Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-02-07 / 5. szám

Megilletné őt a korona: dzsesszben Magyarországon nincs Id jobb lenne nála, de ha Párizsban, Londonban vagy New Yorkban élne, gyanítom, ott sem füstös klubokban, netán éjszakai szórakozóhelyeken, hanem elsőrangú koncertpódiumokon, dzsesszhangversenyeken énekelne. Rácz Katinak azonban nemcsak koronája - lemeze, sőt kazettája sincsen. Lélekből áradó, jellegzetes tónusú, rendkívül színes hangját, remek technikáját, dinamikus előadásmódját és egyéniségének ragyogó varázsát . azok ismerik csupán, akik pesti szórakozóhelyeken, Paudits Béla egykor volt Orfeumában vagy a Randevúban, esetleg a Havanna bárban tapsoltak neki, vagy pár héttel ezelőtt Kepes András Ennyi! című televíziós műsorában látták. Azokon a helyeken, ahol ma lép fel, jómódú vendégek fél füllel hallgatják, odaát, a tengeren túlon éles szemű s zenei finomságokra fogékony menedzserek belőle csinálnának aranybányát. Pontosabban: a hangjából, amelyben lüktet a vér, s lángvörösben izzik a szenvedély. „Sokat gondolkoztam én már ezen: jó lenne-e nekem, ha máshol élnék és nagyon nagy sztár lennék... nem tudom. Lemez-, tévé- és rádiófelvételre biztosan rengeteg lehetőségem lenne, amúgy viszont... nekem tényleg mindegy, hol énekelek, csak énekelhessek, és jó zenekarral. Mint most a Randevúban.“- Ez sikernek számít? Ötven em­bernek énekelni egy belvárosi bár­ban... dzsesszénekesnó Magyaror­szágon ennél többet el sem érbet?-Nincs is mindig sikerem a Ran­devúban, sőt többször nincs, mint ahányszor van. Bárba, mulatóba nem azért járnak az emberek, hogy zenét hallgassanak, hanem hogy tán­coljanak, udvaroljanak, szórakozza­nak. Nekem viszont csak ott van lehetőségem énekelni, az éjszaká­ban. Ha hetente háromszor hívná­nak a televízióba vagy a rádióba, akkor oda mennék. De nem hívnak.- Miért nem hívják?-Nem tudom. Vagyis... állítólag túl erős egyéniség vagyok a televí­ziónak. Ezt egy tévéstől hallottam pár évvel ezelőtt. Hogy nem bír el a képerenyő, annyira sok vagyok.- A Kepes-műsorban nem volt sok?-Ott visszafogtam magam. Ott már nem is Rácz Kati voltam. Az én egyéniségem sokkal több annál.- És ütné a kamerát?- Lehet. Most viszont nem enged­tem el magam. Ha gyakrabban hív­nának, ebbe is beletanulnék... Ma­gyarországon különben nem is jó, ha valaki erős egyéniség. A szürke kis átlagnak mostanában valahogy job­ban örülnek. De nem fogok nyafog­ni, ma már engem is ismernek, és most talán beindult valami. Elkészült mondani: örökség. Jobbról ilyen, balról olyan.- Milyen?-Apai ágon cigány, anyai ágon zsidó vagyok. Tánczenész a papám, az ő családjában mindenki muzsikus, a mama pedig, mint minden zsidó úrilány, zongorázni tanult. a tévében az első önálló műsorom, kilenc dal harminc percben. Tavasz- szal fogják műsorra tűzni.- Akkor ugye pályán van, ez an­nak a jele?- Mindennap énekelek, foglalkoz­tatnak, azzal keresem a kenyerem, amit szeretek. Én a pálya fogalma alatt ezt értem.- Énekelni hány évig tanult?-Hat hónapig, ami nevetségesen kevés. Mások négy-öt-hat esztendőt csak azzal töltenek, hogy képzik a hangjukat, s akkor még el sem kezdték tanulni a dalokat. Én a szü­leimtől örököltem a muzikalitáso­mat. Hattól tizennyolc éves koromig zongorázni tanultam, klasszikusokat játszottam és humán gimnáziumba jártam. Hogy hangom van, akkor derült ki, amikor telefonhoz hívták a tanáromat és egyedül maradtam a teremben. Folytattam a zongorá­zást és elkezdtem énekelni. Egyszer csak kivágódott az ajtó, megjelent egy magas, fekete, gyönyörű dáma és azt kérdezte: ki énekelt? Én, felel­tem ijedten. És téged hogy hívnak, hány éves vagy? Ákos Stefi volt a hölgy, a negyvenes-ötvenes évek Magyarországának legnagyobb diző- ze. Tizenhat vagy?, nézett csodál­kozva, akkor még mutálni fog a han­god. Egy év múlva keress majd meg, és ha akarod, én