Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-14 / 6. szám
ÜBlUBSEfl□ Hajléktalanok pozsonypüspöki menhelye Vannak, s egye többen lesznek. Emberek, akikre sehol sem várnak, akik sehová sem sietnek. Hajléktalanok. Kapualjakban, vasútállomásokon hajtják nehéz álomra a fejüket. Az emberek többsége közömbösen megy el mellettük. Akadnak azonban olyanok is, akiket nem hagy hidegen a társadalom perifériájára kerültek sorsa. A pozsonypüspöki vasútállomás közelében lévő barakképületben a Szlovákiai Helsinki Bizottság raen- belyet nyitott a hajléktalanok számára, melyet a bizottság elnöke, Anton Srholec atya és segítőtársa, Uherík Éva vezet, aki a nemes kezdeményezés céljairól a következőképpen nyilatkozott:- Azért hoztuk létre ezt a menhe- lyet, hogy a város hajléktalanjainak otthont biztosítson. Kezdeményezésünket megértéssel fogadták a városi magisztrátuson, tőlük kaptuk bérbe szimbolikus összegért (évi 5 ezer koronáért) ezt az épületet. A menhe- lyet október 22-én nyitottuk meg, azóta folyamatosan érkeznek hozzánk a rászorulók, akik a lakhelyük szerinti városkerületi hivatalok szociális osztályán kapott ajánlással kerülhetnek ide. Háromágyas szobákban laknak, tiszta ágyneműt kapnak, van melegvíz, zuhanyozhatnak, van konyha, főzhetnek - mindezt havi 500 koronáért. Sok vagy kevés? Ahogy vesz- szük. Annak, aki szociális segélyből, csekélyke nyugdíjból vagy mondjuk guberálásból él - annak sok. A másik oldalon viszont a menhely fenntartása is pénzbe kerül.- Nehéz tőlük a pénzt behajtani, de muszáj fizetniük, különben nem tudnánk létezni, - magyarázza Uhe- ríkova asszony. - Hiszen a villany, a gáz, a víz, a biztosító - ez mind pénzbe kerül; mi gondoskodunk az élelmiszerről is, hogy tudjanak miből főzni. Én vállalnám a főzést is minden nap, de akkor még többet kellene fizetniük. Ennek ellenére a jövő hónaptól már 700 koronát kémek a lakóktól. Bizonyára lesznek, akik majd nem tudják megfizetni. Azokat kiteszik az utcára?- Egy ideig itt lehetnek. Egyelőre nincs megszabva, hogy meddig - válaszolja Uherikné. — De gondolom, aki nem fogja fizetni a lakbért, azt előbb-utóbb kénytelenek leszünk elküldeni. Vagyis vissza oda, ahonnan jött. Az utcára. A menhely lakói tán nem is gondolnak még erre az eshetőségre. Egyelőre örülnek, hogy fedél van a fejük fölött. E fedél alatt pedig most mindenféle ember él. Vannak köztük börtönből szabadultak, megrögzött munkakerülők, vannak munkanélküliek, ám olyan is akad, aki dolgozik. Vannak rablók és tisztességes emberek. Alkoholisták és betegek. Öregek és gyerekek. Akadnak olyanok is, akik meglopják a másikat. Koldus a koldust...- A mi intézetünk nyitott - mondja Uherikné. — Mi mindazokat befogadjuk, akiknek nincs otthonuk, s megpróbálunk számukra lehetőséget adni. Ez egy reszociális intézet, ahol a problémás egyéneket megpróbáljuk átnevelni. Mert nekik is esélyt kell adni, hogy újra beilleszkedhessenek a társadalomba. Peter Popovic szemmel láthatóan nem az utóbbi réteg közül való. A jól öltözött fiatalember szinte kirí az otthon lakói közül. Kerámiák restaurálásával foglalkozik Görögországban. Azért került a menhelyre, mert a felesége eladta a lakást, s nem volt hová mennie. Nem marad itt sokáig, pár nap múlva utazik vissza Görögországba. Lehet, hogy végleg. A többség azonban marad. Mint például Imrich Hamudely, akit 62 évesen ért Peter Popovichoz hasonló sors.