre, hogy legalább hatvan százalékuk halott? S ez a százalékarány évről évre csak növekszik. Kihunytak, legyalultak, igába hajtottak. Mind ugyanazt kívánja, ugyanarról beszélget, a gondolata is egy és ugyanaz valamennyinek. Undorító tömegkultúra. — Mesebeszéd. Most, az egykori szorongások, lidércnyomások nélkül sokkal inkább érzem, hogy élek, mint valaha, sokkalta élőbb vagyok most, amikor megnézek egy meccset, vagy amikor tövig nyomom a gázpedált. — Szegény Enrico. Áldottak a te egykori szorongásaid. Hát ebből elegem van. Most már igazán idegesít ez az ember. — Nos, ha meghaltam, mivel magyarázod, hogy sose adtam el annyi szobrot, mint éppen ebben az utolsó esztendőben? Ha olyan agyalágyult volnék, mint ahogy mondod... — Nem agyalágyult. Halott. Hatalmas országok vannak manapság, melyeknek egész lakossága halott. Több száz millió' hulla. Dolgoznak, építenek, terveznek, kitalálnak, szörnyűségesen sokat tesz- nek-vesznek. És boldogok, elégedettek. De halottak, szegénykék. Mikroszkopikusan parányi kisebbség a kivétel: ezek azt csinálnak, amit csinálni akarnak, azt szeretik, amit szeretni akarnak, s abban hisznek, amiben hinni akarnak. A többi: akár azok a bizonyos jobblétre szende- rült bennszülöttek az Antillákon: a varázslók föl-föltámasztják s kihajtják őket a földekre dolgozni. Ami pedig a szobraidat illeti, épp a siker, amiben csak most van, egykor annál kevésbé volt részed, igen, pontosan a sikered bizonyítja legjobban, hogy meghaltál. Alkalmazkodsz, számítgatsz, tájékozódói, lépést tartasz; letörted a tüskéidet, levontad a zászlóidat; a bolond, a lázongó, az ábrándokban ringatózó, ámított és önámító Enrico benyújtotta lemondását. Ezért tetszel most a közönségnek, a tömegnek, a halottak nagy tömegének. Fölugrok. Nem bírom tovább. — És te?! — kiáltok rá dühösen. — Magadról miért nem beszélsz? — Én? — ingatja szomorúan a fejét. - Hát persze. Meghaltam én is. Sok-sok éve már. Hogyan bírna ellenállni az ember egy ilyen városban? Hulla vagyok bizony magam is. Csak hát nekem maradt egy Ids résem... talán a szakmai becsület tartatta meg velem... s ezen a szűk kis részen még sikerül kilátnom a világra. M ost már igazán beesteledett. A szépséges ipari füstköd ólomszínre váltott. Az ablakon át épp csak hogy kivehető immár a szemközti ház. Telegdí Polgár István fordítása Az Aventinuson volt egy kurta kocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként, s piros bort iddogáltak. Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt, és kék szeme. Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott és fölugrott. — Hol a pénzem? Megloptak. Tolvaj — rivallt —, tolvaj! Kavarodás támadt. Közben a tolvaj — egy hajóslegény - kereket oldott. — Ez volt — mondták többen, s körülvették Paulinát. A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal:-az éji őrség. Elővették a rabszolgalányt. — Ide azzal a pénzzel. — Nincs nálam. — Akkor velünk jössz, babám. — Nem - sikított Paulina nem. Én ártatlan vagyok — s meg se moccant. — Indulj! — vezényelt az egyik katona, az alacsony és kancsal, s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára. Ott megint csak állt, mint a cövek. Erre a másik katona — a magasabbik - a karjához ért. — Ne nyúlj hozzám! — ordította a lány. - Hagyj engem. Mert megharaplak. A katona nevetett. De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska, s végigkarmolta az orrát. A katona vére csurgott. Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte. — Disznók — sivalkodott, s kibomlott vörös haja, és izzott a kék szeme -, disznók! Emberek, segítsetek! Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, az édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek. Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllöl-karddal verték. Mégse bírtak vele. Aztán fölnyalábolták, s úgy vitték. — Dögök - üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival -, dögök! Öljetek meg, gyilkoljatok! De azért kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok, Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jjupiter! - hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé. A szörnyű ordítozásra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hall- * gatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriási hangot, mely utcáról utcára haladt, a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebégett a Colosseum fölött. Amikor Mutius Argentinusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában. A bölcs ezen a kései órán Rufusz- szal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál. Mind a ketten fölálltak a már- ványpadról, s bámulták, míg a jaj- veszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még azután is sokáig hallották a sötét kis utcákból. — Miért kiabál? — kérdezte a bölcs. - Mit akar? — Igazságot - felelte a költő. — Nevetséges — jegyezte meg a bölcs. — Minden indulat nevetséges. — Minden indulat fönséges - szólt a költő. — Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet. — Miért gondolod? — Mert úgy haragudott. — Mit ér vele? - kérdezte tűnődve a bölcs. — Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe. — Az mindegy - mondta a költő.- Az igazság az utcán ment és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami. 1929 is Lee-Airon í p| á 1.1 mWM ijd boldogabb lesz... ig Sebastian de Ábel- tékát hallgatnánk, övő, a jövőnk a re- vissza, ne nézz visz- latározott, homályos ikkal. — Optimizmus, el! Annyi mindent mi, annyi mindent igítani! dúlt, háta szemeim- í a pisztolyt és bele- gész tárat. Ódáméban fekvő ember- ltod! Ez lett a vége. tad meghallgatni az gondolataimat az nberért. Balog Éva fordítása- Végre itthon vagyunk — mondta a nő az ajtóban.- Legalább a kabátomat segíthetnél levetni — tette hozzá szemrehányással a hangjában. — Nemcsak azt segítek levetni — mentegetőzött a férj, amikor felakasztotta a felesége kabátját.- Remélem is — felelte az asszony, és lekuporodott a hevemre. - Gyere, drágám, siess. Amikor a férfi belépett a szobába, az asszony már feküdt a heverón. — Csak arra kérlek, hogy lassan - figyelmeztette a férjét. —Minden úgy lesz, ahogyan kívánod, kedvesem — csicseregte a férfi. - így jól van? — nyugtalankodott. — Ma roppant gyengéd vagy — felelte mosolyogva.- Aúúú! A férfi megrettent: - Rosz- szul csinálom? —Igyekezz! - siettette az asszony. - Óóó! — Hú... — sóhajtott mélyet a férfi. - Tartsunk egy kis szünetet. - Pihennem kell. — Rendben van. Adj egy cigit. A férfi megyújtotta a cigarettáját és az asszony mellé ült a hevemre. - Ha elszívtad, folytathatjuk.- Jól van, látom, hogy ma formában vagy — mondta az asszony.- Gyakorlat teszi a mestert - tréfálkozott a férfi. Kis ideig a heverőn ültek.- Kezdhetjük - nevetett az asszony, és eloltotta a cigarettát a hamutartóban. — Csak nagyon kérlek, lassan...- Értem - bólintott a férfi és munkához készülődött. — Emeld fel egy kicsit a lábad.- így jó lesz?- Megpróbálhatjuk.- Siess! - sürgette a férfit.- Még egy kicsit! - szólt az kifulladva.- Ó! - sóhajtott fel megkönnyebbülve az asszony.- Hú! — préselte ki magából a férfi az utolsó szuszt. — Hogyan járhatsz ilyen szűk csizmában? Kopasz-Kiedrowska Csilla fordítása Kosztolányi Dezső Adam Kwiatkowski Házastársi kötelesség