szívesen tanítalak. ne és érzelem legyen benne. Nagyon nagy énekesnek tartom például Freddie Mercuryt, az itthoniak közül Cserháti Zsuzsát. Magyarországon, szerintem, ő a legnagyobb könnyű­zenei énekesnő. Abszolút tehetsé­gesnek tartom Malek Andreát is. Tiszta, ragyogó a hangja, az egész Rácz Kati televíziós műsora elé Neked énekelned kell. Negyedikes gimnazistaként kezdtem el tanulni nála, de tizennyolctól huszonegy éves koromig zongoristaként mű­ködtem a vendéglátóiparban, s csak azután kezdtem el énekelni. A hang­szeres tudás komoly alapokat és lelki finomságot ad az énekesnek. Az improvizáláshoz nemcsak érzék - zenei tudás is kell. Aki nincs tisztá­ban az összhangzattannal, az bele se vágjon.- A dzsesszhez mi kell? Füstös, rekedtes bangszín, széles mellkas...-Adottság. Ezt nem lehet megta­nulni. Tizenhat éves koromig eszem­be se jutott, hogy én majd egyszer dzsesszt énekelek. Zongoráztam, mert a szüleim zongoraművészi pá­lyára szántak. De hiába gyakorol­tam, hiába skáláztam két-három órán át, nem igazán éreztem tehetsé­gesnek magam. Néztem a nagyokat és láttam, hogyan fut a kezük a kla­viatúrán ... én azt mind kiénekeltem, csak éppen utánozni nem tudtam őket. A hangommal sokkal ügyeseb­ben dolgoztam, mint az ujjaimmal.- Megszólalt és rögtön tudta, hogy ebből csak dzsessz lebet?-Igen. Ez vagy ott van az ember vérében, vagy nincs. Hogy én ho­gyan frazírozok és milyen hangsúl­lyal énekelek, arra csak azt tudom- Gyerek- és bakfiskorára meny­nyire hatott ki mindez?- Az általános iskolában nehéz volt. Onnan sokszor mentem haza sírva, mert a gyerekek mindent tud­tak és örökké csúfoltak. Ráadásul dundi voltam, nagyon dundi kislány, hosszú copfjaimat rángatták. A gim­náziumban más volt a helyzet. Ott mára tanulás is jól ment, mert nagyon szerettek. A szüleim is majomszere­tettel csüngek rajtam. Aki testvér nélkül nő fel, annak viszont a szigor­ból is több jut. Nálunk apukám volt a család vigyázó szeme. Érettségi előtt álló gimnazista voltam, de este fél kilencre otthon kellett lennem. Huszonhat éves koromig egyetlen­egy éjszakát sem hagyhattam ki, mindig a saját ágyamban aludtam. Igen, az nagyon fontos, hogy nő fel az ember. Az örömeit, a csalódásait nemcsak az arca - a hangja is kimu­tatja. Fiatalon, negyvenkilenc éve­sen halt meg az édesanyám... több mint egy hónapig dolgozni sem tud­tam, úgy összeroppantam. De azt hiszem, soha az életben nem fogok már úgy énekelni, mint akkor, azon a napon, amikor a kihagyás után először volt kezemben a mikrofon. A fájdalom, amit a zenében ki tud fejezni az ember... ha már érett a lelke is, sokkal többet képes adni, mint a puszta hangjával.- Ákos Stefi végül is mire tanítot­ta meg?-Hogy hol és hogyan kell kitá­masztani, kitartani a hangokat, ho­gyan kell levegővel megtelnie a de­rekamnak... ezek technikai kérdé­sek. De Garai Attilának is sokat köszönhetek, akit én a legjobb hazai dzsessz-zongoristának tartok.- S ha azt mondom: Ella Fitzge­rald. ..- Nekem ő volt a mindenem. Apu nagyon sokat járt külföldre, és min­denhonnan az ő lemezeit hozta. Ezt hallgasd meg, ez a királynő! És tényleg az. Ella Fitzgerald a klasszi­kus dzsessz királynője. Mai kedven­ceim, Aretha Baker, Jennifer Holi­day és All Jerau másfajta stílust képviselnek, ők más dzsesszt énekel­nek. Nem rockdzsesszt és nem is free jazzt, mást. Az ő dalaikban harmó­nia van; csupa muzsika, csupa érze­lem minden számuk, ezért imádom őket. De más műfajból is mondhatok neveket, mert én mindent szeretek, ami jó, legyen az egy egyszerű kis táncdal... nekem mindegy, csak ze­lénye, úgy, ahogy van: szikrázó nap­sugár.- A dzsesszen kívül ön mást ugye, nem is énekel.