- Válófélben vagyok és a feleségem egyszerűen kizárt a lakásból - meséli. - Egy ideig az állomáson aludtam, meg különböző portákon, a kórházak lépcsőin. December 14- től lakom itt. Hamudely úr ideiglenes megoldásnak tartja a menhelyet. Minél előbb szeretne innen elkerülni, de addig is megpróbálja magát hasznosMayer Veronika, aki szeretne segíteni a menhely lakóin Méry Gábor felvételei sá tenni. Besegít Uherík asszonynak az adminisztrációs ügyek intézésébe, ha kell, takarít, ha kell, főz. Ahogy a többieknek is kellene. De nem mindenki egyformán törődik a tisztasággal. Olina Heráková elpanaszolja, gyakran ő takarítja ki mások után is a fürdőszobát, a vécét. Pedig neki van elég gondja az alig egyéves kislánya körül. A Hérák házaspár november 16-a óta lakik a menhe- lyen. Családi okok miatt elköltöztek szüleiktől, s nem volt más hely, ahova mehettek volna. A férj fizetéséből nem bírták volna az albérletet megfizetni a mai árak mellett. Itt kettejükért 2000 koronát kémek. Az sem kevés. — Nem panaszkodom, ezt is ki kell bírni. De remélem, nem sokáig leszünk itt. Beadtuk a lakásigénylést, bár nemigen bízom abban, hogy hamarosan lakást kapunk. Viszont az Üdvhadsereg megígérte, hogy ha sikerül megnyitniuk a men- helyeiket, nekünk is adnak szállást. Úgy mondják, ott egész más körülmények lesznek, rendes lakások, berendezéssel (itt csak két ágyunk van, egy szekrény és a gyerekre való tekintettel kaptunk egy hűtőt). Családi életet élni, gyereket nevelni ilyen körülmények között bizony nem könnyű. Herákék bíznak benne, hogy nem kell sokáig várniuk és sorsuk jobbra fordul. De sokan vannak a menhely lakói között, akiket már minden remény elhagyott. Mint ar az 59 éves bácsi, akit a többiek csak „dedo“- nak szólítottak.- Higgye el: az éhség fáj - mondja valami mély keserűséggel a hangjában. - Én már csak tudom. Az elmúlt két évben volt benne részem. Erik bácsi kitanult szakács, aki egy infarktus után elvesztette az állását, azóta sem talált másikat. Sehol nem vették fel, mert beteg és gyenge. Nem volt lakása, nem volt munkája. Hiába pozsonyi lakos, a városban nincs senkije. Végül idekerült, a menhelyre. Nem tudja, meddig marad, de örül, hogy legalább meghúzhatja magát valahol, hogy néha meleg ételhez jut. Hálával gondol azokra, akik megnyitották ezt a menhelyet és azokra, akik gondolnak a hozzá hasonló szerencsétlenekre. Paradox helyzet: ha valaki pozsonypüspöki illetőségű és az ottani menhely lakója. Ilyen is van. Füle Istvánt jól ismerik a környéken. Ő már a börtönt is megjárta.- Ide úgy kerültem, hogy betörtem, mert végre melegben akartam aludni. Míg jó idő volt, a szalmaasz- tagban töltöttem az éjszakákat. Nincs hová mennem. A feleségem elhagyott, az apám meghalt, az anyám megtagadott. Ó most is itt él Püspökin. De hét éve már, hogy mégcsak nem is köszönünk egymásnak. Míg a Termostavnál dolgoztam, munkásszállón laktam. Onnan két éve elküldték, azóta csavargók. Munkát sehol sem kaptam. Eljártam dolgozni itt Püspökin, élelemért, némi sörre-, meg cigirevalóért. Kaptam annyit, hogy ne haljak éhen. Most felfogadott a szomszéd, Mayer Károly. Azt mondta, adok enni, ahányszor akarod, de felsöpröd az udvart, ellátod a malacokat, meg amit kell. Vett öt malacot, abból kettőt nekem ad, ha gondozom őket. Elvállaltam. Azok a malacok jobban néznek ki, mint én... A Füle István által emlegetett Mayer Károly a menhellyel szemben lakik. Magánvállalkozó, aki építkezési munkákat végez. Füle Istvánt nemcsak kosztosként fogadta be, ellátta ruhával, fehérneművel, lábbelivel is. Az udvarukban van egy kis vendéglő, melyet Mayer úr édesanyja vezet. A menhely lakóit is gyakran vendégül látják. Sokszor ingyen. Miért?- Nem voltunk soha gazdagok, de ha hozzánk jött valaki, a szüleim az utolsó falat kenyeret is megosztották vele - mondja a 26 éves fiatalember. - Füle István megboldogult édesErik bácsi örül, hogy legalább valahol meghúzhatja magát Olina Heráková egyéves kislányával szintén a menhelyre szorult apám régi munkatársa volt. Ismerem öt gyerekkorom óta. Miért ne segítenék rajta, ha tudok? Mayer Károly az édesanyját hozza fel példaképül. Mayer Veronika megható egyszerűséggel beszél a mai világban egyáltalán nem mindennapi magatartás okairól.- Én csak abból indulok ki, hogyan érezném magam, ha én lennék hozzájuk hasonló helyzetben, ha nekem nem lenne mit ennem. S ha látom azon az emberen, hogy éhes, miért ne adjak neki? Szeretnék rajtuk segítem. Látom, mennyire le vannak robbanva testileg-lelldleg. Előbb meg kell erősödniük, mert csak úgy van esélyük javítani a helyzetükön. Mayemé annyira komolyan gondolja, amit mond, hogy fölajánlotta a menhelyet vezető Srholec atyának, hogy elvállalja a főzést és a mosást a menhely részére, ami egyelőre nincs megoldva. Ajánlatát nem fogadták el.- Nincs pénzünk ilyen szolgáltatások megfizetésére, hiszen a lakbéren kívül egyéb bevételünk nincs — magyarázza Uherikné. - Ezért fordultunk a körzeti hivatalok szociális osztályaihoz is, hogy támogassanak bennünket. Igaz, tavaly kaptunk az államtól 1 millió korona dotációt, de azt a menhely beindítása, az épület rendbetétele, berendezése már felemésztette. Vettünk többek között egy autót is a bevásárlások lebonyolítására. Mi is szeretnénk tökéletesíteni, bővíteni a menhelyet, de hiába: a jószándék kevés. így van ez. Mindenki másképpen értelmezi a segítség fogalmát. De már az is valami, ha akadnak olyanok (akár egyének, akár közösségek), akik akarnak segíteni. S ha ezek az emberek egymásra tudnának találni, közösen még többet tehetnének másokért. S. Forgon Szilvia Mélyen tisztelt Átlagos Állampolgár, ki vagy e frissen önállósult országban egyelőre kétlábú, de mielőbb négykerekűvé szeretnél válni, kérlek, hallgasd meg sorstársad óvó szavait ezen elhamarkodott lépésed megtétele előtt. Hogyne, megértem, hogy vágyaid netovábbja volt egy AUTÓ, amely akármikor akárhová elröpíthet, mint ahogyan azt is, hogy ennyi most, az ezredforduló küszöbén tényleg kijár egy közép-európai ország átlagos állampolgárának. Evekig takarékoskodtál tehát, követted a változó árakat, s ha a család időközben nem halt éhen, valamikor ezerkilencszázkilencvenhárom februárjának elejére sikerült is összekuporgatnod százötvenezer koronát a legolcsóbb népautóra. Istenem, ha százötvenezer, hát száz- ötvenezer, fő hogy végre megvan. Öröm- ittasan haza vezetted, és nyilván azt gondoltad, hogy a dolog neheze ezzel a hátad mögött van. Itt az autó, bár kicsit belege- bedtünk, de mégiscsak túléltük, és mostantól kezdve csupa kényelem lesz az életünk. Szó se róla, tisztelt sorstársam, ebben van némi igazság. Örömödben legfeljebb ott tévedsz, ha azt hiszed: ezt a kényelmet rongyos százötvenezer koronáért egyszer s mindenkorra megvásároltad. Mert ha nem maradt a pénztárcádban némi apró, köny- nyen megeshet, hogy haza sem viheted a legolcsóbb népautót. Félre ne érts, nem holmi korrupcióra gondolok, bár a rossznyelvek szerint ilyesmi is létezik, és - kimondani is borzasztó - öt számjegynél Intelem az „átlag(keresetű)“ állampolgárok számára Kocsikázás potom havi ezernyolcszázért kezdődik. De hagyjuk az ilyen sötét üzelmeket, elvégre gerinces ember vagy, mint az egy közép-európai ország átlagos állampolgárához illik. Másra, mégpedig teljesen legális, törvényesített dolgokra kell az a bizonyos apród, mielőtt még újdonatúj szerzeményedet egyáltalán láthattad volna. Ne aggódj, igazán csekélységről, mindössze hat- ezervalahány koronáról van szó. Ebből hatszázhuszonnégy a kötelező biztosítás, ötezemégyzáz pedig a balesetbiztosítás új díjszabása, amelyet, felelősségteljes ember tévén, bizonyára kifizetsz, mielőtt a volán mögé ülnél. És még szerencséd is van, mert újsütetű autótulajdonos lévén nem tudod, hogy az előbbi kétszáztizenhat, az utóbbi pedig háromszázötven százalékkal több, mint például tavaly volt, amikor te még két lábon közlekedtél. Mindegy, ennyit még talán csak összekaparsz valahogy: legfeljebb nem gondolsz majd arra, hogy büszke pléhtáltosod az év minden egyes napján akkor is közel húsz koronádba kerül, ha ki sem mozdulsz vele a garázsból. Csakhogy te nyilván használni akarod, hogy megköny- nyitse az életedet, elvégre azért vásároltad. Márpedig akkor - és hidd el, igazán nem elszomorítani akarlak — még ezen kívül is szükséged lesz némi aprópénzre. Hogy körülbelül mennyire, azt az egyszerűség kedvéért számoljuk Id együtt egy évre, miközben feltételezzük, hogy te, mint átlagos állampolgár, pontosan az átlagnak megfelelő tízezer kilométert autózol ennyi idő alatt. Átlagos népautód átlagfogyasztása hét és fél liter száz kilométerre, ami — a mostani árakon - tizenhárom és fél ezer korona benzinköltséget jelent egy év alatt. Semmiség, ha úgy vesszük: gondolj arra, hogy a vállalkozók még útadót is fizetnek! Aztán ugyebár az egy év alatt legalább egyszer, de inkább kétszer műhelybe kell vinned az autót, az esedékes olaj- és szűrőcserére, ellenőrzésre, miegymásra. (Láthatod, hogy valóban csak a legszükségesebbet számoljuk, és olyasmit például még csak fel sem tételezünk, hogy az a népautó időközben esetleg el is romolhat.) Ez mindennel együtt jutányosán megszámítva kerüljön mondjuk ezer koronába. S mivel gondos embernek ismerlek, feltételezem, hogy legalább üléshuzatokat is mielőbb vásárolsz, mert a száz- ötvenezer koronás népautót kímélni kell, ahogy lehet. Erre szintén jó, ha már most félreteszel ezer koronát. Ezek után pedig, kedves sorstársam, vegyünk elő papírt, ceruzát és számoljunk. Számoljuk ki, mennyibe kerül neked egy év alatt az átlagos népautód, s közben előlegezzük meg magunknak továbbra is a derűlátást: akkor, ha nem romlik el, ha a szavatossági időn túl nem kell valami alkatrészt cserélni, vagy ha időközben nem emelik ismét a benzin árát. így mindössze 21 és fél ezer korona jön ki, ami egy hónapra átszámítva pár rongyos fillér híján ezernyolcszáz. Akárki láthatja tehát, hogy még a felét sem teszi ki a havi keresetednek, amely Szlovákia Átlagos Állampolgára esetében jelenleg négyezerkétszáz korona. Ja, hogy el ne felejtsem: az adók és a biztosítások nélkül. Azért csak fel a fejjel: még így is marad majd a megélhetésre havonta több mint ezer koronád. Sót, ha az autód az udvaron vagy a garázsban áll, akár több is. Vas Gyula 1993. II. 14