- Dehogyis nem. Látja, ez nagyon érdekes. Engem a szakma dzsessz- énekesként könyvelt el, közben könnyűzenét is boldogan énekelek. Persze, abban a pillanatban, hogy belekezdek, már dzsesszbe is hajlik a dal. Jaj, van is egy édes sztorim ezzel kapcsolatban. Még az általános iskolában történt, gyereklány vol­tam. A Zúg a Volgát kellett elénekel­nem. Felkért a tanárnőm és látom, mindenki röhög körülöttem. Nem nevet, röhög! Végére érek a dalnak és azt mondja a tanárnő: ha még egyszer ugyanígy elénekled, három kitűnőt kapsz tőlem. Mint kiderült, már akkor dzsesszesen énekeltem.- Lemeze, kazettája miért nincs?-Egyszerű a magyarázatom: en­gem soha nem hívtak a lemezgyárba, nekem meg nincs annyi pénzem, hogy álljam a magánkiadás költsé­geit.- Volna persze egy másik lehető­ség is: szponzorokat keresni.-Bizonygatni, hogy ha megvesz­nek, nem fogják megbánni... nem, erre nem vagyok képes.- Az átlagtehetségek ebben is ügyesebbek. Szorításukat, „nyomu­lásukat“ tapasztalja egyáltalán?-Köszönöm a kérdést. Hadd kezdjem kicsit messzebbről a vá­laszt. Én nagyon sokat dolgoztam fillérekért, százötven-kétszáz forin­tért esténként. Körülbelül öt éve mondhatom el magamról, hogy any- nyi a gázsim, amennyit a tudásom és a korom után talán megérdemlek. Tehát, ha elmegyek énekeim valaho­vá, akkor azt mondom: elnézést, és ennyit és ennyit kérek. Tíz-tizenegy évvel ezelőtt öt-hat helyen is dolgoz­tam, most boldog vagyok, hogy két- három helyen énekelhetek. Mosta­nában ugyanis a középszerű éneke­sek a nyerők... jönnek még külföld­ről is, és mert az én gázsim ötödével is megelégszenek, őket veszik meg.- A hangjának talán jót is tesz, hogy kevesebbet koptatja.- A hangomnak igen, de a lelkem­nek nem.- Ha nem haragszik, én mégsem esem kétségbe, hiszen akármilyen helyzetben van is, dzsesszben Ma­gyarországon évek óta utolérhetet­len. A lemeznek pedig előbb-utóbb el kell készülnie. Szabó G. László cn m 1993. II. 7. Christophe Lambert és a Huszárvágás Christophe Lambert akár családi vállal­kozást is nyithatna, hiszen immár másod­szor szerepelt feleségével, Diane Lane-nel együtt. A film címe Knight Moves, fordítsuk Huszárvágásnak; Lambert egy sakkzsenit alakít benne (talán Kaszparovból és Kar- povból gyúrták össze). A francia színész - akinek nemrégiben láthattuk a Bizánci tűz és A hegylakó vissza­tér című filmjeit - angol nyelvterületen is olyan népszerű, hogy egyszerűen a kereszt­neve után biggyesztettek egy „r“ betűt, ily módon honosítva őt. Végül is, nem járnak messze a valóságtól, minthogy Lambert dip­lomatacsemeteként, New Yorkban látta meg a napvilágot 1957-ben, s az iskoláit részben Amerikában végző fiú anyanyelvi szinten beszél angolul. A sokak szerint a fiatal Marion Brandó-ra, mások szerint inkább Belmondóra emlékeztető színész egy angol filmben, a Greysíoke-ban Tarzanként vált ismertté, majd A hegylakó jelentette a világ­sikert. Láthattuk őt a Metróban és a I Love Youban is, karácsonyra ígérik legújabb film­jét, a Fortresst, s máris dolgozik a követke­zőn, a Grey Gunmenen. Forgat ezalatt az „amerikai feleség“, Dia- • ne Lane is, s nem is akármit, Richard Atten­borough új filmjében, a Charlie-ban Chaplin egyik szerelmét alakítja. Lane arcát régóta ismerhetjük, hiszen tizenkét éves korában már utolérte a világhír, amikor az Egy kis romantika című filmben Laurence Oliviert is kis híján lejátszotta a vászonról. Ezután Francis Ford Coppola vette védőszárnyai alá: szerepeltette a Kívülállók, majd a Rab­lóhal című filmekben. Az igazi áttörést, immár felnőttként egy újabb Coppola-film, a Gengszterek klubja jelentette, amelyben az ifjú hölgy már nem restell levetkőzni a ka­mera előtt. Majd jött a nagy találkozás, az első közös film (Pricelles Beauty), és a nagy szerelem Christophe Lambert-ral. Mi pedig csak reménykedhetünk, hogy a most is csak huszonhat esztendős szépség még nem mu­tatott meg mindent. (ún) A DZSESSZKIRÁLYNÓI _____________I „ C sak zene és érzelem legyen..." Oláh Csaba felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom